Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Pink Floyd
Kiadó: EMI Records
Megjelenés: 1968
Értékelés: 4/5
A Pink Floyd a második albuma, az „A Saucerful Of Secrets” megjelenése előtt vitathatatlanul a brit pszichedelikus rockszíntér első számú neve, és a születőben lévő progresszív rock egyik úttörője volt. Előző albumuk, a „The Piper At The Gates Of Dawn” (1967), ma a pszichedelikus és a korai progresszív rock egyik kultlemeze, a 60-as évek pszichedelikus korszakának legfeltűnőbb rocksztárjai közé röpítette őket, és híres „űrbéli” audiovizuális fellépéseik miatt már a kezdetektől valami különleges, „egy másik bolygóról érkezett zenekar” aura lengte körül őket. Ez a nagy médiafelhajtás, amely az első kislemezek és a debütalbum megjelenése után támadt, hosszú távon negatív hatással volt a gitárosra, énekesre, a zenék és szövegek fő szerzőjére, Syd Barrettre. Ő ekkoriban egyre jobban eltávolodott a zenekartól, és egy teljesen saját világba zárkózott, ami gyakran a pszichoaktív szerek túlzott fogyasztásában – élen az LSD-vel – öltött testet. Ehhez társult a skizofréniára való amúgy is meglévő hajlama és gazdag fantáziája, ami végzetes következményekkel járt a zenei pályájára nézve. Az „A Saucerful Of Secrets” volt az utolsó lemeze a Pink Floyddal, és – akárcsak az elődjét – ezt is valamiféle sajátos miszticizmus lengi körül, amely ennek a szerencsétlen sorsú zenésznek az alakjához és munkásságához kötődik, akiről sokan úgy vélik, hogy a rockzene történetének egyik legnagyobb, ha nem a legnagyobb csiszolatlan tehetsége volt.
Barrett lelkiállapota napról napra romlott. Fellépés közben gyakran összevissza játszott valamit, ami teljesen kilógott az előadásból, az egész koncert alatt a gitárját hangolgatta, vagy egyszerűen csak maga elé bámult, anélkül hogy kinyitotta volna a száját vagy hozzáért volna a húrokhoz. Viselkedése, a színpadon és azon kívül is, valóságos rémálommá vált a zenekar többi tagjának. Eleinte mégis mindenáron meg akarták tartani, mert attól féltek, hogy ha elmegy, elveszítik hangzásbeli és szövegi identitásukat. Ha élőben már nem is volt képes fellépni, a stúdióban legalább az egyedi költészetét, énekét és gitárjátékát meg akarták őrizni. Ezért hozták be a zenekarba David Gilmourt, a banda régi ismerősét és Syd gimnáziumi barátját, akinek a gitárjátéka akkoriban meglehetősen hasonlított Barretté, és akit eredetileg Syd helyettesének szántak gitáron és éneken a koncerteken. Az ötfős Pink Floyd sajnos nem tartott sokáig, mert Syd, néhány közös szerzemény után – ezek többsége ezen az albumon hallható –, a stúdióban sem volt már jelen igazán, és végleg „elúszott” a maga világába. Utolsó kiadott dala, amelyet még a zenekar tagjaként írt, a „Vegetable Man” volt, amelyet a túlzottan önéletrajzi szöveg miatt a többiek nem vettek fel az albumra. Sok rajongónak Syd távozása példátlan tragédia volt, és már számolták a napokat a zenekar bukásáig, ám Gilmour végül sokkal többnek bizonyult, mint pusztán Syd gitáros-énekes pótléka. Sajátos hangjával és gitárjátékával, különösen a híres, elnyújtott, „síró” szólóival hamar a zenekar egyik oszlopos tagjává vált, és idővel egyenrangú társként érvényesült a zeneszerzésben későbbi nagy „barátja”, Roger Waters basszusgitáros-énekes mellett.
