Szerző: Aleš Podbrežnik
Fotók: Aleš Podbrežnik
Helyszín: Zenith Halle / München / Németország
A koncert dátuma: 2007. 11. 27.
Látogatók száma: 4500
Jegyár: 37,00€
Ha az ember már jó ideje homályos kis klubokban lézeng, ahol koncertenként átlag 100-150 ember van jelen, az idővel biztosan lelki sebeket hagy maga után. Azt mondják, tüzet tűzzel kell oltani, így az apátia ilyen állapotában mindig jól jön egy olyan koncert, amelyről tudod, hogy romboló erejű lesz: alaposan megrázza a csontjaidat, és kitisztítja a hallójáratokat. Egy Motorhead-koncertnél – ennél az ősbűnnél – találóbb címet tényleg nehéz találni.
OVERKILL: 20.10 – 20.50
A Zenith Hallébe, amelyhez mindig szép emlékek fűznek, ha a Black Sabbath 1999-es látogatására gondolok, jócskán 20.00 óra után estünk be, hatalmas késéssel. A Valiant Thorr és a Skew Siskin előzenekarokat persze lekéstük, a színpadon pedig mire beléptünk, a new yorkiak, az Overkill már a „thrash metal” prédikációjukkal kínozta a tömeget. A legendás randalírozók ezen az estén nem éppen a kedvenceink közé tartoztak. Ha lehetett volna, átaludtam és átunatkoztam volna őket. A hang derekasan packázott velük, a színpadtól jó 20 méterre nagyon „pocakos” és „maszatos” volt, minden, ami a színpadról jött, egyetlen érthetetlen morajlás volt, amelybe felváltva szőtték bele a teljesen hallhatatlan gitárszólókat. Bobby Blitz énekes ugyan megint meggyőzött róla, hogy a zenekar utánozhatatlan, végső frontembere, hihetetlen karizmával, erőteljes, egoista fellépéssel, a rá jellemző színpadi játékokkal, tele maszturbálást imitáló mozdulatokkal, a jobb kéz középső ujjának a levegőbe emelésével, és állandó uszítással, a színpadon álló társai és a közönség felé egyaránt. A srácok szántottak, ahogy csak tudnak, de a minőségi hangzás ezen az estén nem adatott meg nekik, ezért a fellépés messze nem volt optimális. Ez különben az Overkill állandó átka, engem személy szerint nagyon zavar. A „thrash” metal ugyanis nem pózolás, az Overkill pedig a „topless” Bobby Blitz énekessel kifejezetten idegesítően hat, ehhez csökkenő mértékben társul Derek „The Skull” Tailer ritmusgitáros is, a két fickó természetesen a tetoválásaik fitogtatására is felhasználja az időt. Az Overkill nem-szakértőjeként elkaptam a fülemmel az új dal, a Skull and Bones bejelentését (és következésképp előadását), a fiúk pedig a kötelező Fuck You-val zárták az esti robotot. Az Overkill fülverése 20 perccel kilenc előtt ért véget. Halleluja.
MOTORHEAD: 21.30 – 23.15
Egy Motorhead-koncert semmiképp sem lehet rossz. 2007-ben már biztosan nem. Ők legendák, pontosan beállított kapitalista gépezet, amely egzisztenciálisan alaposan el van látva, és amelynek rock n’ roll kínálata a Föld nevű bolygón egyedülálló. Ha fel akarod vázolni a rocker alakját, de nem tudod pontosan, milyen is lehetne, idézd fel magadban Ian „Lemmy” Kilmistert. Őszintébbet ugyanis nem találsz.
Amit a Rockline csapata tavaly a Motorhead zágrábi koncertjén megsejtett, azt a Zenith Halle-beli fellépés megtekintése is megerősítette. Lemmyn ugyanis egyre jobban meglátszik a vállát nyomó évek terhe. Ezt elsősorban az átlagos setlista igazolta, amely maximálisan favorizálta a zenekar legutóbbi albumát, a „Kiss Of Death”-t (2006), amelyről a trió kereken 5 számot játszott; továbbá ezt nem rejtette véka alá a dobszóló sem, amelyet az Orgasmatron „Kiss Of Death”-féle, elnyújtott változatába, az In The Name Of Tragedy-be toldottak be, s amelyben a kancellár alaposan levegőhöz juthatott, rágyújthatott egy cigire, és Jack Colával öblíthette le az egészet. Még kevésbé rejtette el ezt az est country blues rock n’ roll orgiája, a Whorehouse Blues, Lemmyvel a szájharmonikán, a két társával pedig akusztikus kíséretben, aminek semmi keresnivalója nincs egy Motorhead-koncert ráadásában. Ezen a ponton akár Brian Robertson is fellépett volna különleges vendégként, és még balettpapucs is jól állt volna neki. Ráadásul Lemmy ezúttal Phil Lynottnak akart tisztelegni, így a Motorheadnek kötelezően vissza kellett vennie a setlistára a Thin Lizzy-számot, a lágyabb származású Rosalie-t. Az észak-amerikai turnészakasz The Chase is Better Than The Catch-ét a setlistán a Born To Raise Hell váltotta, hogy a refrénben Lemmyhez csatlakozhasson az énekesnő, Nina C. Alice a Skew Siskinből, amely Németországban végigkíséri a Motorheadet, és sikeresen feldobta az est egy pillanatát. A derék kancellár búcsúcsókja nélkül a nemes rock n’ roll kancának persze nem volt szabad távoznia. Lemmy a Killed By Death-ben ismét előre rögzített vokálok segítségére szorult, ahol érezhető volt, hogy a legenda már nem bírja követni a verse-ek és a refrén melódiájának legmagasabb íveit. Mindez azt bizonyítja, hogy Lemmy elég jól megúnta