Előadó: White Wolf
Kiadó: Escape Music
Megjelenés: 2007
A White Wolf kanadai hard rock zenekar, amelynek két kiváló albuma, a „Standing Alone” (1984) és az „Endangered Species” (1986) ellenére sem sikerült az élvonalba törnie. Kivételes zenei potenciál lakozott bennük, az első albumukból 250 000 példányt adtak el világszerte, aztán elnyomta őket az idő, amely más trendeket tolt előtérbe, és az egyedülálló, mutáns fehér farkas ezekhez alkalmazkodni már nem tudott. Így aztán kellett a türelem: egész 20 évet kellett várni, mire a fiúk összeálltak, és elhatározták, hogy kiadják a harmadik lemezüket.
Kanadai honfitársaik, a Triumph és az amerikai Y & T! Mindkettőben megtalálható az északi-amerikai riffelős „feeling” – vagyis a riffekre építő, ütős klasszikus hard rock. De mivel a White Wolf a Judas Priest rohamából is magába szívott valamit, a nyolcvanas évek első felének riffes extravaganciájából, amit ízléses, dallamos kacérkodással lágyítottak, mint holmi brit AOR-nagyágyúk, például a Magnum, a White Wolf afféle átmeneti kapocsként állt a hetvenes évek régi iskolája (Rainbow) és a smink meg a hair glam rock mozgalom virágzása között, a nyolcvanas évek második felében. Túl öregek voltak ahhoz, hogy a klasszikus Rainbow mellé gyömöszöljék őket, és ugyanabban a pillanatban túl fiatalok a Motley Crue gonosz, vonzó hírhedtségéhez. Egy elnézett evolúciós zsákutca a rockzenében. Keverékében azonban semmivel sem kevésbé érdekes, amit a White Wolf az „Endangered Species” (1986) albumon külön is megmutatott: hangsúlyosan csiszolt produkciós hangzással, amely abban az időben csúcsminőségű, modern hard rock soundot adott.
És a „Victim Of The Spotlight”, az együttes régóta várt visszatérése? Négy évvel ezelőtt nagyjából hasonló történet játszódott le a brit Saracennel, amely 1981 óta tartó sírba tétel után 2003-ban támadt fel második albumával, a „Red Sky”-jal (a RockLine kritikáját ITT olvashatod). Nos, a White Wolf a Saracenhez képest sajnos nem rendelkezik ilyen eredeti zenei arculattal…
A felállás változott. Legfontosabb módosulás az egyik gitáros poszton történt. Az eredeti tag, Cam McLeoud mellett a svéd Martin Kronlund játszik, aki tökéletesen ráérzett az együttesre. Ezt az új albumhoz nyújtott kiváló produceri munkájával is bizonyította. A lemez hihetetlen, klasszikus irányultságú, élő hard rock hangzást hoz. Leginkább a produkció teszi, hogy a mai White Wolf „rainbow-san” szól, a hetvenes évek Rainbow hangzásának újjáélesztéseként. Főleg néhány válogatott dallamos harmónia miatt, amelyekben a két gitáros szólama egymásba fonódik, az egészet pedig klasszikus orgonahang támogatja. Don Wolf énekes pedig olykor hihetetlenül Ronnie James Dio-s dallamvonalakat húz, torkos, érdes hangja miatt egyesekben talán Graham Bonnet is eszébe juthat, a magasabb kiáltásokban pedig Ian Gillan a párhuzam, természetesen a legjobb időszakában. A fiúk remekül kihasználták a középső hangszeres közjátékok szerepét, amelyekkel remekül felpezsdítették a dalokat: a gondosan megválasztott, összeillő dallamokkal csak olajat öntöttek a tűzre a drámaépítésben a számokon belül (gitárszólók, átvezető díszítések), a refrének pedig mesterien vannak megfűszerezve többszólamú vokális harmóniákkal. Ez nagy tudásról tanúskodik a klasszikus hard rock iskola fogásainak birtoklásában, ami magas szinten tartja a dalok drámai hangulatát, és ez igaz az album remek „áramlására” is, így a dobhártyák számára is rendkívül barátságos!
Valószínűleg megijedtetek, hogy a nyolcvanas évek White Wolfjából nem maradt sok minden. Pedig dehogynem! A nyitó címadó dal pontosan ott folytatja, ahol az „Endangered Species” záródala, a Snake Charmer abbahagyta. Az új produkciós „cipőben”, rendkívül részletgazdagon kidolgozott hangzásban a White Wolf hihetetlenül élőn szól a stúdióban, és mint mondtam, ezen a téren a Rainbow stílusában lélegzik. A srácok megőrizték az összes dal epikus bombasztját, a produkció terén pedig teljesen megérett az együttes. A dalokban a tragédia, például a The Wolfban az arab dallamvilágú vezérmotívummal, vagy az AOR-ral való újabb kokettálásban az America (Hello Again), Dreams Are Forever, One More Lie számokban, vagy a legmagnumosabb Don’t Turn Away-ben, továbbá a Hard Cold Stone-ban, amely a glam rock fogásai alapján az Endangered Species folytatásába került volna, ha az a nyolcvanas években megjelenik, végig hatásosan megragadó. Az újszerű, friss ötletgazdagságnál is jobban vonz az új album minőségi, egyenletes kiegyensúlyozottsága mind a 12 új dalban. Tehát töltelékszám nincs az albumon! Az igazi gyöngyszem, amely az egyik oldalon kezet nyújt a klasszikus Y&T-riffnek (Hendrix szelleme nem hallható el), a másikon a „magnumos” refrén epikusságának, és tulajdonképpen a legközvetlenebbül jellemzi sikeresen a White Wolf lényegét, az albumon a Price Of One.
A White Wolf ily módon alig harmadik albumával a zenekar 27 éves fennállása alatt (pályafutásukat 1980-ban kezdték, feldolgozászenekarként) sikeresen visszatért a színtérre. Kiváló visszatérő albumot adtak ki, amelynek leckéjének minden igazi hagyományos hard rock rajongó örülni fog, aki azonosulni tudott a „Victim Of The Spotlight” fenti bekezdésekben olvasható elemzésével.
Felállás
Don Wolf – ének
Cam Macleod – gitár, vokál
Martin Kronlund – gitár
Rikard Quist – basszusgitár, billentyűs hangszerek
Imre Daun – dob
Produkció
Martin Kronlund
Számlista
1. Victim of the Spotlight
2. The Wolf
3. America (Hello again)
4. The Eyes Of The World
5. One More Lie
6. Hard Cold Stone
7. Price Of One
8. Dreams Are Forever
9. Nightmares
10. Hold On (Getting Tighter)
11. Don’t Turn Away
12. Out Of Control
Az album hossza: 53.19
