Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Saga
Kiadó: SPV Records
Megjelenés: 2004
Pontszám: 4/5
(a 2. recenzió szerzője: Peter Podbrežnik)
A legendás kanadai art rockerek, a Saga az új évezredben minden albumukkal úgy érlelődtek, mint a jó bor. A hangzásuk teljes reneszánszát hozó „Full Circle” (1999), a remekmű „House Of Cards” (2001) és a kitűnő „Marathon” (2003) után lankadatlan tempóban folytatták: összekeverték a védjegyüknek számító hangzást néhány – egyébként ritka, addig még nem használt – ötlettel. A „Network” afféle hangzásbeli híd a klasszikus, 80-as évekbeli Saga és a modernebb hangzásuk között; a produkcióban az egyes szerzemények ütős vonalai kicsit jobban kidomborodnak, amit szépen szemléltet a több mint találó, szimbolikus borító is, ahol a régi és az új összekapcsolódik. A „Network” tehát újabb meglehetősen hagyományos, klasszikus Saga-album a melodikus hard rock és a szimfonikus progresszív rock rájuk jellemző keverékével. A bonyolult, kiszámíthatatlan ritmusváltások és a kifinomult billentyűs szimfonikus betétek mennyisége alapján egy hajszállal ugyan inkább az utóbbi felé hajlanak, bár most is vigyáznak, hogy ne sodorja őket túl messzire a kísérletező „világűr” felé. Az albumon ezúttal sem akadt olyan potenciális sláger, amely feljuthatna a hazai rádiós listákra. Az ilyen ambíciók többé-kevésbé elhaltak a 80-as évek végén, és ha egy szám mégis tartalmazott slágerpotenciált, az puszta véletlen volt.
Elődjéhez, a „Marathon”-hoz képest a „Network”-ön valamivel kevesebb a középtempós szám, a ritmusszekció viszont érezhetően ütősebb és masszívabb lett, aminek legnagyobb érdeme az amerikai dobosé, Christian Simpsoné, aki a visszavonulni készülő eredeti dobost, Steve Negust váltotta. Az utóbbi szerintem fontos része volt a Saga felismerhető hangzásának, így az elvesztése nem maradt következmények nélkül. Simpson hard rockos dobstílusa érezhetően ütősebb az elődjééhez képest, és néha már-már túl nagy hévvel csap a bőrökre, ami sok régebbi rajongót idegesíthet. A gyengéi leginkább az instrumentális részeknél derülnek ki, ahol gyakran túl kevéssé dinamikus és szellemes, inkább túl kemény a játéka. Simpson ideje a zenekarban rövid volt, mert betegség miatt már egy év múlva el kellett köszönnie a csapattól. Személy szerint nem gyászoltam túlzottan a dobolását, noha az album egyik fontos jellegzetessége. A többi hangzáselem szerencsére érintetlen maradt, és a Saga az album egész ideje alatt megőrzi a jellegzetes stílusát, amelyben Sadler karizmatikus hangja, valamint Ian Crichton ütős gitárbetéteinek és Jim Gilmour billentyűinek összefonódása játssza a főszerepet.
Az egyes dalok legalábbis szolidak, ha nem is túl behízelgők, de különösebb remekmű vagy klasszikus ezúttal nincs köztük. Az „On The Air” egy szellemes rádiós bemondó után fokozódó ritmusba csap át, visszafogott ének és billentyűs hangminták kíséretében, amelyek titokzatos, melodramatikus hangulatot teremtenek. Amikor beesik a ugrálós gitárriff és a kiélezett ritmus, a dal egészen más vizekre evez. Ahogy várható, ott a legerősebb, ahol Ian gitárbetétei és a szimfonikus billentyűtextúrák egymásba úsznak, Sadler drámai hangjával összekötve. A „rádióadás” a „Keep It Reel”-lel folytatódik, ahol a rendkívül ütős, baljós gitárriff lep meg, erős groove-ú ritmussal megtámogatva. Sadler énekteljesítményét leplezetlen szarkazmus jellemzi, amilyen már a korábbi lemezeik jó részére is jellemző volt. Néhány ritmusváltás és a gitár még a kanadai bajtársaik, a Rush régebbi munkáival is mutat párhuzamokat. A szintetizátorok melodikus rétegei a meglehetősen ütős műbe éppen megfelelő adag finomságot visznek. Az „I’m Back” szinte epikus szintetizátorréteggel nyit, majd középtempós ritmus és meglehetősen szokványos, többszólamú refrén következik. Nem hiányzik néhány szép billentyűs cikornya és egy nagyon jó gitárszóló sem.
