Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Hensley, Ken
Kiadó: Politur Records
Megjelenés: 2007
Értékelés: 3/5
A legendás Ken Hensley, az Uriah Heep egykori billentyűse és az eredeti heepes varázslat megteremtője önéletrajzi rockoperával tér vissza: ez a „Blood On The Highway”. Az album ambiciózus vállalkozásnak készült, afféle rockopera, amely nosztalgikus pillantást vet vissza az addigi zenei pályájára. Egyúttal – ahogy az utóbbi lemezein már megszokhattuk – megint egy adag régi személyes démon kiűzéséről van szó, amelyekből az útja során nem volt hiány, és amelyek annak idején majdnem a vesztét okozták. A „Blood On The Highway” tehát elmélyült önéletrajzi kirándulás a zenei pályáján keresztül: az első lépésektől és az Uriah Heeppel megélt legnagyobb diadalok és kicsapongások idejétől a ’70-es években, amikor harangalsó nadrágban és prémkabátban flangált, groupie-kkal szórakozott, művészi inspirációért pedig a „fehér porhoz” nyúlt – amiről később sikeresen leszokott –, egészen a szólókarrierjéig, amikor „újjászületett kereszténnyé” vált, és a zenéjét elsősorban új személyes meggyőződései kifejezésének szentelte. A dalok többsége lírailag a szakmai hullámhegyei és hullámvölgyei körül forog, az első részben főleg a számos rockos kicsapongás és az Uriah Heepes évek derűsebb fejezetei körül, de felidézi két szerencsétlenebb, túl korán elhunyt Uriah Heep-es cimboráját is: az felejthetetlen énekest, David Byront (1985-ben halt meg alkoholizmus miatt), Hensley szerzeményeinek kiváló tolmácsolóját, valamint a zseniális basszusgitárost és barátot, Gary Thaint (1975-ben halt meg kábítószer-túladagolásban). Az utolsó rész dalai a kicsapongó életből való rehabilitációját és egy érett, a szólókarrierjének elkötelezett zenész józan visszatekintését mutatják be.
Bár maga is még (viszonylag) igen szolidan énekel, az albumhoz a klasszikus rock világának egész sor rangos és elismert énekesét gyűjtötte maga köré, többnyire régi ismerősöket, akikkel a múltban már sokat dolgozott együtt, így zenei víziójának megvalósításában teljesen megbízhatott bennük: a kiirthatatlan vén farkast, John Lawtont (ex-Asterix, Lucifer’s Friend, Uriah Heep, Rebel, ZAR, szóló), Glenn Hughest (ex-Trapeze, Deep Purple, Hughes-Thrall, Black Sabbath, szóló), akit inkább „the vocie of rock” néven ismernek, és akit nem kell külön bemutatni, valamint a norvég Jorn Landét (ex-Ark, Beyond Twilight, The Snakes, Masterplan, Brazen Abbot, szóló), akinek a kiválasztása szintén rendkívül szerencsés, mert szerintem a fiatalabb generáció egyik legjobb rockénekese. Éppen ez a sokszínű, kiváló énekesgárda az album fő vonzereje, enélkül ugyanis bizonyosan kivételesen, kivételesen átlagos lenne a végeredmény.
Zeneileg az album nem törekszik semmi újdonság felfedezésére, de ezt amúgy sem várta senki egy olyan zenésztől, aki a ’70-es évek végével megszűnt művészileg fejlődni. Ken végig a pályája bejáratott, felismerhető mintáinál marad, amelyek elsősorban a húsos billentyűhasználatára épülnek (főleg a Hammondra), azzal a különbséggel, hogy az album számos darabján határozottan érezhető a ’70-es évek íze. Ez pedig a fő ok, amiért az album a legtöbb Uriah Heep- és Hensley-szólókarrier-rajongónak tetszeni fog. Nagy vonalakban tehát az a klasszikus melodikus rock, egy csipetnyi AOR-ral, amelyet már a szólókarrierje nagy része óta művel.