A záró „Jugband Blues” kivételével – ez Barrett egyetlen önálló szerzeménye az albumon – a főbb vokálokon az összes többi dalban Waters, Gilmour és a billentyűs Rick Wright osztozik. Wright számára ez volt az egyetlen album a zenekar történetében, amelyen énekesként meghatározó szerepet kapott, hiszen négy dalban is ő énekel. A három említett nagyágyú a zeneszerzői szerepeken is megosztozott. Míg Watersnek, aki a fő szövegíróvá nőtte ki magát, már akkor is jobban feküdtek az igényesebb, gyakran társadalomkritikus témák, Gilmour és Wright egyszerűbb szövegekkel próbálkozott. Hangzását tekintve ez a lemez a zenekar legkísérletezőbb albumai közé tartozik (és nemcsak a pszichedelikus korszakból), hiszen számos avantgárd hang felfedezhető rajta: az ütőhangszerek szokatlan használatától a különleges gitáreffektekig és az oszcillátorok zúgásáig. A szerzemények kellően kiegyensúlyozottak: minden hosszabb, kísérletező és komplex darab között, amelyek gyakran avantgárd hangokat tartalmaznak, jön egy rövidebb, kompozíciós szempontból kevésbé igényes szám egyszerűbb szerkezettel és viszonylag könnyen befogadható dallammal. Bár a szövegekben nem voltak sci-fi utalások, néhány szerzemény hangulata igencsak ezoterikus és hipnotikus. Ez könnyen révületbe ejtheti a hallgatót. Egyes médiumok éppen ennek az albumnak köszönhetően, különösen a „Set The Controls For The Heart Of The Sun” miatt, nem sokkal a megjelenése után megalkották a space rock kifejezést, amely később mindazokra a zenekarokra ráragadt, akik hosszabb instrumentális jamekkel, szokatlan, avantgárd hangokkal és a billentyűs hangszerek színpompás palettájával dolgoztak, így az űrutazás hangulatát teremtve meg.
Az utazás a „távoli galaxisok” felé a „Let There Be More Light”-tal indul, amelyben Wright, Waters és Gilmour váltogatja egymást az éneklésben. A dalt titokzatosan vezeti be Waters basszusának berreg vonala, amelybe a távolból monumentálisan tör előre Wright orgonájának dübörgő rétege, majd ritmikus fokozás következik. Wright ebben a pillanatban főénekesként lép be, míg Waters rikoltozásaival kísérőénekesi szerepet tölt be. A többszólamú vokális harmóniák az obskúrus hangokkal, az orgonával és a gitárriffel együtt meglehetősen komor hangulatot teremtenek. A szerzemény utolsó szakaszának végén Gilmour belecsempészi első szólóját is, mint a Pink Floyd újdonsült tagja. Ezt torzító effekteken keresztül tolta át. Waters szövege a 60-as évek pszichedelikus zenei szcénájának, valamint a zenekarnak mint e zenei korszak központi brit ikonjának a szarkasztikus kifigurázása.
A „Remember a Day”, egy nyugodt, folkos elemekkel átszőtt pszichedelikus ballada, amelyben Rick Wright jeleskedik főénekesként, szép dallamra épül, amelyet lágy zongoraszólamok, dallamos basszus és szilárd slide-gitár-futamok formálnak, utóbbiakat nem más, mint Syd játszotta. Ő egy rövidebb szólót is bedob. Közben állandóan jelen vannak az obskúrus hangok, amelyek tovább fokozzák a szám pszichedelikus hangulatát. A hangulat és a szöveg egyaránt a gyermeki ártatlanság idilli képét idézi, ami egyébként jellemző volt Barrett legtöbb alkotására. Egyszerű és kellemes dal, amely jó ellenpontot ad az albumon uralkodó, egyébként sötét atmoszférának.
