The Crane Wife

 Miután a folk rockos, barokkosan fűszerezett indie pop ötös bátorságot gyűjtött, és a kis kiadók árnyékából a fényjelzést a nagy kiadók egére irányította, az első óriás, amely meglátta a fényt, a Capitol kiadó volt. Így kezdődhetne a bevezető ahhoz, amit tisztelettel és érzékenységgel hallgattam végig, és már az első hallgatás után megállapítottam, hogy ma aligha fogtok mennydörgést vagy negatív kritikát hallani. The Decemberists és az utolsó albumuk a állítólag 2009-re beharangozott folytatás előtt, a The Crane Wife már az első akkordokkal és szövegekkel túlszárnyal minden várakozást: felsőfokon árasztja el az elmédet, és teljes munkára fogja a füleidet. Ezúttal a csemege szélesebb tömegeknek is kínálkozik, nem csak a kutatóbb kedvű kíváncsiaknak, akik értékelik az ismeretlenebb indie termékeket. Ami ezt illeti, biztosíthatlak, hogy a The Decemberists három, számukra a misztikumban túl kicsinek bizonyuló indie album után sem ment át emészthetetlen mainstreambe. Egyszerűen a The Decemberists történetének egy korszakhatáráról van szó.

Az album fő ihletforrása egy japán népdal, amelyben összefonódik egy daru (madár, nem teheremelő gép, kedveseim), egy nyílvessző, egy bájos nő és egy megtisztító eseménysor. Ennek megfelelően az album már az elején, a ‘The Crane Wife 3′ című számmal pontosan ott folytatja, ahol a Picaresque a gondolatmenetet abbahagyta. Az alapeszköz egy egyszerű folk dallam, amely néhány decibellel erősebb hangzásvilággá nő, amire sok rocker büszke lehetne. A bevezető a Counting Crowsra emlékeztet, akik ezúttal a siránkozás helyett a tájképfestés célját tűznék ki, ami a Neutral Milk Hotelnél talán megráz benneteket. Zsenialitásról és érzésről van szó, amit Meloy és társasága gitárral, zongorával, finom basszussal és hozzáillő dobokkal tölt meg, hozzáadnak egy xilofont, és a bevezető könnyedén a fülbe mászik. A folytatás viszont kissé epikusabb és nehezebben befogadható, ha nem bírsz 12 percig egyetlen számot hallgatni.

‘The Island’ egy háromrészes képsor, amelyet a ‘Come And See’, a ‘The Landlord’s Daughter’ és a ‘You’ll Not Feel The Drowning’ alkot. A kezdés szinte off beat jazzes. Vagy inkább mondjuk úgy, hogy bluesosan laza. Felidézi az előző század hetvenes évei rockjának fraktálos átmeneteit. Inspirációs forrásként az R.E.M.-nél és az Emerson, Lake & Palmernél kereshetnénk támpontokat. Kihegyezik a szuronyokat, és a flotta kfuttat az utolsó leszámolásra. A fonalat a ‘Come And See’ ütemét hallgatásra invitáló bevezető diskurzus és a triptichon záró részének vízbefúlása között valójában semmi sem szakítja meg. Szemed előtt képek szövődnek össze, és a szíved templomában kiegészítheted a freskók freskójának hiányzó részeit. Remény, szerelem, áldozat és halál a téma.

A háború és a szerelem Meloy személyes győztesei a tiszta elbeszélő hangvételű tematikus infúzióknak. Az első epikus sorozat fináléja után az R.E.M.-es játékosság pillanata jön: egy szép duett Meloy és a seattle-i közreműködő, a The Decemberists szabadidős tagja, Laura Veirs között, aki meggyőzően és nemesen teltén szól. Igaz, ezúttal popos könnyedséggel hallunk valamit, de a ‘Yankee Bayonet (I Will Be Home Then)’ túlszárnyal sok idiotizmust a mai pop szappanosan könnyű, ürefejű kiáradásai közül. A háború és a béke, a szerelem és a gyász kettőssége szinte megidézi a házuk előtt álló asszonyt, aki gondolatban beszélget a férjével, aki a polgárháború csatáit vívja, miközben nem tudja, hogy az csak egy szellem, és drágája már elesett a háborúban. Remény és szerető vágyakozás az utolsó pillanatig.

