Szerző: Sandi Sadar Šoba
Előadó: Sick Of It All
Kiadó: Century Media
Megjelenés: 2006
Hard Core. A tanórát és az első találkozást le lehetne tudni szikár definíciókkal is, de azok lényegében semmit sem mondanak. A HC több puszta zenénél és a kicsiszolt külsőnél a katonásan rövidre nyírt hajjal, a tetkókkal és az arcfintorgatással abban a stílusban, hogy hát te haragszol az egész világra. Mindezen túl itt szívről van szó, acélkemény kötelékekről a saját HC-s háttérrel, testvériségről, megalkuvás nélküliségről, valamint gallonszám vérről, verejtékről és egyebekről. A te enciklopédiádban pedig a definíció mellé jó lelkiismerettel odaragaszthatod a NYHC ősharcosainak, a SICK OF IT ALLnak a képét, akik a zászlót és az igazi HC valódi árnyalatait már több mint két évtizede nehézsúlyú módon védelmezik. A születésnapjukat pedig a srácok rájuk jellemző módon ünnepelték – 2006-ban, fennállásuk 20. évfordulóján ahelyett, hogy a régi dicsőségen heverésztek és henteregtek volna, kiadták talán eddigi legkeményebb lemezüket, előtte leszerződtek a Century Mediához, a világturnéjukkal pedig bebizonyították, hogy nemcsak a műfaj minőségi csúcsához tartoznak, hanem az én választásom szerint a HC nagyágyúi közt ők a Nummero Uno!
A Sick Of It All sosem volt való a tétovázóknak és az elpuhult lelkeknek, akik naivan bedőlnek a blöffnek, hogy a világon minden a legnagyobb rendben van. Hogy fel kell emelni az öklöt, és szétverni az elnyomás és az idióta bitorlók rendszerét, azt minden épeszű ember tudja, de csak kevesen merik a dühüket, haragjukat és az egyszerű megoldásaikat olyan hatékonyan ökölbe szorítani, ahogy azt a Death To Tyrants lemez már az első hallgatás után felkínálja, és a legtisztább formájában tálalja.
Nincs színlelés, nincs üres szalmacséplés. A lemez hallgatásának kezdetétől fogva tudnod kell, hogy egy vad fenevadra pattantál fel, amely csak a teljes sebességű vágtát ismeri. Mintha ez nem is a kilencedik albumuk lenne, Pete Koller gitáros, Armand Majidi dobos, Craig Setari basszusgitáros és a düh meg a politikai jelszavak felhasogatott torka, Lou Koller egy tüzes gömbbé olvadnak össze, ha úgy tetszik, Isten haragjává. Habozás nélkül, mint egy gyomrost, teljes erővel fejbe kólintva, majd egy ágyékba rúgással már térden állva imádod az új istent, aki nem színlel, hanem forradalmiságot vet, üzeneteket hint, ösvényén végigégeti a levegőt, és gránitblokkként landol egyenesen az elaltatott civilizáció közepén. Mint az obeliszk a Szevasz, Űrodüsszeiában. Hogy felébresszen és megmozgasson. A kar pedig harminc percnyi adrenalinban rejtőzik.
A számok valóban úgy szólnak, ahogy szólniuk kell: bölcsen vannak megírva, ami csak sok év tapasztalata és a hibákból tanulás után lehetséges. Ezek nélkül pedig nem megy, még ha az S.O.I.A. ritkán is zsebelt be tökéletes telitalálatot, és olykor tényleg „a szélbe pisilt”. Nem pusztán érzelmekkel játszadoznak: a szilárd és gondosan megcélzott zenében összesűrűsödnek azok a gyöngyszemek, amelyek mögött az urak valóban állnak. A modernség ellenére ez visszatérés az olyan albumok idejébe, mint a Built To Last vagy a Scratch The Surface, de a Blood, Sweat And Tears energiájának lüktetését is hallhatod. A számok még mindig olyan nehezek, hogy mindent összeroppantanak és péppé zúznak maguk előtt. Még mindig gyorsak. Ugyanakkor a szövegírás egyensúlyban van négy férfi kreatív libidójával, akik ezúttal teljesen jól ismerik az irányt és a célt, ahová el akarnak jutni. Minden szám a maga módján emlékezetes, stílusukban pedig a HC-tökéletesség konglomerátumába több stíluselem is összefolyik, amelyek azonban még mindig az S.O.I.A. hangját és lelkét tükrözik.
