Szerző: Rok Klemše
A koncert dátuma: 2007. július 29.
Látogatók száma: 16
Jegyár: 8.000/nap
Nehéz elhinni, hogy egy év ilyen gyorsan elszaladhat. Mintha épp most értem volna haza a Metalcamp 2006-ról, és még a fesztiválutáni depresszióból lábadoznék, erre itt a Metalcamp 2007! Igen, július 16-án elkezdődtek az első igazi metálnyaralások, visszatértünk a tett színhelyére, a Tolminka és a Soča összefolyásának gyönyörű idillikus tájára, kétségkívül a világ legszebb fesztiválhelyszínére! A szlovén földön rendezett legnagyobb fesztivál a négy rövid év alatt elég nagy nevet csinált magának, így idén számtalan különböző zászló lengett a kempingben – Németországé, Olaszországé, Ausztriáé, Nagy-Britanniáé (csak úgy hemzsegtek a skótok), Írországé, Ausztráliáé… és persze büszkén lobogtak a szlovén színek is. De a Metalcampen nem a nemzeti hovatartozás számít, nem, több ezer metálost kötött össze a jó zene és a féktelen buli iránti vágy. A fesztivál jelmondata, a Hell Over Paradise pedig idén még a tavalyinál is jobban beigazolódott – a paradicsomi tolmini tájon valósággal pokoli hőség sütött ránk, egészen a lehetetlen negyven fokig. De haladjunk szépen sorjában.
Amikor a vonat majdnem három óra utazás után végre megérkezett Most na Soči-ra, kezdetét vette a buli! A T’minben már le is csúszott egy felfrissítő komlólé (a német thrasherek, a Tankard „nectar of the gods”-nak hívnák), és a máskor álmos kisváros minden lépésnél kicsordult a metáltól. Igen, Tolmin a Metalcamp idején igazán életre kel. A metálosok elfoglalják a bárokat és a Mercatort, a pincérek pedig hála istennek megkönyörülnek a mi nehéz hangokra áhítozó füleinken, és mindenhol csak metál szól. Idén a hivatalos koncertrész kedden, július 17-én indult, de a kedd legalábbis nekem még nem kínált semmi különösebben izgalmasat. Kiharcoltunk magunknak egy helyet az már alaposan megtelt kempingben, és a sátor pillanatok alatt állt… na jó, sátrat verni negyven fokban önveszélyes dolog, úgyhogy inkább átslisszantunk a Beach Stage-hez, ahol a pincérek már vicceltek. Idén is az első sör 3 euró plusz 1 euró a műanyag pohárért rendszerrel találkoztunk, a pohárhoz jár egy kitűző vagy egy öngyújtó, minden további vásárlásnál leadod a poharat, akár ripityára törve is, és a sört már 3 euróért issza az ember. A mi viszonyainkhoz képest elég borsos árak, de a hasonló külföldi fesztiválokhoz képest (Csehországot hagyjuk) még mindig egy-két euróval olcsóbb az ital. Az idei Campen fellépő zenekarok száma valóban óriási volt, egy kis létszámú csapatnak pedig egyszerűen lehetetlen mindegyiket megnézni. Következnek a benyomások azokról a fellépésekről, amelyeket sikerült elcsípnünk.
Kedd, július 17.
Kedden a kisebb, Talent Forum színpadon, amely a nagyobb Metal Stage szerepét vette át, este kicsit lehúzott a Deadsoul Tribe a lassú és unalmas zenéjével. A keserű szájízt az első nap headlinereként több mint sikeresen kijavította a Sepultura. Bár sokak szerint a két Cavalera fivér nélkül ez már nem Sepultura (hja, olykor én magam is ingadozom, hogy az-e vagy sem), a srácok a hatalmas termetű fekete énekessel, Derrick Greennel bebizonyították, hogy talán még Max zenekara, a Soulfly sem ér a nyomukba. Igaz, hogy a Sepultura aranykora régen elmúlt, de a srácok a színpadon még mindig brutálisan jók. Green már puszta kétméteres megjelenésével kiérdemli az igazi frontember nevét, és amikor még kapcsolatot is teremt a közönséggel, és elrikkantja a zenekar legnagyobb slágereit, minden kétely szertefoszlik! A brazilok jó egy óra és negyedóra alatt végigdübörögtek egy olyan szettet, amelyben ott volt a Territory, a Dead Embryonic Cells, a Troops of Doom, a Roots Bloody Roots, bebizonyították, hogy az új lemez, a Dante XXI is jól szól élőben, és az Orgasmatron első versszakával emlékeztettek rá, hogy a Metalcampen a Motörhead is játszik. A Sepultura elégedett lehetett a fellépéssel, mi pedig remekül bemelegítettünk a következő négy napnyi pokolra!
