Előadó: W.A.S.P.
Kiadó: Capitol Records
Megjelenés: 1992
Az életemben van néhány tucat rock- és metállemez, amely mind a maga módján nyomot hagyott bennem, a heavy metal közül pedig három igazán kiemelkedik: a Savatage „Streets”-je, a Queensrÿche „Operation:Mindcrime”-ja, és az a lemez, amely az első meghallgatás után, valamikor a középiskolában örökre magába szippantott, és azóta is ott vagyok: a WASP „The Crimson Idol”-ja, vagyis inkább kimondva Blackie Lawless műve.
Igen, ez a lemez ugyanannak a „keményfejűnek” az ujjai közül pattant ki, aki valamikor a nyolcvanas évek elején tigrismintás harisnyát húzott, az ágyékára körfűrészt csatolt, és úgy üvöltött, mint egy vadállat. És sikerült neki, teljes vonalon. Az I wanna be somebody, a WildChild és az Animal (I fuck like a beast) még ma is nélkülözhetetlen minden igazi heavy metal bulin, őrültködésétől pedig a puritán amerikaiak annyira megrémültek, hogy a zenéjüket még a szent kongresszuson is „bíróság elé állították”, ahol egy istenien látványos előadásban a heavy metalt „the sickest motherfucker of all motherfuckers”, Dee Snider védte. Így kaptuk a mindenki által ismert figyelmeztető matricákat a borítókon… De elkalandoztam a történettől. A WASP tehát befutott, és tombolt a nyolcvanas évek dekadenciájában, de amikor az évtized a végéhez közeledett, és a bulinak már „in sight” volt a vége, 1989-ben kiadták a The Headless Children-t, amellyel jelezték, hogy többek egy esztelen party bandnél. Igen, a WASP SOKKAL több ennél…
A szóban forgó lemez felvétele előtt Blackie kirúgta Johhny Rodot és Chris Holmest, és először szólóprojektként akarta kiadni az anyagot, de a kiadónál meggyőzték, hogy a nagyobb visszhang érdekében WASP név alatt jelentesse meg. Így már 1989 szeptemberében nekilátott a koncepcióalbum megírásának, amelyből „The Crimson Idol” lett. A történet nagy vonalakban Johnatanról, „the invsible boy-ról” szól, aki megszökik fülledt, vallási fanatikus „redneck” családjától a nagyvárosba, az „Arena of Pleasure”-be. Ott vesz magának egy vörös BC Rich gitárt, és mint minden jólnevelt falusi fiú, nekilát tolni a heavy metalt, amikor észreveszi egy nagy kiadó vezetője, „Chainsaw Charlie”. Megígéri Johnatannek, hogy a színtér legnagyobb nagyágyúját csinálja belőle, és Johnatan „eladja a lelkét”. A lemez megjelenésének előestéjén a fiú találkozik egy cigányasszonnyal (The Gypsy Meets The Boy), aki tarotkártyából jósol neki, és óva inti, hogy vigyázzon a kívánságaira, mert valóra válhatnak. A fiú, ahogy ígérték, egyik napról a másikra sztárrá válik, akit világszerte tomboló tömegek, drogok és könnyű nők hajszolnak (Doctor Rocter, I Am One). De minden hedonizmusnak egyszer vége szakad, és egy kokainadag utáni tiszta pillanatban felhívja a régen elhidegült anyját, aki tagadja, hogy valaha is létezett, és leteszi a telefont (ez a lemezen szuperül van megoldva). A nagymenő világa összeomlik (the Idol, hold on to my heart), de feltápászkodik a nagy finálére (The Great Misconceptions Of Me), ahol viszont vesztesen marad. Ezután jön a teljes történet lezárása Blackie narrációjában, akusztikus gitárkísérettel.
Ez a lemez történetének rövid összefoglalója, de ha ennyivel zárom, tulajdonképpen igazságtalan vagyok vele. Blackie az utolsó részletig kidolgozta a dolgot, dramaturgiailag kimunkálta a dalokon belüli, színházba illő párbeszédeket, miközben sikerült megőriznie a klasszikus heavy metal dalok formáját. Tiszta kib*szott tízes. A lemezt a leghatásosabb hátulról előre hallgatni, vagyis először a történetet, amikor Blackie 15 percnyi narrációban felvázolja a sztori kereteit, közben az akusztikus gitáron játszadozik azokkal a figurákkal és riffekkel, amelyeket később elektromos formában hallunk a lemez rendes részén. A zenéről nem kell szót vesztegetni, ez a heavy metal tökéletessége az Iron Maiden szintjén (uuu, blasphemy). A Quiet Riot egykori mestere, Frankie Banali ámokfutó dobbetétei, Bob Kulick (egy volt Kiss-gitáros testvére) gitárparádéi összeolvadnak az őrült gitárriffekkel és master Blackie vokális kilengéseivel. Amit ez a fickó a hangjával művelt ezen a lemezen, az nem normális. Az énekével először még a bolondokházában tépi le a végtagokat a Chainsaw Charlie (minden idők leglegendásabb intrójával: mi lehetne metalabb, mint „egy berozsdásodott láncfűrész berántása”?), nem sokkal később pedig megszakad a szívünk a szenvedő hangjától a szerintem minden idők legjobb heavy metal balladájában, a Hold On To My Heart-ban.
Lehet, hogy kicsit túlságosan eufórikus vagyok, miközben ezt a kritikát írom (a lemez egyfolytában pörög a laptopomon, és bár már milliomodszor hallom, még mindig letaglóz), de hamarosan élőben is lejátsszák, a saját szemem és fülem előtt, hell yeah (értsd: W.A.S.P.-koncert, Roncade (Treviso), New Age, Olaszország, 2007. 12. 12.)! Ez a lemez (és a turné, amely 2007 decemberében érkezik Európába) „a must hear, must see” minden heavy metalosnak. Bolondokháza az első hangtól az utolsóig! Long Live Blackie Lawless!
Felállás
Blackie Lawless – ének, gitár, basszusgitár, billentyűs hangszerek
Bob Kulick – gitár
Frankie Banali – dob
Stet Howland – dob
Produkció
Blackie Lawless
Számlista
1. Titanic Overture
2. Invisible Boy
3. Arena Of Pleasure
4. Chainsaw Charlie (Murders In The New Morgue)
5. Gypsy Meets The Boy
6. Doctor Rockter
7. I Am One
8. Idol
9. Hold On To My Heart
10. Great Misconceptions Of Me
Az album játékideje: 58.05
