Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Eloy
Kiadó: EMI Records
Megjelenés: 1973
Értékelés: 3.5/5
Második lemezükön, az „Inside”-on az Eloy hangzásban átlépett a space rock többdimenziós világába, és elhagyta az azonos című bemutatkozó album hard/blues rockos hangzásának nagy részét. Egyben ez volt az első lemezük, amelyen az éneklés gyeplőjét is Frank Bornemann gitáros, a zenekar főnöke vette a kezébe, és azóta sem engedte ki a főénekesi posztot, annak ellenére, hogy a progresszív rock néhány rajongója a mai napig nem túl lelkes a hangszínétől, és ezt hozzák fel fő okként arra, hogy az Eloy miért nem tudta soha meghódítani a szívüket. Frank az eredeti énekes, Erich Schriever távozása után került a mikrofon mögé; a szétválásuk oka a különböző zenei elképzelések és Erich radikális baloldali politikai nézetei voltak. Az utóbbi technikailag igaz, hogy jóval jobb énekes volt Franknél, de szerintem nem találta volna meg igazán a helyét a zenekar új irányában, ahol lemezről lemezre egyre kevésbé érződött a blues hatása, Bornemann gitárjátékában is. Bár erős német akcentusa sokaknak idegesítő, és a zenekar legnagyobb hibájának tartják, engem személy szerint nem zavar: elég sajátos, a produkcióban soha nem kerül az első helyre, ráadásul az Eloy egyik legfőbb felismerhetőségi jegye. Ezen túl az „Inside”-tól kezdve egyre nagyobb hangsúlyt kaptak a hosszabb hangszeres részek az énekharmóniákhoz képest, amelyekkel később még sokat kísérleteztek, és igyekeztek gazdagítani őket. Egyébként is ritkán büszkélkedhetett az akkori német (progresszív) rockzenekarok közül bármelyik is ragyogó énekkel, nemhogy hibátlan angolszász akcentussal. A bemutatkozó lemezen hallható naiv, baloldali szövegek, amelyek sok szempontból a koruk termékei voltak, szerencsére eltűntek, és átadták a helyüket elsősorban a sci-fi tematikának, ami jól illett a megváltozott hangzáshoz és a sötétebb hangulathoz.
A legfontosabb hangzásbeli különbség az első lemezhez képest, hogy ezúttal Frank gitárja jellegzetes bluesos szólóival és ütős riffjeivel érezhetően kevésbé van előtérben, bár még mindig fontos szerepet játszik a lendületes részekben. A hard rockos hangzás tehát korántsem tűnt el, és a tempóváltások többségét még mindig ütős gitárriffek, ugrabugráló ritmus és zúgó orgona keveréke itatja át. Eltűntek viszont az első lemez blues rockos motívumai, amelyek helyét hosszabb, gyakran pszichedelikus árnyalatú, kiszámíthatatlan hangszeres részek vették át, nagyobb hangsúllyal Wiezorck orgonáin (más billentyűs hangszert nem használt a lemezen), amelyek gyakran misztikus atmoszférát teremtenek. Az eredeti dobost, Helmut Drahtot sikeresen váltotta Fritz Randow, aki a későbbi években a heavy metal világában is híressé vált a Victory, a Saxon és a Sinner tagjaként. A dobok terén a fejlődés nyilvánvaló, és Fritz masszív átmenetei – a cintányérokkal sem fukarkodva – az egyes részekben áradó ütőerő egyik fő forrásai. Ha az első lemezt főleg olyan hard/art rock zenekarok befolyásolták, mint az Uriah Heep vagy a Deep Purple, itt már jelentős Pink Floyd-hatás is érezhető, ami minden következő albummal egyre erősebb lesz, néhol pedig a Jethro Tull is felbukkan.