Szerda, július 18.
A szerda nekem személy szerint igazi koncertcsemege volt. Igaz, elég gyászosan indult, a német Deadlock kifejezetten átlagos melodikus death metáljával. Ami a Deadlockot elválasztja a hasonló zenekarok tömegétől, az a szimpatikus énekesnő, Sabine, jó, de ehhez a műfajhoz túl édes hangjával. A csalódásomat azonban a Vreid miatt egy pillanat alatt elfelejtettem. A norvég black metalosok az idei Camp egyik legjobb koncertjét hozták! A sogndali zseniális black metal kvartett sajnos csak egy órát kapott, de ezalatt hibátlanul végigszáguldott a repertoáron, amely mindhárom megjelent lemezüket felölelte, a Raped By Light és a Pitch Black dalaitól az új lemez mesterműveiig – Jarnbyrd, Under Isen és I Krig –, Sture gitáros-énekes vezetésével pedig főhajtottak a kultikus Windir előtt (a zenekar frontemberének, Valfarnak a tragikus halála után feloszlott), amelynek tagjai voltak a Vreid tagjai is (Ese gitáros kivételével). A Vreid haragot jelent, és pontosan ilyen dühös volt a fellépésük is. Felejthetetlen! Ha nem is a legjobb, de a legszórakoztatóbb fellépést a 2007-es Metalcampen a német folk metalosok, a Die Apokalyptischen Reiter hozták. Az energikus frontember, Fuchs őszinte kapcsolatot teremtett a közönséggel, egy kislánnyal a vállán énekelte végig az egész dalt, a végén megjegyezte: „You’re quite heavy”, leöntött minket vízzel, hatalmas kék labdákat dobált a közönség közé, a végén pedig még „battleship” versenyt is rendezett, amelyhez megint kölcsönvett két rajongót, akik aztán a csatahajókon (felfújható matracokon) „crowdsurfoltak” a színpadtól a keverőpultig. Reitermania! De a folkőrületnek még nem volt vége, hiszen a színpadon már ott álltak a folk metal bajnokai, a finn Korpiklaani. Az erdei klán egy óra tizenöt percnyi tiszta trollos-sörös folkőrületet tolt le. A közönségre nézni, amint a Beer Beer, a Happy Little Boozer, a Wooden Pints és a Let’s Drink himnuszaira ugrált, felbecsülhetetlen látvány volt. Ugyanaz az őrület, ami a közönségben zajlott, a színpadon is megvolt. A srácok ide-oda ugráltak a színpadon, Jonne pedig folyamatosan hergelte az amúgy is forrófejű publikumot. Ha lemaradtatok a Korpiklaaniról a Metalcampen, októberben Ljubljanában semmiképp se hagyjátok ki! Hail Korpiklaani! A szerda esti zárásnál pedig szebbet el sem tudtam volna képzelni, mint a heavy metal királynőjét. Dorothee Pesch olyan korban van, amelyben sok hölgy már számtalan nyavalya miatt panaszkodna, Doro viszont a színpadon még mindig húszévesnek hat. Nem hiába a heavy metal királynője! Doro másfél órán át hibátlanul énekelt, és olyan frissen nézett ki, hogy nehéz elhinni, hogy még 1964-ben született. Csak a (túl)hosszú, unalmas és ötlettelen dobszóló okozott csalódást, de az elmerült a feledésben a Warrior Soul, a Hellbound, a Warlock-klasszikus Burning the Witches, a remek All We Are és egy újabb klasszikus őrült feldolgozása, a Breaking the Law közepette, amely kitől is származik, ha nem a Judas Priesttől. Nem maradt más hátra, mint hogy a Beach Stage-nél a remek nap végére lecsússzon még egy sör vagy a változatos koktélkínálat egyik darabja.
Csütörtök, július 19.
