Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Barclay James Harvest
Kiadó: EMI Records
Megjelenés: 1971
Értékelés: 4/5
A Barclay James Harvest, akik az első éveikben a kelta lápok, mezők és erdők misztikájának szimfonikus idealistáiként váltak ismertté, harmadik albumukhoz, az „And Other Short Stories”-hoz is ambiciózusan álltak hozzá, és tovább vitték mindkét elődjük szimfonikus-orkesztrális irányvonalát. A kitűnő „Once Again” (1971) után, amellyel először a szélesebb közönség figyelmét is felhívták magukra, ezúttal is a bevált receptjükhöz tartották magukat: a szimfonikus zenét és a klasszikus dallamos rockot ötvözték. A fenséges, barokkos orkesztrális hangszereléseket, amelyek elsősorban a saját zenekaruk (ez az akkori turnékon persze igencsak drága mulatság volt), valamint az nélkülözhetetlen billentyűs, Stuart „Woolly” Wolstenholme munkái voltak melotronon és Hammond-orgonán, továbbra is sikeresen szőtték bele a pasztorális akusztikus elemeket erősen hangsúlyozó, érdekes hard rock keverékükbe. Robert Godfrey-t a zenekar karmestereként és zenei hangszerelőjeként ezen az albumon Martyn Ford váltotta, ami a hangszerelések jellegét érdemben nem befolyásolta. John Lees gitáros és Les Holroyd basszusgitáros, mindketten saját, dallamos énekstílussal (az előbbi nyersebb, kissé soulos megközelítéssel, az utóbbi „angyalibb” hangon), ezúttal is a zene rockos magját adják (főleg Lees néhány torzított futamában). Szokás szerint az akusztikus gitáron játszott rendkívül kellemes folkos hangszerelésekben is megosztoznak. Mel Pritchard dobos többnyire szolid ritmust tart, és ott, ahol kell, többrétegű átvezetéseivel mutatja meg, mit tud. Woolly-t leszámítva a BJH tagjai egyénileg nem voltak különösebben nagy hangszerművészek, együttesként viszont mindig gond nélkül tudták megidézni azt a felejthetetlen varázst.
Az album a történetük egyik legjobb és legambiciózusabb darabjával nyit, az epikus „Medicine Man”-nel, amelyet Ray Bradbury kultikus regénye, a „Something Wicked This Way Comes” ihletett (a címe egyébként egy Shakespeare-idézet a Macbethből). Bradburyt általában a sci-fi regényeiről ismerik a legjobban. A regény egy különleges körhintáról szól, amelyen a repülő lovak lovasukat megfiatalítják vagy megöregítik. A dalban végig keveredik a mély romantika és a melankólia, a klasszikus, szimfonikus BJH két védjegye. A szerzemény tele van drámai és ízléses orkesztrális hangszereléssel, amelyek végig szépen összefogják a központi dallamot. A magas fokú szimfonikusság ellenére a zene rockos eleme végig jól érzékelhető a remek vokális harmóniáknak és a szilárd ritmusalapnak köszönhetően. A szimfonikus progresszív rock szerelmeseit ez biztosan nem hagyja hidegen. Bár klasszikusról van szó, a zenekar nem volt elégedett a központi hangszereléssel, és ez volt a fő oka annak, hogy később újra felvették a „Thank You” kislemez B-oldalaként.
A „Someone There You Know”-ban, amely egy tönkrement szerelmi kapcsolatról szól, Woolly, aki a kiváló énekdallamot is jegyzi, melankolikus hangfüggönyöket húz a melotronon, a zongoránál pedig ezúttal Les basszusgitáros tart neki társaságot. John kisiklós riffjei kissé heves ízt adnak a számnak. A rendkívüli egyszerűség és enyhe naivitás ellenére nagyon jó lírai kifejezőerő nyűgöz le. Sajnos a BJH-nak megvan az a gyenge pontja, hogy majdnem minden albumukon készítenek legalább egy meglehetősen átlagos dalt, és ezúttal ez a „Harry’s Song”, egy akusztikus irányú folk rockos szám, amely – akár hiszed, akár nem – John papagájának szóló posztumusz tisztelgésként született (!). A meglehetősen unalmas, monoton, bárzongorás főtémát valamelyest feléleszti a jó dobjáték és a nagyon szép többszólamú vokális harmónia, ami javít a összbenyomáson. Ezután jön a romantikus szerelmes ballada, az „Ursula (The Swansea Song)”, amelynek szövege ugyanazzal a problémával küzd, mint a „Someone There You Know”. A BJH mesterei az ilyen romantikus, pasztorális balladáknak, és ezúttal is sikeresen házasították össze az akusztikus gitárdallamokat a szép orkesztrális hangszerelésekkel, amelyek a leghidegebb lányszívet is megolvasztják, anélkül hogy a legkisebb pátosz is lenne bennük. Les romantikus balladája, a „Little Lapwing”, amelyben a basszus és az ének mellett a hangszerek nagy részét is ő játszotta, szintén egy egyszerű, dallamos, akusztikával és szimfonikus elemekkel díszített kis darab. A szövege a madaraknak szól, John Lees gitáros nagy szerelmének. A rendkívül egyszerű, folkos akusztikusgitár-bevezető után a második részben fenséges orkesztrális hangszerelések lépnek be (a trombiták kissé jazzes ízt is adnak), és a számot legalább egy fokkal feljebb emelik az intenzitásban.