Az album a ‘Take The Night Off’ című számmal nyílik. Szirénák, majd egy sípszó után merénylet a felkészületlenek ellen. Felhívás a felejtés sötétjébe való leszállásra! Hatalmat az elnyomottak kezébe! Lou minden pórusán át ontja a haragot, és egy ilyen kiadás után sokaknak már nem maradna elég erejük a folytatáshoz, de az S.O.I.A.-nak igen, akik szarkasztikusan feltartják a középső ujjukat, ünneplik a létezésüket és a rendszer elleni lázadásukat, és nem hagyják magukat. „Let’s celebrate that we don’t give a fuck!”.
A következő vágás egy robbanás a ‘Machete’ képében. A rothadó szövetek kimetszésére szolgáló machete azok az emberek, akik elszántan meg akarják változtatni azt, ami megváltoztatásra érdemes. A machete a jövőképpel rendelkező emberek. A ‘Preamble’ démoni nyitánya után talán a legdallamosabb jelszavas szám, egy sláger következik, amelyre rá van sütve a NYHC-mesterség sárkánypecsétje, és amely az évek ellenére sem vált rothadttá. „Death to tyrants!”, és az első lépést a lázadó tömeg teszi meg. Az S.O.I.A. csupán a közelgő változások hírnöke. Kitörés.
Jön egy szám az örök háborúról, amely egyaránt jellemző a fehér, a vörös, a sárga és a fekete emberre. Az ‘Always War’ szinte felhívás a saját dzsihádunkra. A refrének rövidek, élesek, a riffek gazdagon zengők, bőven van tér az egyre nagyobb tömeg közös éneklésére, a kemény és energiától duzzadó ritmusok pedig az album további részében sem lankadnak. Az acélláncot a ‘Die Alone’ folytatja. Száguldó gitárok és a magányos halál optimizmusa. Ennek garanciája pedig a belső rothadás. „So rotten on the inside / Garanty to die alone!” A tüzes lángnyelvek mellett pedig azok árnyai táncolnak, akik megelégelték ezt az állapotot.
Az ‘Evil Schemer’ elég metálosan szóló szám. Legalábbis a nyitány után, amely ringatja a hallgatót, és a lendület hevében magasabb sebességbe kapcsolja. Együtténeklős részek és már hallott hangzásmanipuláció, amelyet mégsem lehet olyan könnyen megunni. A ‘Leader’ leszámol a modern civilizáció minden pozitív értéke tönkretevőinek vezéreivel, vagy ahogy a borítón a sas utal rá, a modern Amerikáéval. Nem tej és méz folyik. Az emberek szenvednek, és olyan éhséget és háborúkat viselnek, amelyek nem az övéik. A Fehér Házért. Egy hamis Istenért. A homok jólétéért. A kőolajért. A demokrácia nevében. Lou Koller diktátorian éles hangja egy példázat. A pokolian gyors időkben a tömegekhez szólás is szükségszerűen felgyorsul. Az újkori Hitlerek ellen, a modern problémák saját megoldásával. Mintha megírnák a saját Mein Kampfjukat, amelynek ezúttal alapvető vezérelve a pozitív elv: egy kataklizmikusan elpusztított világ lázadó újjáépítése valami szebbé és jobbá. Előtte viszont sebészi pontossággal el kell távolítani az összes zsarnokot és a szűk látókörű vízióikat és érdekeiket követő oligarchát. Ha kell, erővel és feltétel nélküli lázadással is.
A politizálás után leszámolás következik mindazokkal, akik a HC-szcénát mára odáig rothasztották, hogy a HC már csak divatkiegészítő, nem pedig életstílus. Kicsi, esetlen nyalógépek – figyelem: a ‘Make A Mark’ felsorol minden okot, amitől a tömegeknek felfordul a gyomruk, az erősebb gyomrúakat pedig megfosztja a bátorságuktól. „How could there be influence with quality in short supply? Forced to watch this impotence: a dozen for a dime”. Színlelés és teketória nélkül, mintha ez teljesen magától értetődő lenne! Sok mindent tanulhatnának ebből a műfajok mai ikonoklasztái is, akik a kiadók aranytrónjain ülnek, és metalcore-os fiú- és lánybandák képében hamis csillagocskákat és sztárokat gyártanak. Ha olykor akad is valami jó, a gyöngyszem kevésbé vonzó, ha egy tonna szarral van körülvéve. Az S.O.I.A. pedig tisztában van ezzel, és ezért emeli még magasabbra a HC-színek zászlaját, amiről a ‘Forked Tounge’ is gondoskodik, amely másfél perc alatt annyit kiad magából, amennyit némelyek az egész életművükben sem tudnak összehozni. Sokak számára jóval emészthetőbb a ‘Sodom’ című szám. Katarzis léleknek és testnek.