Az „If I Were You” romantikus ballada akusztikus gitárral és számos szimfonikus billentyűs aranzsmánnyal, amelyben Sadler hangja teljes fényében ragyog, amikor a finom érzések közvetítéséről van szó. Az „Outside Lookig In” jókora adag szimfonikus ambientet tartalmaz, főleg a többrétegű billentyűtextúráknak, az etnikus ütőhangszereknek és az álmodozó, többszólamú refrénnek köszönhetően. A „Don’t Look Now”, az album egyik jobb darabja, rövid bevezető után feltekert energiatöltővé válik, nyers, Ian-féle hard rockos szólókkal és epikus refrénnel. A Saga persze nem lenne Saga, ha közben nem csempésznének bele egy rövidebb szimfonikus instrumentális részt szép szintetizátortextúrákkal. A „Live At Five” jókora neo prog rock komponenst hordoz, főleg a szintetizátorok hangzása miatt, bár nem hiányoznak az éles, szinte metalos gitárfutamok sem (Ian mindig is a zenekar legvérszomjasabb tagja volt). Az instrumentális rész ismét nagyon jó, bár a dobok kemény és kevéssé dinamikus hangzása néha kissé zavaró. A „Back Where We Started” újabb meglehetősen szolid alkotás, melyben a főszerepet Gilmour, a billentyűs viszi, aki ismét a lead vokálban mutatja meg magát, noha a refrén nem különösebb, a ritmus pedig kicsit túl egyhangú. A „Believe” újabb finom (power) ballada szép zongoraaranzsmánnyal, amely bárki mással, mint Michaellel a mikrofonnál, tökéletes szacharinos érzelgősség lenne, így viszont mindig öröm hallgatni. A szép lezárásban Ian mellékesen becsempész még egyet a jellegzetes gitárszólói közül. A záró „Don’t Make a Sound” az album egyik legjobb pillanata, Jim basszusvonalának hangsúlyozásával, amely a titokzatos bevezető után energikus részbe csap át, ahol az epikus ének, a potens gitárfutamok és néhány érdekes billentyűs motívum ragyog. A dal igazán a második átmenet után éled fel, ahol csodálatos módon törnek be az ambient billentyűrétegek, amelyeket instrumentális rész követ dobokon való fokozással, hangfüggönyökkel és gitáros bűvészkedéssel.