A „Set The Controls For The Heart Of The Sun” hosszabb, erősen kísérleti darab, amely az évek során kultstátuszt vívott ki magának mint a t.i. space rock egyik első példája, és amelyet az album összes száma közül a legtovább és a legtöbbször játszottak koncerteken. Meglehetősen obskúrus, sötét hangulat uralja számos pszichedelikus effekttel, főleg Mason ütőhangszerein és dobjain. A dalon végigvonul Gilmour hipnotikus gitárriffje, amely a billentyűk és a cimbalom pszichedelikus hangjaival együtt kifejezetten keleti hangulatot teremt, amilyen a pszichedelikus rockban általában népszerű volt. A suttogó vokálok még tovább fokozzák a szerzemény titokzatos légkörét. A dal arról is híres, hogy ez az egyetlen, amelyben Barrett és Gilmour hozzájárulása egyaránt benne van, bár nem egyszerre játszottak rajta. Gilmour ugyanis Barrett távozása után újra eljátszotta a gitárszólamokat, és Syd felvételeire rávette őket. Akár ez volt a fő cél, akár nem, a Pink Floyd ezzel a számmal tökéletesen megteremtette az ismeretlenbe tartó űrrepülés hangulatát.
A szórakoztató „Corporal Clegg” szerintem a régi, jó brit fekete humor szép példája, egyben Waters első szövegbeli kitérője a háborús témába, amely az utolsó, zenekarral töltött éveiben teljesen megszállottjává tette. A dal a zenekar ritka komikus darabjai közé tartozik, bár ez is tartalmaz egy jókora csipetnyi kendőzetlen, sötét szarkazmust a háború borzalmairól és társadalmi következményeiről. A főénekes és gitáros szerepét ezúttal remekül Gilmour tölti be, aki egy hagyományos bohócos hangszeren, a kazooon is kipróbálta magát, amiből rendkívül mókás hangokat csal elő. Ezek a katonai indulókat általában kísérő fúvószenekar játékára emlékeztetnek. A kiváló pszichedelikus billentyűdallam és a gitár wah-wah effektje sikeresen visz finom ellentétet a szám bohóckodó természetébe. A végén olyan hangokat is lehet hallani, amelyek katonai gyakorlatra emlékeztetnek. A dal néhány versszakában Mason éneke is megszólal. Waters szarkasztikus szövege egy szenilis, fabottal járó katona történetét meséli el, aki még mindig egykori híres csatákról fantáziál, és az alkoholfüggő feleségéről.
A címadó instrumentális „A Saucerful Of Secrets”, amely több mint tizenegy percével az album leghosszabb és legösszetettebb darabja, több szakaszra oszlik. Ez a szerzemény a korai avantgárd kísérletezés igazi megtestesülése a rockzenében, számos különc hanggal, főleg az ütőhangszerek szokatlan használatával és disszonáns billentyűeffektekkel. Itt Frank Zappa hatása is érezhető volt az akkori pszichedelikus színtérre. A nyitó szakasz Mason cimbalmaival és a billentyűeffektek hátborzongató hangulatával nyit. Ennek végeztével olyan rész következik, ahol a dobok és a közbeszúrt, különc zongorafutamok diktálják a hátborzongató hangulatot, őrült effektek bőséges használatával. Ezt váltja fel egy valamivel „észszerűbb”, de szintén hátborzongató szakasz, amelyben a templomi orgona drámai hangja uralkodik. Amikor ehhez még „angyali” kórushangok és mellotron társulnak, a hangulat rendkívül fenséges lesz. Ezzel jön el a szerzemény csúcspontja és lezárása. Waters szavai szerint a szám a csata hangulatát próbálja megteremteni, ami szerintem egész jól sikerül. Ez a hátborzongató atmoszféra, a mellotron hangzása és a háborús borzalmak hangjainak sikeres utánzása engem személy szerint kicsit a King Crimson klasszikusára, a „Devil’s Traingle”-re emlékeztet az „In The Wake Of Poseidon” (1970) lemezről, bár az még jóval sötétebb.
A „See-Saw” egy újabb meglehetősen nyugodt és romantikus Wright-szerzemény, amelyben ő ismét főénekesként áll a mikrofonhoz. Wright itt nemcsak igen szilárd énekesként mutatkozik meg, hanem rendkívül ízléses és dallamos szimfonikus hangszerelések megalkotójaként is. Billentyűs arzenáljában harmonikusan, szépen váltakoznak az orgona, a zongora, a mellotron és a vibrafon finom rétegei. A kiegészítő vokális harmóniák kiválóak, és a szimfonikus hangszerelésekkel meg a gitárral együtt felejthetetlenül romantikus hangulatot teremtenek. Szerkezetét tekintve ez a remek szám meglehetősen hasonlít a „Remember a Day”-hez, bár a hangulata érezhetően sötétebb.
