Szerző: Rok Klemše
Előadó: Iron Maiden
Kiadó: EMI Records
Megjelenés: 1982
A The Number of the Beast a Metallica Master of Puppets című lemeze mellett valószínűleg minden idők legismertebb metállemeze. Nincs olyan kritika vagy lista, amely ne a legmagasabb helyek egyikére sorolná. A The Number of the Beast egyben az első lemez Paul Di’Anno nélkül, aki az 1981-es turné végén távozott a zenekarból, illetve kirúgták, mert egyre súlyosabbak lettek az alkohollal és a drogokkal kapcsolatos problémái. Paul helyét nem volt könnyű betölteni, de Di’Annót a korábbi Samson-frontember, Bruce Dickinson pótolta, túlszárnyalta és árnyékba borította. Ő a „légiriadó-sziréna”, ma is a metál egyik legjobb énekese, aki kidolgozottabb, technikailag igényesebb, operaibb éneklési stílust hozott a zenekarba, és ezzel örökre beírta magát minden idők legjobb énekesei közé. Az is ennek köszönhető, hogy az Iron Maiden a The Number of the Beastre teljesen elengedte az NWOBHM hangzását, amely még a Killers lemezen is uralkodott, és áttért a hagyományos heavy metalra. A The Number of the Beast a zenekar pályáján először kínálja az igazi, jellegzetes „trademark” Iron Maiden-hangzást, amelyet ma is játszanak. Bár a The Number of the Beast tényleg kiváló dalokat hoz – ott van az örök hármas, a The Number of the Beast, a Run to the Hills és a Hallowed Be Thy Name, meg a fantasztikus Children of the Damned, a 22 Acacia Avenue és a The Prisoner (a többi sem dobni való) –, azt mégis ki kell mondani, hogy a lemez azért kissé túlértékelt. Az Iron Maiden ennél sokkal jobbat is tud. Ettől még rendkívül jó lemezről van szó, a zene egyik legnagyobb mérföldkövéről.
A heavy metal megállíthatatlan körhintáját az ütős Invaders indítja be, és rögtön megismertet minket az album sötét témáival. Az Invaders szembesít a félelemmel és a borzalommal, amikor a kíméletlen viking harcosok lerohanják a partot: a partot közelítő viking hosszúhajók (drakkarok) meglátásától egészen az utolsó véres összecsapásig, amelyből a rettenthetetlen vikingek természetesen győztesként kerülnek ki. Nagy-Britanniának különösen sok baja volt a viking portyákkal a kilencedik és a tizenegyedik század között, így nem csoda, hogy az Iron Maiden pont a vikingeket választotta a hódítók szövegéhez. A meglehetősen átlagos refrént elnyomja az egész dal ereje és energiája, Bruce pedig fantasztikus hangjával már a lemez első pillanataiban háttérbe szorítja Di’Annót. Az Invaders egyben az a szám, amellyel elindult a zenekar csatadalainak sora, hogy csak a legismertebbet említsem – The Trooper.
A Children of the Damned, ez a remek, sötét és melankolikus hangulatú dal az azonos című, 1963-as film történetét meséli el. A kultikus rémfilm hat természetfeletti képességekkel megáldott gyerekről szól. Az ENSZ tudósai Londonba költöztetik őket, hogy eldöntsék a sorsukat, de a gyeplőt valaki más, a hadsereg ragadja magához. A csodagyerekek ellenszegülnek, ami elkerülhetetlenül tragikus véghez vezet. Ennek a hihetetlen, bús dalnak a levegőben lógó veszteség- és tragédiaérzetét az akusztikus és az elektromos gitár váltakozása teremti meg fantasztikusan, a zárlat pedig egy fenomenális szóló, amely a szöveg borzongató csúcspontját, az utolsó életben maradt gyerek máglyahalálát festi alá. A Children of the Damned éppen a hasonló hangulat miatt hasonlítható a Remember Tomorrow-hoz. Dickinson énekben egyszerűen ragyog, saját bevallása szerint az éneklésére ebben a dalban nagy hatással volt a Black Sabbath Children of the Grave című száma. Kétségkívül a Maiden egyik legismertebb dala.