A „Network” a várakozásoknak megfelelően méltó utódja a „Marathon”-nak, és egy újabb nagyon szolid album egy legendás zenekartól, amely a 90-es évek vége óta nem szűnt meg lenyűgözni remek lemezekkel, még ha szerintem nem is hozott semmi különösebben újat az addigi zenei kifejezésmódjukba, és már-már túlzott óvatosság érződik rajta, hogyan lehet kockázat nélkül a lehető legjobban kielégíteni a hagyományos rajongótábort. Kissé hiányzik a nagyobb adag kísérletezés és a rájuk jellemző szellemesség egyes motívumoknál, mert olykor úgy tűnik, inkább tartják magukat a kijelölt keretekhez, semmint hogy belevágnának valami merészebb progrock vállalkozásba. Egy olyan zenekarnak viszont, amely ritkán hajlott túlzott kísérletezésre vagy új hangzásbeli határok feltárására, ez minden bizonnyal sokkal jobb volt, mint hogy véletlenül még egy olyan csődtömeggel égessék le magukat, mint a katasztrofális „Pleasure & Pain” (1997) album, miközben a konceptuális progrockos csúcspontjukat, a „Generation 13”-at (1995) egyszerűen nem lehetett túlszárnyalni, ha a hangzásbeli kísérletezések és a klasszikus hangzástól való eltérések csúcsairól beszélünk. A „Network” így kétségkívül elégedetté teszi az összes hagyományos rajongójukat, akik náluk a legjobban a melodikusságot és a közvetlenséget értékelik, de ahhoz, hogy remekmű státuszba kerüljön, mint például a „House Of Cards”, kicsit hiányzik belőle a nagyobb ritmikai szellemesség és kiszámíthatatlanság.
=================================================================
(az 1. recenzió szerzője: Aleš Podbrežnik)
O tem, hogy a legendás kanadai progresszív art rock zenekar, a Saga új tavaszát éli, már nincs kétség! A Saga láthatóan végre végleg helyrehozta az elektro-szinti-pop alapú „Pleasure And The Pain” (1997) szerencsétlen mellélövését, amelyről jobb lett volna, ha csak „The Pain” a címe.
A Saga a „Network”-kel nemcsak egyszer megint megerősíti, hogy újra a (valódi) sínein halad, vagyis azokon, amelyeken mindig a legjobban érezte magát, hanem az új albummal olyan erősen üt, mint amire a „Worlds Apart” (1981) és a „Heads Or Tails” (1983) óta nem emlékszem. A „Network” a „Marathon” (2003) utódjaként, amely egyébként a tipikus Saga-alkotások minden remekségét magán viseli, abban múlja felül az elődjét, hogy a Saga ezúttal nem csupán a dalok kompakt kifejezőerejére ügyelt, hanem nekifutásból vágott bele, és így még progresszívebben provokatívan szól, és még elevenebben üt! A „Network” még „rockosabbra” van feltekerve, mint az utolsó három Saga-album a „Pleasure And The Pain” után. Az album tehát teli tüdővel lélegzik, nagyobb adag változatosságot és kiszámíthatatlanságot hordoz, ami a megfelelő kezekben, a progresszívek mérlegének nyelveként olyan adu, amelynek révén aztán beszélhetünk zenekarokról (nagy kezdőbetűvel) és (egyéb) zenekarokról.
A fülnek roppant fertőző melodikusság az új album minden pontján végig jelen van. A hozzáállás egyedülállóan „sagariánus”, Ian Chrichton összetéveszthetetlen, éles gitáros „csengésével”, amelyet zseniálisan beburkol a szintetizátorok masszív függönye, amelyre ismét rendkívül ízlésesen szőtték rá a további szinti dallamokat és számítógépes sample-öket, amelyek ötletességükkel újra meg újra meglepik a hallgatót. Mike Sadler énekes kifejező, mint mindig, a hangja gyengéd, kifinomult, vékony, melankolikus. Amikor átélt érzékiséggel találja el a lényeget, olyan, mint derült égből a villámcsapás.
A lemez egyik legimpozánsabb pillanata a második dalban van, ahol a Saga zseniálisan „air raid” szirénával látta el a Keep It Reel című számot. A dal riasztó háttere drámaiságában szó szerint megijeszti a hallgatót, és az így megidézett atmoszféra miatt a dal valóban egyedülállóan progresszíven szól.