Az első részben a „vad” éveit bemutató dalokkal találkozunk. A nyitó, optimista hangvételű „This Is Just The Beginning” Jorn kiváló énekteljesítményével szolid kezdet Ken álomteljesítő történetéhez. Aztán Jorn és Ken a heepes hangulattal fűszerezett „We’re On Our Way” felé terel minket, amelyben klasszikus Hammond-alap, gitárriffek és vokális harmóniák szólnak, és mint ilyen, nosztalgiát ébreszt. Mégsem értem, miért kellett néhány régi Heep-klasszikus, például a „July Morning” és a „Free Me” motívumait felhasználni, bár érezhetően hozzátesznek a hangulathoz. A címadó dal hangulatában sötétebb tájakra kalauzol, pontosabban a rockos élet üzleti oldalának kétarcú világába. Az albumon két összekötő darab is van „Doom” címmel, ezek Ken átmenetét jelentik az Uriah Heeptől a ’80-as évek, a szólókarrier és a személyes megrázkódtatás felé. Lawton először a szolid „It Won’t Last” című dalban lép színre, amely az album egyik jobb darabja, és az a pillanat, amikor Ken ráeszmélt, hogy az útja az Uriah Heeppel nem lesz örök. Sajnos a hozzáértő hamar rájön, hogy ez a szám már megjelent a „Running Blind” (2002) lemezen, és bár ez a verzió érezhetően jobb, hihetetlenül átlátszó, hogy Ken ilyen olcsó módon adja el a régi cuccot. Ez pedig nem az album egyetlen gyenge pontja, amelyet a régi motívumok folyamatos használata és két újrajátszott dal mellett jó néhány nem túl ihletett pillanat is nyom. A „Think Twice” – meglehetősen sablonos és émelyítő popballada Eve Gallagher előadásában – segítségével Ken sikertelenül próbált valami újat mutatni, és ez lett az album legrosszabb pillanata. A semmivel sem ihletettebb „There Comes A Time” című balladában Ken énekben és zongorán is megmutatkozik. Szomorú érezni, hogy a hangja elvesztette egykori tüzének nagy részét. A második részben kiemelkedik a remek „Okay (This House Is Down)”, amelyben megint ott a heepes beütés. Jorn mennydörgő éneke, egy jó gitárszóló és a Hammond finom rétege gondoskodik az energikus előételről. Ahogy minden sikertörténetben, Ken életében is a végén jól alakulnak a dolgok. A záró „The Last Dance” Hughesszal az énekmikrofonnál és kis zenekarral kétségkívül az album legjobb darabja, de sajnos ez is egy újabb, érezhetően jobb feldolgozás, egy szólóklasszikusáé az azonos című, 2003-as albumról. Ken és Glenn ennek ellenére remek kémiát hozott össze egymás között, és az albumot fenséges hangon zárták. Ezen valamelyest segít, hogy egy már derekasan kifáradt zenei varázsló vallomásáról van szó, aki az elapadó művészi ihletét ügyesen elrejtette zenei útjának ismert és népszerű motívumaiba.
Bár a „Blood On The Highway” Ken pályájának utolsó tíz évében megjelent munkái közül a legjobb, elsősorban az összes énekmester jó kihasználásának és annak az eredeti Heep-varázslatnak a fuvallatának köszönhetően, amely időről időre megcsap az egyes számokban, a legtöbbjük túlságosan elkopottnak és már hallottnak hat. Az album számos motívuma annyira elhasznált, mintha ez szinte szándékos lenne. Ken egész idő alatt mögéjük és a régi művek ügyes átdolgozásai mögé próbál elbújni, ami nem túl tisztességes azokkal szemben, akik a mestert a végtelen fantázia forrásaként és olyan zenészként becsülték, aki zenei hidakat tudott építeni a fikció és a valódi világ között. Ennek ellenére az album bizonyosan örömet szerez az Uriah Heep és a szólókarrierje kevésbé igényes rajongóinak, akik szívesen merülnek nosztalgiába azokon a zenei elemeken keresztül, amelyek Ken pályáját olyan sikeressé tették. Ha véletlenül (remélem, nem) ez lenne az utolsó stúdióalbuma, akkor biztosan szép végrendelet lesz egy lekerekített egészről. Ken Hensley története pedig a megzenésítés módjától függetlenül kétségkívül az álomteljesítés történeteként és a megrázóan erőteljes vallomásos zene egyik legtehetségesebb és legtermékenyebb szerzőjének történeteként marad fenn.
Felállás
Ken Hensley – ének (2,9,12,13), háttérének, Hammond-orgona, szintetizátor, elektromos gitár, slide gitár, akusztikus gitár, dobro
Jorn Lande – ének (1,2,3,4,10)
Glenn Hughes – ének (11,14)
John Lawton – ének (6)
Eve Gallagher – ének (7)
Juan Carlos Garcia – dobok
Tommy Lopez – dobok
Antonio Fidel – basszusgitár
John Smithson – basszusgitár
Ovidio Lopez – gitár
Rafa Raposo – gitár
Dani Saiz – gitár
Vicente Ruiz – zongora
Antonio Molto – altszaxofon
The Alicante Symphony Orchestra – zenekari hangszerelés
Produkció
Ken Hensley
Számlista
1.) (This Is) Just The Beginning
2.) We’re On Our Way
3.) Blood On The Highway
4.) You’ve Got It (The American Dream)
5.) Doom (Scene 1)
6.) It Won’t Last
7.) Think Twice
8.) Doom (Scene 2)
9.) There Comes A Time
10.) Okay (This House Is Down)
11.) What You Gonna Do
12.) Postscript
13.) I Did It All
14.) The Last Dance