A zenekar egyik legelhanyagoltabb száma bizonyosan a The Prisoner. Pedig furcsa, hiszen állítólag ez Adrian egyik kedvenc dala is. A The Prisoner az azonos című kultikus angol sorozaton alapul, amely a múlt század hetvenes éveiben meghódította a nézőket, köztük Smith-t és Harrist, akik az egyik kedvenc sorozatukként emlegetik. Egy remek, gyors számmal tisztelegtek előtte, amelyben Burr a Maidenes pályafutása egyik legjobb dobteljesítményét nyújtja, de a dobok semmik Adrian hihetetlen szólójához és ragadós refrénjéhez képest. Érdekes, hogyan jutott a zenekar a bevezető dialógushoz, amely a 17 részes sorozat minden epizódját megnyitotta. A felvétel megvolt már nekik, de a felhasználáshoz kellett a producer és a sorozat főszereplője, Patrick McGoohan engedélye. A feladatot természetesen a zenekar menedzsere kapta, a máskülönben mindig nyugodt és hűvös Rod Smallwood, akinek állítólag a szíve a gatyájába szaladt a kiváló színész előtt. McGoohan Rod kérésére hűvös színészi stílusban válaszolt: „Hogy is mondta, hogy hívják az együttest?” „Iron Maiden” – felelte Smallwood. „Rockbanda, mondja… csinálják meg!”
A 22 Acacia Avenue-n ismét találkozunk a legősibb mesterség ismert gyakorlójával, Charlotte-tal. A 22 Acacia Avenue fényévekkel jobb, mint a Charlotte, a örömlány-sorozat első része. Hihetetlenül összetett szerkezetével, változatos részeivel és remek szövegével a zenekar legnagyobb klasszikusai közé került. Érdekes, hogy a dal első változatát Adrian írta a saját zenekarával, az Urchinnel (és ezt tizennyolc évesen… íme, Adrian zsenialitásának újabb bizonyítéka!), Harris pedig véletlenül meghallotta egy koncerten, és amikor Adrian csatlakozott a Maidenhez, azt javasolta neki, hogy fejlesszék tovább, és tegyék fel a lemezre.
A címadó dal a Fear of the Dark mellett valószínűleg az, amelyet a szélesebb közönség a legjobban ismer. Nem csoda, hiszen örök klasszikusról van szó, amely ijesztő bibliai idézettel kezdődik (amit amúgy nem egészen helyesen használtak), a dal közepén remek riffekkel, Bruce kiáltásai pedig olyan magasak, hogy az ember azt hinné, nem emberi hangszálakból jönnek. A szöveg, amely lazán az Omen II (1978) című horrorfilmre és Steve Harris egyik rémálmára épül, természetesen az USA-ban értették megint félre, a puritán Amerikában, és a zenekart rögtön ördögimádónak és sátánistának kiáltották ki. Ha a bornírt amerikaiak egy kicsit alaposabban megnézték volna a lemez és a The Number of the Beast kislemez borítóját, látták volna, hogy mégsem az Ördögtől kellene félni… Még egy érdekesség: a bevezető szöveghez a zenekar a B-kategóriás horrorfilmek kultikus színészét, Vincent Price-t akarta megnyerni, de ő nem kevesebb mint 25000 fontot kért tőlük. A Maiden ekkor hallott egy színpadi színészről, aki egy rádióállomáson horrortörténeteket olvasott fel, és azt kérték tőle, hogy Vincent Price stílusában mondja el az idézetet… és megkaptuk az egyik legfelismerhetőbb intrót, ami csak létezik!