A „Network”-ön élvezhetjük a tipikus Saga-ritmusváltásokat, a villámgyorsan lejátszott gitáros átvezetéseket az alapmotívumok fölött, amelyek gondoskodnak arról, hogy „folyton történjen valami”, a billentyűk masszív hangfüggönyét, ami végig magas szinten tartja a hangulatot. A basszus a produkcióban határozottan összeköti a többi hangszert, és különösen kulcsszerepet játszik a lemez pörgős pillanataiban, mint az I’m Back, a Don’t Look Now és a Live At Five. A Saga új dobost hívott a soraiba, Christian Thompsont, aki a zenekar hosszú ideig tagját, Steve Negust váltotta. Christian villámgyors dobolásával további adag energiát vitt a hangzásba, amiben a „Marathon” dobolás terén nem részesült. A Saga fejre állítja a különféle magas hangulatokat, mintha mi sem volna természetesebb. A rutinos macskák könnyedén megcsinálják ezt, ebben pedig különösen Ian Chrichton ütős szólói a ludasok.
Az első három szám villámgyors kezdete után a Saga lassít az eszméletlenül jó, akusztikus gitárvezette fél-balladával, az If I Were You-val. A hangulat az egyik csúcson van, és ez folytatódik egy újabb remek fél-balladás „darabbal”, az Outside Looking In-nel. Az akusztikusan hangszerelt gitár, a markáns szintetizátor-hangfüggöny és a nehéz dobok kontrasztját fenomenálisan egészíti ki Sadler bús és törékenyen érzékeny hangja, ami a Saga-történetnek újra meg újra teljesen egyedi dimenziót ad. A középtempós Back Where We Started kiváló példa a hangulat kettősségére a finomabb előrefrén és a refrén ágyúszerűen megmetalosított riffje között. Ezt a zenekart rendkívüli varázs díszíti, amely a hosszú évek partnerségének és a tagok közt utolérhetetlenül működő kivételes kémiának a tükörképe.
Hogy az rockzenei kifejezés tökéletességéről van szó, a zenekarok általában éppen a balladák előadásán mutatják meg. A Believe című ballada pedig a Saga formátumú zenekarnál ezt csak megerősíti. Ebben a klasszikus zongora és Mike hangja játssza az integráns szerepet, a dalhoz később egész zenekari hegedűaranzsmánok csatlakoznak. A melankólia és az ki nem énekelt fájdalom fantasztikuma a közepén rockosan megtörik, ami új szférák felé lövi ki a hallgatót. Az album a lehető legszebb kompozícióval zárul, a Don’t Make A Sound cíművel, amely gyakorlatilag összefoglal mindent, ami a Saga. Rögtön a nyitómotívum „feelre” futólag még a purple-ös Child In Time-ra is emlékeztet. Ebben a dalban tehát a Saga kicsiben van bemutatva! Ha nem ismered a zenekart, a boltban az ismeretlen kipróbálásakor először ezt a számot pörgesd meg a lemezen, mert iskolapéldája mindennek, ami a Saga, és ami valaha is volt.
Az ilyen zenének sajnos ma már nincs helye, hogy szóljon a rádióban. Mi, emberek ma már egyáltalán nem tudjuk, milyen szépségek kerülik el nagyon is gyakran a befogadószerveinket. Sajnos. Így a „Network” is, a recenzióban használt összes felsőfok ellenére, a mai rockzene elfeledett remekműve marad. Másfelől viszont a Saga-rajongók (a „sagariánusok”) mindig hű bázisa végtelenül boldog lesz a „Network”-kel.
Felállás
Michael Sadler – ének, billentyűk
Ian Crichton – gitár
Jim Crichton – basszusgitár, billentyűk
Jim Gilmour – billentyűk, vokál
Christian Simpson – dobok
Producer
Jim Crichton
Számlista
1. On The Air (6:25)
2. Keep It Reel (4:18)
3. I’m Back (5:01)
4. If I Were You (3:48)
5. Outside Looking In (4:13)
6. Don’t Look Now (5:05)
7. Live At Five (5:15)
8. Back Where We Started (4:16)
9. Believe (4:56)
10. Don’t Make A Sound (6:18)
Az album hossza: 49:44
