Előadó: IQ
Kiadó: Giant Electric Pea
Megjelenés: 2000
Értékelés: 4.6/5
Karrierje csúcsa (a kétlemezes koncepcióalbum, a Subterranea) után az IQ könnyen alkotói válságba kerülhetett volna. Megeshetett volna, hogy megpróbálják megismételni azt, amit a Subterraneán összehoztak. Szerencsére az IQ akkoriban ereje teljében volt, és kreatív lendületben sem szűkölködött. Úgy döntöttek, nem ismétlik magukat, inkább valami újat próbálnak alkotni.
Az előkészítés és a produkció gyeplőjét ismét Orford és Holmes vette a kezébe. Holmes producerként megint sokat tett hozzá a lemez minőségi, dinamikus hangzásához, amely újnak és frissnek hat, mégsem válik túl steril.
Hivatalosan a The Seventh House nem koncepcióalbum, de bizonyos elemek arra utalnak, hogy részben mégis az lehet. Egyes dallamok többször visszatérnek a lemezen (például a The Seventh House és a Guiding Light egyik dallama ugyanaz), és néhány vokális rész is összekapcsolódik. Peter Nicholls ugyanakkor állítja, hogy az albumnak nincs története, és ha mégis koncepcióalbumról van szó, a kapcsolat jóval homályosabb és kidolgozatlanabb.
A lemez eleje rögtön elárulja, hogy nem egy tipikus IQ-kiadvánnyal van dolgunk. A bevezető billentyűs dallam után úgy tűnik, valami techno következik, de az IQ hamar visszatér a megszokott mederbe. A Wrong Side of Weird rendkívül összetett szerkezetű szám, amelyben már megjelenik egy kissé keményebb, szinte metálos hangzás, és ezt a következő dalok közül néhány tovább erősít.
Ez történik például a Zero Houron is, amely ugyan egész lassan indul, de a dal közepén Holmes néhány lendületes metálriffet játszik, majd egy instrumentális rész következik, amelynek csúcspontján a többi hangszerhez csatlakozik a hatalmas mellotron is.
A Gates of Delirium (Yes) mintájára a The Seventh House is a háború abszurditásáról és értelmetlenségéről szól. A nyitó gitárrészek erősen emlékeztetnek Hackett munkájára a Genesisnél, a Selling England by The Pound idején. Később erősebb hard rockos gitárok is megszólalnak, és új szakaszba vezetik a számot. Orford néhány kiváló zongorarészt és szintetizátorszólót játszik, és nem hiányoznak Holmes jellegzetes gitárbetétei sem. Az album más számaihoz hasonlóan itt is visszatér a nyitódallam, ezúttal azonban nagyobb éllel és nyersebben szólal meg. Nicholls különösen ragyog, szívét-lelkét beleéli az énekrészekbe.
A Zero Hour már az elejétől sejteti, hogy egy poposabb dologról lesz szó, nagyon igényesről ugyan, de mégiscsak popról. Homes remek gitárja a záró instrumentális részben szerencsére pont azt adja hozzá a számhoz, ami hiányzott belőle.
A Shooting Angels hangzásban a legkevésbé illik az albumra. Meglehetősen sikertelen kísérlet popzene írására. Néhány szakasza érdekes, de egyébként eléggé unalmas és ihlet nélküli. Sem a szaxofon, sem Nicholls nem tudja megmenteni ezt a dalt.
A végére pedig egy csemege, amely az egyik legszebb ének- és zongoradallammal indul, amit valaha hallottam. Orford és Nicholls párbeszéde őszinte, szíven talál. A szám simán véget érhetett volna három percnél, de az IQ ennél többet akart létrehozni egy gyönyörű balladánál. Sok más zenekar a folytatással elrontotta volna a remek bevezetővel keltett benyomást, az IQ viszont kiválóan folytatja. Nincs lanyhulás, rengeteg a tipikusan IQ-s ritmus- és tempóváltás, a végén pedig visszatér a csodaszép nyitódallam.