A lezárást az albumon a rendkívül szimbolikus és szokatlan felépítésű „Jugband Blues” adja, amely bizonyos értelemben Syd búcsúdala és egyetlen önálló szerzeménye a lemezen. Alapvetően pszichedelikus folk rockról van szó, amely meglehetősen hasonlít a debütáló lemezük néhány számához. Syd hangja teljes érzelmi lemondást és távolságtartást tükröz. Közben egyszerű dallamot játszik akusztikus gitáron. A szellemes fúvós hangszerelést tubán és harsonán maga Waters és Wright játszotta. A végén, egy megszakítás után, még egy versszak erejéig megszólal Syd hangja és az akusztikus gitár. Szomorú búcsú, amelyet néhány rendkívül személyes versszak is tükröz, melyekben a zenekartól és úgy általában a „normális” társadalomtól való elidegenedését fejezi ki.
Az „A Saucerful Of Secrets”, a zenekar történetének egyetlen albuma, amelyet öt tag vett fel, az egyik első progresszív rock album volt, és mint ilyen, a 60-as évek klasszikusai közé tartozik, bár én személy szerint nem sorolnám a legjobb munkáik közé. Ez a lemez egyébként kiváló példája volt átmeneti, kísérleti korszakuknak, amelyet Syd távozása idézett elő, és amelyben számos avantgárd hang, pszichedelikus színezetű szimfonikus hangszerelés és egyéb hangzásbeli különcség bevezetésével próbálták újradefiniálni a hangzásukat, ám a későbbi, jóval finomabb albumokhoz képest, amelyek halhatatlanná tették őket, meglehetősen homályosan cseng, hogy ne mondjam, kamaszosan. Bár rajongok a progresszív rock bizonyos avantgárd válfajaiért, Zappával az élen, úgy gondolom, hogy a Pink Floyd az ilyen elemek használatával sosem tudta úgy kibontakoztatni a benne rejlő lehetőségeket, ahogyan később, amikor a pszichedelia és a space rock saját változatukat szimfonikus elemekkel és szerkezetileg tudatosabb darabokkal fejlesztették és finomították tovább, olyanokkal, amelyeket valamiféle vörös fonal kötött össze. Vitathatatlan újító szelleme ellenére a progresszív rock terén nehezen nevezném a zenekar mesterművének, ám vitathatatlanul az akkori idők egyik legfontosabb albuma, amely először mutatta be a közönségnek David Gilmour zenei tehetségét. Hazájában, Nagy-Britanniában eladásilag meglehetősen sikeres volt, az Egyesült Államokban viszont jókora kudarcot vallott, hiszen ez az egyetlen albumuk, amely nem került fel az amerikai száz legnépszerűbb albumot felsorakoztató listára. A Pink Floyd ezzel a lemezzel kezdett új hangzásirányt keresni, és igyekezett befoltozni azokat a következményeket, amelyeket tragikus sorsú, el nem ért zenei zsenijük távozása okozott, aki a távozása után rövid időre szólókarrierbe fogott. Míg Syd szólókarrierje két kiadás után hirtelen hanyatlásnak indult, és ő maga teljes ismeretlenségbe süllyedt, a Pink Floyd minden következő albummal egyre jobb lett a hosszabb, fenséges szerzemények megírásában és a saját, messziről felismerhető hangzásuk kialakításában, amely örökre a rockzene legnagyobb legendái közé írta őket.
Felállás
Syd Barrett – ének, gitár
David Gilmour – ének, gitár, kazoo
Roger Waters – ének, basszusgitár
Richard Wright – ének, orgona, zongora, mellotron, vibrafon
Nick Mason – dob, ütőhangszerek
Produkció
Norman Smith
Számlista
1. Let there be more light (5:38)
2. Remember a day (4:33)
3. Set the controls for the heart of the sun (5:28)
4. Corporal Clegg (4:12)
5. A saucerful of secrets (11:57)
6. See-saw (4:36)
7. Jugband blues (2:59)
Az album játékideje: 39:23