a klasszikus Motorhead-dalok előadását, és az új évezredben is igyekszik feldobni a hangulatot, amit a színpadokon kénytelen újra és újra lerágni, egyébként is hatalmas koncert-kilométerei után. A setlistát új számokkal telítette, feldolgozásokat játszott, főleg pedig az érdekes, hogy különösen a középső és a záró részben a repertoár a gyors szám, lassú/közepesen gyors szám sorrendet követte. A Motorhead különösen az In The Name Of Tragedy dobszólóval megtoldott sorozatában, a Sword Of Glory-ban, amely ötödik számként (az összesen ötből) az abszolút túlzást jelentette a „Kiss Of Death” albummal, és a Rosalie feldolgozásban, elveszítette a rock n’ roll mágiájuk híres, megállíthatatlan gördülésének engesztelhetetlen báját, azt, amelyet olyan híresen szítanak és bontakoztatnak ki, hogy megsüketítse a földalatti minden patkányát, és amellyel a legmagasabban szálló sast is lerázhatják az égről. Ezt az energiahiányt a Born To Raise Hell hozta vissza a színpadra, a fiúk pedig a rendes műsor vége előtt mégiscsak előrántották az elrejtett jokert az ingujjukból, és a Killed By Death és az Iron Fist romboló zárásával jóvátették a hibát. Egy Motorhead-ráadásnak három klasszikusból kell állnia. Ebből az Ace Of Spades és a záró Overkill mindig kötelező. Így mindig egy számnyi mozgástér marad. A Bomber-t ezúttal is nagy ívben elkerülték, talán attól félnek, hogy a turnén vele együtt kellene cipelni a „No Sleep Till Hammersmith” acélszerkezetű He-111-esét is, és „elvesztegetni” az idejét az felállításával. Különben is lassan megbarátkoztunk a ténnyel, hogy a zenekarok egyre jobban emelik a jegyárakat, és egyre kevesebbet játszanak. Még ha egy óra és háromnegyed hosszú is a koncert, ebben az időintervallumban nem biztos, hogy játszanak, játszanak a fizikai értelemben (dobszóló, a Whorehouse Blues és a Rosalie puhány pillanatai…). Banálisan szólva, az ember a ráadásban megőrült volna a We Are The Road Crew-ért vagy bármelyik nyolcvanas évekbeli Motorhead-klasszikusért!!!!
A Motorhead-sztenderd, a gombok fülsüketítő hangerőre tekerése, teljesült a koncerten. A várakozásoknak megfelelően, ami mindig rendkívül érdekes megfigyelést kínál Lemmy Rickenbeckere és a technikusok kommunikációjáról a számok közti szünetekben. A hang elöl teljesen érthetetlen volt, kb. 10 méterre a színpadtól, szemtől szemben a kancellárral! Ezért a elöl állók fiatalságával való szenvedélyes tülekedés után, a Metropolis előadása után – amelyekkel persze fele annyira sem foglalkoznak a setlistával és a repertoár előadásával, mint a szakmám (időnkénti) morgós figurája – elmentem a keverőpulthoz, az italpulthoz és a hivatalos „merchandise”-hoz közelebbi részre, ahol Lemmy zihálása/hörgése végre kiválóan hallható volt. A Motorhead-koncert csúcspontja ezúttal az Over The Top felvétele és előadása volt! Ó, bárcsak több ilyen régi reliktum-virág lett volna azon az estén…
Mit tehetnénk. Az én nyafogásom ellenére a zenekar rajongóinak tömeges áradata kivételes energiát varázsolt a csarnokba, vad „banganggel” és „mosh pittel” az első sorokban, az emberek megint gurultak egymáson, és bukfenceztek a színpad alatt. Amikor a Motorhead a Dr. Rockkal rárontott a színpadra, az előtte tomboló tömeg látványa igazi csatatér volt, az Iron Maiden-koncertekéhez nagyon hasonló. Lemmy egyébként még mindig nem rúgta seggbe Campbellt, hogy végre hagyja abba a melegítőt és a fejére húzott micsodát a színpadon! Talán Lemmy félig megbocsátott Philnek azért, mert Phil gitárszíján szegecselt felirat áll: „Welsh Wanker”, de azért egy kis karizmaépítés nem ártana, több mint 20 év után Campbell a Motorhead soraiban, egyáltalán nem. Mikkey Dee továbbra is lenyűgöző vadállat, és a Motorheadet nélküle ma már nehéz elképzelni a színpadon. Szóval egy Motorhead-koncert nem lehet rossz, de ahogy a koncert után közösen megállapítottuk, csak többé-kevésbé lehet lenyűgöző. Ezúttal kevésbé volt az, a fent említett érvek miatt. Amíg az ikonoklaszta Lemmy kezében tartja a gyeplőt, a Motorhead bármelyik turnéjának meglátogatása minden koncert utáni, benyomásokon alapuló számítás szerint továbbra is abszolút kötelesség, amit minden földlakónak ajánlok, aki ad valamit az általános műveltségére. Legalább egyszer az életben érdemes elveszíteni az ártatlanságot! Miért ne történhetne hát ez éppen egy Motorhead-koncerten? Simán és édesen.
Setlista
1. Dr. Rock
2. Stay Clean
3. Be My Baby
4. Killers
5. Metropolis
6. Over The Top
7. One Night Stand
8. I Got Mine
9. In The Name Of Tragedy
10. Dobszóló
11. Sword Of Glory
12. Rosalie
13. Born To Raise Hell
14. Just ‘Cause You Got The Power
15. Going To Brazil
16. Killed By Death
17. Iron Fist
—ráadás—
18. Whorehouse Blues
19. Ace of Spades
20. Overkill
Képgaléria