A Subterraneához hasonlóan a zenekar most is eltávolodik valamelyest a neo hangzástól. Több a szimfonikus rész, akad némi progresszív metál, kísérletező és ambient zene, klasszikus hatás,… Röviden: az IQ újra eltért a már bejáratott mintáktól, és megint valami eredetit alkotott, miközben megőrizte felismerhető stílusát.
Ezúttal az albumon leginkább Mike Holmes tűnik ki, aki remek, gördülékeny futamaihoz néhány metálos elemet is hozzátesz. Steve Hackett hatása még mindig érezhető, de a progresszív metállal való kacérkodás is jelen van. Orford nincs sokat előtérben, billentyűi mégis rendkívül fontosak, hiszen velük gyakran hangulatot teremt. Nincs annyi szóló, mint korábban, a részei visszafogottabbak és kifinomultabbak. Tekintve, hogy a The Seventh House keményebb lemez, nem csoda, hogy John Jowitt hozzájárulása szinte olyan erős, mint Holmesé. Basszusvonalai gyorsak, ütősek és időnként lökésszerűek, de mindig a helyükön vannak. Bár Paul Cook nem a legtechnikásabb dobos a szakmában, az IQ-nak mintha pont rá lett volna szüksége. A zenéjüknek nincs szüksége dobos-őrjöngésre Mike Portnoy módjára, sokkal inkább a visszafogott stílus kívánatos. Mivel Orford ezúttal sem játszott semmit fuvolán, néhány számban ismét feltűnik a régi barát, Tony Wright szaxofonon, aki tovább frissíti az amúgy is üdén szóló muzsikát. Végül marad Peter Nicholls teljesítménye, aki albumról albumra fejlődik. A hangja olyan, mint a kiváló bor – minél idősebb, annál jobban énekel.
A Seventh House-on Peter Nicholls ismét bizonyítja kivételes képességeit, nemcsak énekesként, hanem szövegíróként is. Szerelmi motívumokból, metafizikából, veszteségből, fájdalomból és egyebekből álló kombinációi még soha nem szóltak ilyen gördülékenyen. Megint sok olyan rész van, amit nem értek, de ezt már megszoktam nála. Inkább azokra a részekre koncentrálok, amelyeket meg tudok fejteni, a többit békén hagyom. Különben maga a nagyszerű Nicholls úr is elmondta, hogy néha ő sem tudja, mit akar üzenni.
A többi lemezhez képest a The Seventh House kicsit gitárcentrikusabb, ezért egyáltalán nem meglepő, hogy Martin Orfordnak ez az album nem igazán tetszik. Talán épp az ilyen „igazságtalanságok” vezettek a távozásához a zenekarból (igaz, csak 2007-ben). Valószínűleg gyűltek a frusztrációk, egyszer aztán betelt a pohár, és egyszerűen nem bírta tovább. Orford úr fenntartásai ellenére én úgy gondolom, hogy ez egy első osztályú lemez, amely felveszi a versenyt a diszkográfia bármelyik másik darabjával. Már csak a címadó szám és a Guiding Light miatt is mesterműnek nevezhetném az albumot, de ezeken túl ott van még a kiváló The Wrong Side of Weird, az Erosion és a Zero Hour. Csak a Shooting Angelsből hiányzik az igazi lendület, de mit számít néhány perc háromnegyed óra élvezet mellett.
Felállás
– Peter Nicholls: ének, háttérvokál
– Martin Orford: billentyűs hangszerek, háttérvokál
– Mike Holmes: gitárok, billentyűs hangszerek
– John Jowitt: basszusgitár, háttérvokál
– Paul Cook: dob és ütőhangszerek
– vendég: Tony Wright: szaxofon
Producer
Mike Holmes
Számlista
1. The Wrong Side Of Weird (12:24)
2. Erosion (5:43)
3. The Seventh House (14:23)
4. Zero Hour (6:57)
5. Shooting Angels (7:24)
6. Guiding Light (9:58)
Az album hossza: 56:49