A csütörtök a koncerteket tekintve számomra a pihenésé volt. Délelőtt a Beach Stage igazi hűsítőpont volt, nekem pedig volt időm megnézni a gasztrokínálatot is. Grill, kebab, pasulj… elég változatos választék mérsékelt árakon. Idén először a vegetáriánusokról is kiválóan gondoskodtak, így éhes nem maradt senki. Szép kiegészítés volt a mézesmadzag-stand is. A vásárlásmániások számára a Beach Stage-hez vezető út a metal market mellett igazi apokalipszis volt a pénztárcának. Kiváló lemez-, póló-, koponyakínálat… minden, amit egy metálos szíve kíván. Hét óra után valamivel pedig végre elérkezett a számomra várva várt fellépés. A dühös Peter a Hypocrisyval régi ismerős a szlovén koncertszínpadokon, most azonban először látogatott el hozzánk a Painnel. A Pain utolsó lemeze, a Psalms of Extinction még egészen friss termék, a remek albumot pedig a színpadon is alaposan bemutatták. A Painre azt mondhatnánk, hogy industrial/electronic metal par excellence, amely Peter dalszerzői tehetségének köszönhetően a Hypocrisy rajongóinak is tetszik. Peter és bandája (ezúttal az In Flames basszusgitárosa, Peter Iwers is velük volt) másfél órán át energikusan lángra lobbantott olyan dalokkal, mint a Same Old Song, az End of the Line, a Supersonic Bitch, a Just Hate Me, a Shut Your Mouth, az It’s Only Them, az On And On, a Dancing With the Dead és bemutatták az új lemezt is az ütős Zombie Slammel, a Walking On Glasszal és a Nailed to the Grounddal. Remek dalválogatás, energikus fellépés, fények, show, és az egyetlen Peter Tägtgren – summa summarum – a Camp 07 egyik legjobb koncertje! A csütörtök esti zárásnál pedig az összes igazhitű thrasher szájából kicsordult egy csepp nyál. A Metalcampre visszatértek a teuton thrash metal öregjei, a német thrash szent háromságának egyharmada, a Kreator. A tavalyi, 2006-os Metalcamp-koncertjük az egyik legjobbként maradt meg bennem, most viszont a Kreator elég nagy csalódást okozott. Nem lehetett érezni azt az igazi energiát, amely tavaly szinte átáradt a Kreatoron, a hangosítás sem volt olyan, amilyennek lennie kellett volna. A Kreator mastermindjának, Mille Petrozzának a hangja így csak az elején volt érthető, és maga Mille is nagyon gyorsan abbahagyta a igyekezetet. Na jó, legközelebb jobb lesz, a Kreator amúgy is állandó vendég a színpadainkon. Jó volt viszont hallani, hogy páran emlékeztek az Edguy tavalyi Metalcampes „ole, ole” csínyére… Mille nem tűnt épp lelkesnek, hehe.
Péntek, július 20.
A fesztivál utolsó előtti napja már délután öt körül elkezdődött egy újabb ütős energiainjekcióval, energikus folk metállal, pontosabban kelta-pogány metállal. A színpadot a svájci Eluveitie foglalta el, amelynek még csak egy lemeze van (Spirit, 2006), de rajongótábora gyorsan nő. Olyan őrület, mint a svájciak egyórás szettje alatt, idén valószínűleg egyetlen koncerten sem volt. A Dew-Scented is szívesen visszajár hozzánk, és mivel a gyilkos német kvartett mindig mindent belead, én magam mindig tárt karokkal fogadom őket. Ilyen jó death/thrash metált nem sok helyen hallani! Az energikus és mindig szórakoztató frontember, Leif a legnagyobb hőségben pokoli hőmérsékletekig vitt minket egy olyan szettel, amely az Immortelle-lel kezdődő pályafutásuktól egészen az utolsó lemezig, az Incinerate-ig ívelt. Ó igen, lángoltak! Jó volt a Metalcampen végre egy kis progresszív metált is hallani, és ez a megtiszteltetés a műfaj angol úttörőit, a Thresholdot illette. A Threshold a Metalcampen régi énekesével, Damian Wilsonnal lépett fel, mert Andrew „Mac” McDermott úgy döntött, hogy pihenésre van szüksége (közben hivatalossá vált, hogy Mac végleg elhagyta a zenekart). A srácok így kicsit inkább a régebbi anyagra koncentráltak, amelyet még Damian énekelt, az újabbaknál pedig puskával segített magán, amelyet kissé esetlenül, A4-es lap formájában