A lemez kislemeze, amely önállóan is úttörő volt, az ‘O Valencia!’ indie popos ékszer, de valami tragikus módon engem annyira nem is érint meg. Inkább „ül” a hammond-simogatás és a ‘The Perfect Crime’ szinte funky ritmusa, amely vészjósló pontossággal mozgásra és topogásra késztet a tökéletes gyilkosság, a szenvedélyből elkövetett, hibának helyet nem hagyó bűntény történetére. A Deep Purple-ös közjátékok és a szexi dobok olvadnak egybe Meloy egyre felismerhetőbb és abszolút tetszetős hangjával. Annyira függőséget okozó, hogy szinte érzed a puskapor és a mennydörgés szagát, ami nem e világi hang, bár nagyon igyekszik az lenni.

A kissé torzított gitárokat ezúttal delay-visszhang és háborús trombiták fúvása egészíti ki Pán Péter otthonának ködös partjairól. És visszafojtott lélegzettel várjuk a dagályt, amely végre, a refrénben, kiköpi a maga adag friss iszapját és sziklát az alámerült tudat romos partjára. ‘Shankill Butchers’ hommage az összes mészárosokról és gyilkosokról szóló brit balladának, a ‘Summersonggal’ együtt pedig álmos karneválhangulatú harmóniájában közelebb szól ahhoz, ahogy a The Decemberists a múltban szólt. Azzal, hogy a ‘Summersong’ kétségkívül a múlt játékosabb, optimizmussal átitatott suttogása a The Decemberists univerzumának ezen a szeletén.

Az első szám epikus folytatását aztán a ‘The Crane Wife 1 & 2’ nyitányok egészítik ki, betöltve a korábban üresen maradt réseket. Ez az album első meghallgatásának hattyúdala, Meloy pedig a dobolás és a visszafojtott remegés fölött újra meg újra ismétli a „heart”, vagyis szív szót. Visszafogottan és zengően, mint maga az ördög. Ékszerek ékszeréről van szó, ami felidézi a megújulás sémáját és egy medias res pillanatot, amelynek már a legelején sem tudtál sem kitérni, sem ellenállni. És csak ezután részesülhetsz a dicséretben a nagy finálé révén, ami napfényt és könnyedség-aromát kínál – ‘Sons And Daughters’. A The Decemberists úgy szólal meg, mint egy zenekar, amely valóban tudja, merre vezet a következő lépés, de addig nem lesz elégedett, amíg ti is át nem rágjátok magatokat a nagy fináléig. És ehhez elég sok okotok van.

Mint mondtam: az album tovább erősíti és javítja a korábban hallottakat, teljesen az ő modorukban, ihletett szenvedéllyel és szóbeli gazdagsággal. A önkéntesség és a kiadói logika gravitációja teljes egységgé olvadt, a The Crane Wife pedig felsorakoztatja az ismert számkészletet semmirekellő bűnözőkről, csavargókról, katonákról, gyermekgyilkosokról és szeretőkről, akik a lángoktól felszított tangó kristálytisztán csengő erotikus táncát lejtik. Szenvedély és szellemi hajtóerő, hogy mindig több legyen. A tangó csupán metafora arra, hogy a stimulánsok tökéletesen harmonizálnak az összes érzékeddel, hiszen a történelmi lehelet szinte a nyelved hegyén érezhető. Meloy egy kitalált történet fátylát szövi egy hétköznapi folk rock zenekarról, amely a folk mellett blueszal, vészjósló álmossággal, rockeres hangerővel, progresszív ötletességgel és epikus elnyújtottsággal is megkínál. Az album mindent tud, és még többet – a fő kötőanyag Meloy szövegírása, amely jellemvonásokat rajzol, és ezek történeteket mesélnek. Mindenki azt teszi, ami evilági küldetése. A zsiványok lopnak, a szeretők koraian tragikus haláluk napjáig szeretnek, a katonák a síkságokon harcolnak a fenyegetett otthonokért, hogy ironikus módon az ellenség vérével hozzák vissza otthonukba a szabadság és a béke illatát. A The Crane Wife ebben a festőiségben és zenei perfekcionizmusban megérdemli a talapzatot a legnagyobbak között – a Neutral Milk Hotel, az R.E.M., Dylan és a többi per excelence mesemondó mellett. Annak ellenére, hogy nincs benne közvetlen élesség, ez egy olyan lemez, amelyet mindig megér mindkét füllel meghallgatni. Véleményem: több mint egy nagy igen!