A több mint 17 perces „Land Of No Body” az első hosszabb space rockos eposzuk, rengeteg kiszámíthatatlan ritmusváltással és energikus párbeszéddel a ritmusszekció, az orgona és a gitár között. A nyitó, komor gitárriff után, amely erősen valami Black Sabbath-os stílust idéz, váratlanul betör az orgona, és tovább fokozza a nukleáris katasztrófa által feldúlt, lélektelen világ nyomasztó hangulatát. Drámai átmenet következik ugrabugráló dobokkal, erőteljes, de elegáns basszussal és tüzes gitárriffel, amelyben jól hallható az Eloy hatása a heavy metal fejlődésére (amit a hallgatók többsége persze széltében figyelmen kívül hagy). A fűszeres hammondorgona- és gitárfutamok végig feszült hangulatot tartanak fenn. A space rockos hatás igazán a remek hangszeres részben kel életre, rengeteg drámai orgonafutammal, amelyeket a háttérben Stöcker basszusgitárjának hatalmas vonalai kísérnek. Wieczorke orgonatextúrái elsősorban „felelősek” a számos homályos, pszichedelikus hangzásért és az ebből adódó komor, apokaliptikus hangulatért. A középső részben drámai fokozás jön orgonán és ugrabugráló dobokon, majd remek gitárszóló Franktől. Ő ezúttal énekben is meglepi a hallgatót: elénekel pár meglehetősen magas, sikoltozó dallamot, amelyek az Uriah Heep és a Deep Purple néhány részében gyökereznek, később pedig a heavy metal egyik fontos elemévé váltak. A záró rész melankolikus orgona–ritmus–gitárriff váltásai pedig hihetetlenül emlékeztetnek az Iron Maiden-klasszikus, a „Phantom Of The Opera” egyik motívumára. Bár erősen kétlem, hogy az Iron Maiden tagjai egyáltalán hallottak valaha az Eloyról, annak ellenére, hogy a főnökük bizonyítottan vonzódik a progresszív rockhoz, a hasonlóság szinte megdöbbentő. Hasonló melankolikus-drámai motívumot egyébként a Camel is használt egyik korai művében. A hossz persze sosem garancia a sikerre, a progresszív rockban sem, de szerintem ez mégis a lemez legjobb darabja.
Jön a címadó „Inside”, amely csengők csilingelésével és gyönyörű, melankolikus akusztikusgitár-dallammal nyílik. Ez után a romantikus, pszichedelikus bevezető után hirtelen szinte „megvadult” orgonarétegek törnek be, és szappanbuborékként oszlatják szét a romantikát, szinte hátborzongató hangulatot teremtve. Itt hallatszik, hogy Wieczorke orgonajátéka az első lemezhez képest több mint nyilvánvalóan fejlődött, míg Frank gitártehetsége soha nem volt kérdéses, és most sem fukarkodik a melodramatikus riffekkel és szólókkal. A remek, melankolikus gitárriff berobbanása, amelyet a háttérben egy extra ritmusgitár kísér, valódi csemege a fülnek. Tüzes átmenet következik energikus gitárfutamokkal, amelyek összefonódnak az orgonával. A melankolikus ének is jól betölti a mesélő szerepét az ember örök vágyáról, hogy a csillagok felé emelkedjen, és elszakadjon a Föld béklyóitól. Az egyes ritmusváltások valóban képesek megteremteni annak futurisztikus hangulatát, aki elveszett az emberi hétköznapok szürke, robotizált világában.
Ha a lemez eddig viszonylag eredetinek hangzott, a „Future City”-ben, főleg a nyitó és záró részben, több mint nyilvánvaló a Jethro Tull hatása, különösen az akkoriban nagyon népszerű és friss „Aqualung” (1971) albumé. Ezt nemcsak a komor nyitóritmus és a homályos ütőshangszer-effektek bizonyítják, hanem Frank éneke is, aki itt több mint egyértelműen (persze sikertelenül) Ian Anderson hangszínét próbálja eltalálni. A felfokozott és az akusztikus részek közötti számos átmenet jó egyensúlyt teremt a drámaiság és az álmodozás között. A középső részben remek, latinos színezetű hangszeres rész következik „sámánikus” ütősökkel és dobokkal, valamint kiváló gitárszóló, nyilvánvalóan wah-wah effekttel. A pszichedelikus ütősökön játszott drámai fokozás után újra betör a nyitó, homályos folk rockos motívum a koszos riffel és Frankkel Ian Anderson „szerepében”, aki viszont még így is túl sokat énekel az orrán keresztül ahhoz, hogy sikeresen eltalálja a „trubadúr” egyedi hangszínét. Mindenesetre elég szórakoztató kísérlet, amelybe nem sok zenekar merészkedett bele; egy kis fuvola talán még részben sikerre is vihette volna.