tartott maga előtt. Kifejezetten mulatságos volt látni az ütős Slipstreamet ebben a felállásban. Ennek ellenére Damian hihetetlenül jól énekelt. Reméljük, hogy a jövőben a Metalcampen még átélhetünk valamennyi progresszív metált. Ezután számomra az egyik legvártabb zenekar következett, a finn vikingek, az Ensiferum. Kicsit megrettentem a sorsuktól, amikor elhagyta őket a remek Jari Mäenpää, de a srácok az új lemezzel, a Victory Songsszal bebizonyították, hogy nélküle is simán lélegeznek. Petri Lindroos kiváló pótlásnak bizonyult Jari helyére, és a több ezres tömegnek megmutatta, milyen jó frontember. Az Ensiferum szettjét az új lemez intrója, az Ad Victoriam nyitotta, aztán a finnek kompromisszumok nélkül, ütősen lángra kaptak egy őrült, csupa csúcsdalból álló setlisttel, én pedig már az elején teljesen padlót fogtam a hihetetlen Trecherous Godstól. Adrenalinos hullámvasúttal folytatták az másfél órás koncert végéig, amely során mindhárom albumukat végigjárták a Hero in a Dreammel, az epikus Ironnal, a gyönyörű Lai Lai Heijel, a Tale of Revenge-dzsel, és bemutatták az új Victory Songs lemezt az epikus címadó dallal, az One More Magic Potionnel és a folkos ugrabugrálós Ahtival. Az Ensiferum-koncert után csak annyit lehet mondani: még! Az Ensiferum után pedig megtörtént az azóta már szinte közmondásos eset a Cradle of Filth zsörtölődő manójával, Dani Filthszel. Nemcsak hogy elkényeztetett kisfiú, hanem undorítóan rosszul is énekelt, a koncertet négy számmal a vége előtt abbahagyta, és ráadásul még egy ventilátort és mikrofonokat is a közönség közé dobált. Dani állítólag túl mélyen nézett a pohár fenekére, a hivatalos közlemény szerint viszont egyszerűen rossz pillanata volt. Bármi is történt, Dani szégyellheti magát, hogy cserben hagyott jó pár rajongót, akik csak az ő zenekarát jöttek megnézni. Én őszintén remélem, hogy a CoF-ot nálunk többet nem látjuk! De legalábbis számomra a fesztivál addigi eseményei elhalványultak, mert várt rám a Metalcamp legjobban várt pillanata. Igen, bastardok, a legendás Motörhead! Ekkora nevet a Metalcamp még nem látott vendégül, és a Motörhead neve igazolta a színpad előtti tömeget és a kultikus trió türelmetlen várását. Egy zenekar, amelynek nincs szüksége megalomán intrókra, csak Lemmy felejthetetlen „Good evening. We are Motörhead. We play Rock ‘n Roll!” mondatára, és a közönség elszabadult. A késői óra egyáltalán nem látszott meg, a közönség Lemmy kezéből evett, még ha a beszólásaihoz többször is feliratok kellettek volna a színpad két oldalán lévő kijelzőkön. Na jó, legalább Phil Campbellt lehetett érteni. A Motörheadről amúgy sem kell szót vesztegetni, náluk mindig tiszta rock ‘n roll a menü! Talán csak a setlistet lehetne egy kicsit megróni. Hol van valami a Bastardsról, az Overnight Sensationről, az Another Perfect Dayről vagy az 1916-ról!? De ne legyünk puristák, legendákat nem látni mindennap, és a dalválogatás is nagyon jó volt – Snaggletooth, Metropolis, Over the Top, Sword of Glory, Rosalie, Going to Brazil, Sacrifice… Orgasmatronikusan, hehe. A reguláris részt a srácok az Iron Fisttel és Mikkey Dee dobszólójával zárták, amitől teljesen elakadt a szavam. Mikkey hihetetlen! Aztán kialudtak a fények, a színpadon pedig csak egy cigaretta parazsa látszott. Igen, Lemmy a régi szokása szerint úgy kocogott fel a színpadra, mint egy csavargó, cigivel a szájában, csatlakozott hozzá Phil és Mikkey is akusztikus gitárral, és eljátszottak egy igazi blues-meglepetést, a Whorehouse Bluest. Az nélkülözhetetlen klasszikusok, az Ace of Spades és az Overkill zárták a műsort, a Motörhead pedig azzal búcsúzott tőlünk, hogy ez volt a turné legjobb közönsége! Nem maradt más hátra, mint hogy ezt a hihetetlen fellépést egy-két-három… pohár whisky-colával őrizzük meg az emlékezetünkben, „Lemmy style”.
Szombat, július 21.