Valamivel visszafogottabb, de semmivel sem gyengébb sortűz a kormányellenes erődemonstrációból a ‘Faithless’. „Don’t count on government / For your security / Don’t count on any neighbour / Forget about!” a felvezetése annak, ami olyasmire fut ki, amire a Slayer, a The Haunted és még sokan mások is büszkék lennének. Madsen keze nyomának is hallatszania kell valahol, nem igaz? És ez meg is mutatkozik a ritmusban és a kerozinban, amely az S.O.I.A. gondosan becsavart szelepein át spriccel. A ‘Fred Army’ a maga menetelési utasításában igazi vicc. Pogó a tanulatlanoknak. A professzorok viszont azok közül valók, akik a táncot kifejlesztették, vagy legalábbis segítettek életben tartani. Hunyd le a szemed, és látni fogod a legendás New York-i klub, a CBGBs ködös, füstös termeit, amely idén bezárt. Örökre. Hogy a tőke zsarnokai is megtapasztalhassák a hatalmuk és a nyomor orgazmusának demonstrációját, akik megelőző háborúkkal, a félelem és az örök fenyegetettség kultuszával tartják fenn az erejüket. Pontosan rájuk céloz a folytatás – a ‘Thin Skin’, amelyben Lou és a társasága szemrebbenés nélkül teszik fel a kérdést egy ilyen idiotizmus erejéről vagy erőtlenségéről.
És máris a finálénál tartunk. A ‘Maria White Trash’ erotika, amely az aranykehelybe belesajtolja mindazokat a legjobb gyümölcsöket, amelyek még kisajtolatlanul maradtak. Emlékmű az átlagosságnak és a kis amerikai elvakultnak. Most hívják Mariának. Nincs szeplőtelenség. Nincs senki bűn nélkül. A tudatlanság sem mentség a tétlenségre, a sorsba való beletörődés pedig a Sick Of It All definíciója szerint az ember ősbűne. A kis ember megvilágosodása után elérték azt a célt, amelyre kezdettől fogva törekedtek. Csak a megvilágosodott ember elég erős a rendszer gyökeres megváltoztatásához. A kapitalizmus után aztán bármilyen társadalmi állapot jöhet. Akár a kommunizmus is. Az állapot, amelyre most szükség van, az éberség és a lázadás szükségességének világos víziója. Ezzel áll össze egységes egésszé az NYHC fő eszmehordozóinak fenomenális kilencedik albuma.
Mint mindig, a Sick Of It All mindennek ellenére sikerrel megőrizte az életerejét és a lendületét egy túl gyakran megrekedő, többnyire egyhangú hardcore-szcéna számára. Hála Istennek, egyelőre nem búcsúznak, és a kicsiszolt kifejezésmódjukkal és a megállja a helyét tartalommal pozitív pillanatban tartják a megrothadt hullát a lehetséges gyógyulás felé. A NYHC-nek szüksége van az S.O.I.A.-ra. A világnak szüksége van az S.O.I.A.-ra, a Death To Tyrants pedig kötelező hallgatnivaló minden nyitott gondolkodású egyénnek. Garantálom: ha az üzenet egyszer belép az agyad kanyarulataiba, könyörögni fogsz, hogy újra és újra meghallgathasd a lemezt. Az album emlékeztetőként és bizonyítékként áll amellett, amit a Sick Of It All élete során fel tudott építeni, ugyanakkor útjelző mindazoknak az elveszetteknek, akik nem tudják pontosan, merre kellene mennie a HC-nek. Tizenöt adag adrenalin után talán derengeni kezd, merre, nem igaz? Az album minden tiszteletet megadva a tökéletes, kiváló értékelést érdemli!
Felállás
Pete Koller – gitár
Lou Koller – ének
Armand Majidi – dob
Craig Setari – basszusgitár
Produkció
Tue Madsen & S.O.I.A.
Számlista
01. Take the Night Off
02. Machete
03. Preamble
04. Uprising Nation
05. Always War
06. Die Alone
07. Evil Schemer
08. Leader
09. Make a Mark
10. Forked Tongue
11. Sodom
12. Faithless
13. Fred Army
14. Thin Skin
15. Maria White Trash
AZ ALBUM HOSSZA: 33:54