A záró „Up And Down” pszichedelikus színezetű bevezetővel indul zúgó orgonán, számos pszichedelikus effekttel és hatalmas gitárfutamokkal, amelyeket eleinte lassú, nyugodt ritmus kísér, majd az első tempóváltással epikus-drámai motívum lép be. Frank itt megint más hangszínnel énekel (több mint nyilvánvaló, hogy még nem tudta eldönteni, milyen módon énekeljen, hiszen jól tudatában volt vokális hiányosságainak), ami ettől függetlenül jól illik a space rockos hullámzásba és az energikus, gitár és orgona között váltakozó részekbe. A szerzemény akkor válik igazán érdekessé, amikor megjelenik a remek motívum ugrabugráló dobokkal és gitárral, amelyhez az orgona ünnepélyes hangja csatlakozik. Epikus ritmikus fokozás következik dobon, basszuson és orgonán, amelyek együtt ismét futurisztikus hangulatot teremtenek. Egy ponton narráció is betör, ami az erős német akcentus miatt meglehetősen érthetetlenül hangzik. A záró rész tüzes orgonafutamokkal, amelyeket Wieczorke egy különleges effekten ereszt át, és ez visszhangzó hangot teremt, valamint ugrabugráló dobokon menetelés vezeti a szerzeményt a hirtelen végéhez.
Az Eloy az „Inside”-dal minden téren a jobb irányba lépett, és jóval nagyobb fokú hangzásbeli eredetiséget és kiszámíthatatlanságot mutatott a hard rockos bemutatkozó lemezhez képest. Az album végig remek áramlású, komplex részekkel, az ütőerő és az álmodozás megfelelő egyensúlyával. Egyúttal a futurisztikus hangulat megteremtésében is sikeres, ami mindig is alapvető volt a minőségi space rockban. Bár mindössze négy szerzemény van rajta, ezek mind kivétel nélkül nagyon jók, a leghosszabb pedig az egyik legjobb dolguk egyáltalán; és noha az „Inside”-nál jóval jobb albumok is követték, ez mégis kétségkívül a legfontosabb lemezük, amely az art/hard rock homályos szereplői közül a német progresszív rock legjobbjai közé röpítette őket. Bornemann úr pedig onnantól kezdve csak finomítgatta az ismeretlen galaxisokon át tartó űrutazások és a elképzelhetőség határán álló misztikus városok víziót. Az ő erősen akcentusos éneke – bármilyen vitatottan hangozzék is ez egy-egy angolrajongónak – végig jól szolgálta a sci-fi koncepciók elmesélését, és a zenekar egyik fő felismerhetőségi jegyeként elérte, hogy utána senki ne nyilváníthassa őket jogtalanul valamiféle német Pink Floydnak vagy Yesnek.
Felállás
Frank Bornemann – ének, gitár, ütősök
Wolfgang Stöcker – basszusgitár
Manfred Wieczorke – orgona, ütősök, kísérőének
Fritz Randow – dobok, ütősök, akusztikus gitár, fuvola
Produkció
Eloy
Számlista
1. Land Of No body (17:14)
2. Inside (6:35)
3. Future City (5:35)
4. Up And Down (8:23)
Bónuszdalok az újrakiadásról:
5. Daybreak (3:39)
6. On the road (2:30)
Az album hossza: 43:07