Egy szempillantás alatt itt volt az utolsó nap, amely nekem este hatkor kezdődött a legendás német Grave Diggerrel. A Grave Digger a hűséges rajongók zajos támogatása mellett vonult fel a színpadra a Tunes of War lemez intrójának, a The Bravenek a hangjaira, amelyről a Scotland Unitedet is játszották. A srácok remek hangulatban voltak, főleg a mindig vidám gitáros, Manni Schmidt, aki minden fotós álma. Hancúrozott a frontember, Chris Boltendahl is, akit a tényleg remek közönség miatt meg se tudott állni a nevetés. Idő viszont sajnos nem volt bőven, a srácok gyorsan összeraktak egy csupa slágerből álló „best-of” szettet – Excalibur, Rebellion (The Clans are Marching), Morgane Le Fay, Knights of the Cross, az új lemez ütős nyitódala, a Liberty or Death, ironikusan a The Dark of the Sun negyven fokban –, és túl hamar elbúcsúztak tőlünk az örökzöld Heavy Metal Breakdownnal. Grave Digger, tisztelgek! Megemlítem ezen a ponton, hogy a jóindulatú biztonságiak hektoliternyi vízzel öntöttek le minket, és így megelőztek egy-két hőgutát. Igen, a szlovén-osztrák rendezői csapatnak idén tényleg csak köszönet jár, így kellene viselkednie minden biztonsági őrnek a koncerteken! Kilenckor aztán újra megjött a thrasherek ideje, mert a színpadot a német szent háromság második harmada foglalta el (csak a Destruction hiányzott), a legendás Sodom. A kultikus trió szétrombolt mindent a Remember the Fallen, az Agent Orange, az Outbreak of Evil, a Bombenhagel, a The Saw is the Law és a Blood on Your Lips klasszikusaival, az egészet pedig megfűszerezték az Ace of Spades feldolgozásával. És ez még nem minden, mert meg is nézhetjük majd a Lords of Depravity Pt. 2 DVD-n! Számomra viszont a szombat csúcsa a Blind Guardian visszatérése volt a szlovén földre. Azt, hogy mennyire hűségesek a Guardian-rajongók, már a legelején megmutatják, amikor túlkiabálják a fegyverek csörgését és Sauron Morgothnak szóló figyelmeztetését a War of Wrath örökzöld intrójában, amely átbillen a klasszikus, ütős Into the Stormba. Igen, pontosan ez a legjobb jellemzése a vak őrzők koncertjének. Út a viharba! A Metalcampes koncert talán még jobb is volt, mint a tavaly októberi a Mediaparkban. Hansi és a bárdjai remek hangulatban voltak, Hansit pedig a hihetetlen hangja is remekül szolgálta. A 90 perces viharban így tényleg a metál örök gyöngyszemeit hallhattuk: The Script For My Requiem, Nigthfall, Born in a Mourning Hall, Welcome to Dying, Valhalla, majd az új lemezről egy hármas: Fly, This Will Never End és Otherland. Igazi meglepetés volt a remek The Quest for Tanelorn a Somewhere Far Beyond lemezről (bárcsak a címadó dalt is eljátszották volna…), aztán már itt is volt a reguláris rész vége a mindig leírhatatlan, mágikus élménnyel, amikor több ezres tömeg énekli a The Bard’s Song – In the Forestet! Kompromisszumok nélkül tértek vissza a Guardianok a fantasztikus Imagination From the Other Sidedal, egy újabb meglepetéssel, a fenomenális Lord of the Ringsszel, és az örökzöld Mirror, Mirrorral búcsúztak tőlünk. Hadd fejezzem be azzal a szóval, amelyet Hansi használ a Bárd dala éneklésekor. „Beautiful!!!”
Mivel nem vagyok éppen a black metal híve, számomra így véget ért a Metalcamp, a black metalosok viszont még megélték az álmuk beteljesülését a kultikus Immortallal. Hja, mit mondjak a végére? A negyedik Metalcamp talán a legjobb volt az eddigiek közül. A szervezés évről évre jobb, nagy dicséret illeti a rendezőket, a naponta többször kitakarított mobilvécéket, amelyek így még tisztábbak voltak, mint a tolmini nyilvános vécék, és a csapatokat, amelyek megállás nélkül szedték a szemetet. Komolyabb kritikát tényleg nem lehet találni, így a végére csak ennyi marad – Találkozunk a Metalcamp 2008-on!!!
Szöveg: Rok Klemše
Fotó: Jerneja Jerak
Setlista
METAL STAGE: ABORTED AMON AMARTH ANIMOSITY ARS MORIENDI BLIND GUARDIAN CONVERGE DEW-SCENTED DIE APOKALYPTISCHEN REITER DISILLUSION DISMEMBER DORO ELUVEITIE ENSIFERUM EVENTIDE FULL BLOWN CHAOS GRAVE DIGGER GRAVEWORM HATEBREED IMMORTAL KORPIKLAANI MOTÖRHEAD NOCTIFERIA PROSPECT SADIST SARDONIC SEPULTURA SODOM THE EXPLOITED THE VISION BLEAK THRESHOLD UNLEASHED
Képgaléria