A Run to the Hills a másik médiában legismertebb szám, és sajnos már annyira lejátszott, hogy a lemezt alig lehet végighallgatni anélkül, hogy átugorná az ember. Ha a Maiden nem élt volna vissza vele ennyire, a Run to the Hills is biztosan beírta volna magát a klasszikusok közé, hiszen benne van Harris remek, „trademark” basszusgaloppja, amely a lovak vágtáját idézi. Szövegében is érdekes munka, hiszen az amerikai nyugatért vívott háborúkat két szemszögből mutatja be – az első az észak-amerikai indiánoké, a második a „sápadtarcúaké”.
A Gangland-del megkapjuk Clive Burr dalszerzői képességeinek első bizonyítékát… sajnos nem sikerült neki, mert a Gangland teljesen átlagos szám, valószínűleg a lemez leggyengébbike. A Gangland egyébként nem rossz dal, de ez a maffiatémájú szám a Maiden mércéjével mérve átlag alatti.
A Total Eclipse-szel Clive már jobban bizonyított, mert ez egy rendkívül elhanyagolt szám, amely az igazi helyét csak az 1998-as újrakiadáson kapta meg. Az apokaliptikus, a világ végéről szóló, sötét témájú dal kiválóan illeszkedik a többi számhoz.
Az album úgy zárul, ahogy a zenekar következő három lemeze is – egy hihetetlen, epikus számmal. A The Number of the Beastet a szavakkal alig leírható Hallowed Be Thy Name zárja. Sokak szerint ez a legjobb dal, amit a Maiden valaha írt, és azt merem állítani, hogy egyike az összes idők legjobb számainak is. Ha össze kellene írnom egy listát azokról a dalokról, amelyeket egyszerűen hallanod kell, mielőtt meghalsz, a Hallowed Be Thy Name valószínűleg az első helyet foglalná el. Tulajdonképpen a számot nem is lehet másként leírni, mint a tiszta ragyogás szavaival. A varázslatos hangulatot a hihetetlen gitárbevezető teremti meg templomi harangok hangjára, aztán jön Bruce rendkívüli előadása a fantasztikus szövegről, amely egy akasztásra ítélt férfi gondolatait foglalja össze élete utolsó pillanataiban, a dal második felét pedig egy bűnösen jó hangszeres rész uralja – a zenekar egyik csúcspontja. A Hallowed Be Thy Name olyan szám, amelyet egyszerűen nem lehet megunni, és amelytől számtalan hallgatás után is még mindig libabőrös leszel.
A The Number of the Beasttel az Iron Maiden világhírt aratott, és a heavy metal királyaivá koronázta magát. A The Number of the Beast halhatatlan lemez, amely ma is, amikor 25 éve jelent meg, olyan frissen szól, mintha tegnap vették volna fel. Gyors, dallamos, és csurig tele van olyan számokkal, amelyek beleégnek az emlékezetbe. Több örök klasszikust is útjára indított, mind a zenekar, mind a heavy metal számára, és a zenetörténet egyik legnagyobb hatású lemezévé vált. Nincs a metál legjobb lemezeit felsoroló lista a The Number of the Beast nélkül valamelyik előkelő helyen. Hogy a TNotB tényleg ilyen jó lemez, azt még a problémás gyerek, Paul Di’Anno is megerősíti, aki a megjelenésekor mesterműnek nevezte, és azt mondta, hogy az ő hangjával ezt nem lehetett volna elérni. De a legjobb még csak ezután jön…
Felállás
Bruce Dickinson – ének
Steve Harris – basszusgitár
Dave Murray – szóló- és ritmusgitár
Adrian Smith – szóló- és ritmusgitár
Clive Burr – dobok
Produkció
Martin Birch
Számlista
1. Invaders 03:24
2. Children of the Damned 04:36
3. The Prisoner 06:03
4. 22 Acacia Avenue 06:38
5. The Number of the Beast 04:51
6. Run to the Hills 03:54
7. Gangland 03:49
8. Hallowed be Thy Name 07:13