A pszichedelikus-pasztorális rockszám, a „Song With No Meaning” újabb főhajtás nagy példaképeik, a Beatles előtt, hiszen kivételes dallamos érzékenység és számos érdekes hangszeres díszítés jellemzi. Les ezúttal is a gitárok nagy részét játssza, és az éneket is ő viszi. A kiváló énekdallam az album egyik legjobbja, a gitáron használt wah-wah effekt és a ütőhangszerek jó használata is hozzáad a hangzáshoz. Ennél a számnál az Uriah Heep rajongói is biztosan elmosolyodnak. A „Blue John Blues” a zenekar csalódottságát fejezi ki az akkori menedzsmentjükkel szemben, amely úgy tűnik, nem gondoskodott róluk valami jól. A meglehetősen ígéretlen és álmos, bluesos bevezető után jó dallam következik, amelyben a Hammond-orgona remek rétegei uralkodnak, szilárd zongora, az egészet pedig John energikus éneke és jó gitárfutamok kísérik. A végén a dal ismét érdekes, bárzenés, bluesos fordulatot vesz, az ének szándékosan rekedtessé válik, tapsok és érzelmes záró gitárszóló kíséri. Az album egyik csúcspontja biztosan nem, de a sokoldalúságuk nagyon szolid bizonyítéka.
Két, egymással szorosan összefüggő, szimfonikus-orkesztrális hangvételű szám következik Woolly rendezésében, amelyek a BJH-t rövid időre ismét a szimfonikus progresszív rock világába röpítik. Mindkét szám rendkívüli melankóliát áraszt, és meglehetősen apokaliptikusan hangzik. A „The Poet”, amelyet eredetileg már 1967-ben megírtak, tele van melankolikus orkesztrális hangszeréssel és Woolly nem éppen optimista énekével. A szöveg magányról, valamint az egyre individualistább emberiség miatti csalódásról szól. A kiváló záró hangszerelés után a „The Poet” egyenesen átfolyik az ultradrámai, hatalmas orkesztrális hangszerelésekkel megspékelt „After The Day”-be, amely John apokalipszis-víziója, és amellyel az album nagy bummal zárul. Messze ez az album legmelankolikusabb darabja, amelyben drámai orkesztrális hangszerelések, síró tercharmóniák a gitáron, a melotron érzékeny rétege és egy ének keveredik, amely nem is tartalmazhatna szomorúbb hangot. Bár a BJH-t általában pozitivistának tartják, e tragikus eposz végzetszerűsége miatt akár a King Crimsonhoz is hasonlíthatnám őket (főleg a melotron miatt). Szerintem biztosan az egyik legjobb és legmélyebb művük, amely akkor volt a legnépszerűbb a közönség körében, amikor még zenekarral léptek fel, és a szimfonikus progresszív rockkal való kacérkodásuk csúcsa. Ha ez a záró apokalipszis nem lenne, az „And Other Short Stories” bizonyára jóval átlagosabb kiadvány volna.
Az album 2002-es újrakiadása hat bónuszdalt is tartalmaz, amelyek közül csak a John „Brave New World” című számának demóváltozata emelkedik ki; ez sok évvel később újra megjelent, a BJH név alatt futó, azonos című projektje részeként. A többi BBC-felvétel néhány klasszikusukról, mint a „She Said”, a „Galadriel”, a „Medicine Man” és más számok, amelyek biztosan örömet szereznek a zenekar minden rajongójának.
Az „And Other Short Stories” nem jelent nagy művészi előrelépést az elődjéhez képest, hiszen szinte azonos receptet követ, mégis érezni, hogy a zenekar valamelyest érettebb és magabiztosabb lett, ami az orkesztrális hangszerelések észrevehetően összeszedettebb használatában is megmutatkozik. Ezen a téren teljesen összemérhető a kitűnő elődjével, és karrierjük legjobb művei közé tartozik, bár a legtöbb albumukhoz hasonlóan nem mentes a gyenge pontoktól. Mivel a zenekar a koncerteken majdnem anyagilag tönkretette őket, a BJH a következő albumon érezhetően visszafogja majd, és a zenéjük rockos elemeit megint kissé előtérbe helyezi, így az „And Other Short Stories” ebből a szempontból karrierjük orkesztrális csúcsa.
Felállás
John Lees – ének (1,3,7), gitár, ütőhangszerek (4)
Les Holroyd – ének (5,6), basszusgitár, zongora (2,3,5), gitár (5,6)
Stuart Wolstenholme – billentyűs hangszerek, melotron, elektromos gitár (1), ének (2,8,9), dobok (3), akusztikus gitár (4-6)
Mel Pritchard – dobok, ütőhangszerek, effekt (1), konga (6) timpani (9)
VENDÉGZENÉSZ:
Martyn Ford – tamburin (5)
Produkció
Wally Allen és Barclay James Harvest
Számlista
1. Medicine Man (3:56)
2. Someone There You Know (3:47)
3. Harry’s Song (3:52)
4. Ursula (The Swansea Song) (2:54)
5. Little Lapwing (4:56)
6. Song With No Meaning (4:21)
7. Blue John Blues (6:50)
8. The Poet (5:33)
9. After The Day (4:05)
Az album hossza: 40:14
Bónuszdalok a 2002-es újrakiadásról:
10. Brave New World (DEMO)
11. She Said
12. Galadriel
13. Ursula (The Swansea Song)
14. Someone There You Know
15. Medicine Man
