Deep Purple olyan formában, mint már rég nem! (2007)

A Deep Purple az utóbbi időben ha nem is a mi tájainkat, de legalább gyönyörű hazánk vidékiesen érintetlen illataival való közvetlen találkozást sehogy sem tudja elkerülni. Két többé-kevésbé sikeres vendégszereplés után a szlovén sport szentélyében – amelynek (nem) túl barátságos külsején még Ian bandájának tour managere (!) is fennakadt közvetlenül a csütörtöki koncert előtt – a Deep Purple a Rapture Of The Deep óta főleg az intenzív koncertezéssel van elfoglalva. Ez a lassan véget érő évben gyakorlatilag egész Délkelet-Európán végigvitte őket: Tiranától, Szófiától és a többi balkáni várostól egészen a közelmúltbeli „politikailag stabil” talajra, az osztrák Grácba érkezésig.

A grázi koncerten a rockerek öreg vadmacskái magabiztos műsort adtak, ahol a túlzott zenei játszadozásnak végig kifejezetten kevés tér jutott. A két hagyományosan jócskán elnyújtott szólót leszámítva persze. A Deep Purple-ön határozottan meglátszik a hosszú évek tevékenysége egy olyan légkörben, ahol egy ilyen hírű zenekarnál valaha elképzelhetetlen „ideológiai” megbékélés, egyetértés és kölcsönös megértés uralkodik. Az egyetlen, nevezzük így, „világos” kivétel egyfajta újkori, Blackmore utáni hagyomány szerint továbbra is Steve Morse. Az úriember kifejezetten előtérbe tolt szerepe, vagyis a mozgásterének merész kiterjesztése az évek során egyre jobban emlékeztet Gillan egyik fő fegyverére, amelyet a megfáradt énekes – aki a király, Ritchie uralkodásának idejéből származó „nehezen gyógyítható szellemi kifosztottság” következményei ellen vívott szüntelen harcában – a nagy gitáros távozása óta fáradhatatlanul használ. Ami nem feltétlenül a siker záloga. Hogy kételkednénk a mindig jó kedélyű Morse képességeiben, szó sincs róla, csak hát a gitáros játékának egydimenziósága egyszerűen nem birkózik meg a klasszikus Deep Purple-repertoár élével és karakterével. Bár Morse-nak a legendás Ritchie-ötletek feldolgozásához sem motívumból, sem bátorságból nincs hiány, a fülnek mégis leginkább az úriember saját anyagokkal való játszadozása a legkellemesebb, ahol Steve játékának teljes mestersége érthető módon a legerősebben érvényesül.

A régivágású rockzene estjét a Deep Purple a ljubljanai minta szerint határozottan, de ezúttal változatosság kedvéért megfelelően felerősítve nyitotta meg a Pictures Of Home, a Things I Never Said és az Into The Fire gondosan összeállított hármasával – ez színes dallamválogatás, amelynek trükkje abban rejlik, hogy ravaszul kihasználja a dalok kérlelhetetlen karakterét. Egy csel, ami persze mindig bejön. Gillan hangja a hármas első két harmadán irigylésre méltó könnyedséggel tört át, az Into The Fire közben viszont megint teljes vonalon leégett. Ez a régi In Rock-klasszikus nyilvánvalóan egyre nehezebb teher az amúgy is elszegényedett Ian-féle hangregiszternek, hiszen a rock & roll egykor egyik legkiválóbb hangja manapság már egyetlen versszakon belül is a saját kárára köt tonális kompromisszumokat, a refrénen át tartó kontrollálatlan károgásról nem is beszélve. Ian elhasználódása a modern Deep Purple egyik legzavaróbb tényezőjévé vált, olyan csapássá, amelynek ízléstelensége messze felülmúlja még azt is, ami nekünk, legtöbbünknek megbocsáthatatlan: Morse sétálgatását Ritchie érinthetetlen vonalain! Ezekre ezúttal a persze kötelező Highway Star-os száguldás mellett a Strange Kind Of Woman és a Lazy hívta fel a figyelmet, mindkettőt a lehető leghumorosabb módon adták elő, rengeteg közönséggel való kommunikációval és kedélyes zenei közjátékkal. A jókedvű, dallamos összecsapások parádéja mellett büszkén állt a remekül levezetett nagyeposz, a Rapture Of The Deep is, Gillan „nagy” visszatérése a formába – no, az igazat megvallva inkább nehezen kiharcolt felkapaszkodás az elfogadható énekes interpretáció szintjére. Ha esetleg azon tűnődtök, hogy az elöregedett rockistenek tudnak-e még meglepetést okozni, válaszul itt a rég elfeledett csibészség, a Mary Long, és a nála pontosan húsz évvel fiatalabb Battle Rages On, amelynek képét Ian lelkiismeret-furdalás nélkül, alaposan szétmarcangolta! Utóbbi miatt különösen kár volt, mert ilyen kaliberű ritkaságokkal az ember nem találkozik minden lépésnél. A Mary Long rendkívül kedvesen zöldítette fel az est első felének hangi szűkölködését, amelyet a jó kedvű Deep Purple a megbízható Kiss Tomorrow Goodbye-jal kerekített le!

Az est második fele a várakozásoknak megfelelően óvatosan kapaszkodott valamiféle „best of” Deep Purple-formába, ahol először a két „bevándorló”, Morse és Airey kapott lelket: az előbbi ihletett játszadozással a Nugent-féle Cat Scratch Fever alatt, míg Don ezúttal nem ismételte meg a túlzott játszadozás hibáját a már számtalanszor hallott klasszikus és különféle filmes motívumokkal. A Mozart-féle Ala Turce üdvözlendő kivétel volt, és Airey a fekete-fehér billentyűk táncának általános mesteri diktálásával a hatalmas Perfect Strangers-ben jutott a csúcsra. A többé-kevésbé várt folytatás – a túl rövid Space Truckin’, a Highway Star meglepően feltekert tempója és persze a Smoke On The Water kötelező, hamis népi éneklése – a legújabb Deep Purple-élmény időtartamát a mi rockeres „triceratopszainknak” elképzelhetetlen egy óra és háromnegyedre nyújtotta! A hideg csütörtök estén még felcsendült a fejből megtanult Hush és a tipikus Ian-féle szarkasztikus megjegyzésekkel fűszerezett Black Night, majd a rock vénei láthatóan elégedetten végleg elköszöntek, a szemeim elől valószínűleg örökre. Összességében nagyon kielégítő fellépés volt, tele energikus és ihletett mozgással a zenei mesterek részéről, az elöregedett bölcsek, de láthatóan még nem megunt professzorok részéről a régi rockiskolából. Nem hozott semmi sokkolóan újat, de kétségkívül kielégítette az igazi rockritmusok szerelmeseit, nekem, szerény személyemnek pedig nagylelkűen ragtapaszt rakott a tavalyi tivolis Deep Purple-élmény okozta sebre.

szöveg: Daniel Pavlica