Előadó: Siddharta
Kiadó: KifKif
Megjelenés: 2006
Értékelés: 2.5/5
Valaha fiatal és rendkívül ígéretes banda voltak. 1999-ben kiadták az ID albumot, és ezzel megnyitották maguk előtt a mennyország kapuit, rengeteg rajongót szereztek, a felívelésük pedig csak folytatódott. Ki ne emlékezne a Pot v X és a Lunanai slágerekre?
Aztán a Nord albummal még rátettek egy lapáttal, ami ugyan kicsit hidegebb és komorabb lett, de még mindig kiváló. Napról napra többen támogatták őket, és követték őket a koncertekre.
A srácok nem álltak meg, kiadták az Rh- albumot, ami nagyon kidolgozott lemez, de elég más, mint az előző kettő. A hallgatókat ismét meglepték, az album úgy fogyott, mint a cukor, hab a tortán pedig, hogy megtöltötték a Plečnikov stadiont is.
Utána viszont csend lett. Sokáig vártunk az új albumra… És annyi idő után, amennyit a fiúk maguknak vettek, az ember azt várná, hogy ez lesz a legjobb lemezük, amit valaha kiadtak. Nem tagadhatom, hogy az album nagyon igényes, de mit sem ér nekik, ha elveszett belőlük az eredetiség!
Érezni, hogy a srácok nagyon csalódottak voltak, amiért az Rh- albummal nem sikerült áttörniük külföldön. Azt mondták, a Petroleával vissza akarnak térni a garázsokba, de vajon tényleg sikerült ez nekik? És milyen fájdalmas lehetett ez számukra: a nagy stadionból vissza a garázsba és a kis klubokba, mert a Petrolea megjelenése után még a nagyobb sportcsarnokokat sem sikerült megtölteniük. Fájdalmas zuhanás a magasból…
Úgy tűnik, mintha az albumot kényszer alatt, sebtében „összecsapták” volna. Az embert már a borító is zavarja, mielőtt egyáltalán meghallana bármilyen zenét. Igen, szépen megtervezték, de mit ér ez, ha egy ilyen háttéren nem lehet elolvasni a szöveget?
Mindazonáltal a külső csak „finesz” az egészhez képest, ezért óvatosan betettem a lemezt a lejátszóba.
Először egy koszos gitárhang szólal meg, ehhez csatlakozik egy kissé eltorzult ének, majd az egész ritmusszekció. Ez az Ohm. Bár a refrén elég ütős, a dalból mégis hiányzik valami, elég sótlannak és üresnek tűnik, mintha a hangszerek nem töltenék ki a szám igazi részét.
Jön a Domine, a második kislemez. Megint ütős ritmusszekció, kiemelkedik a basszusgitár. Minden szép és jó, egészen a refrénig, ahol megint azt érzem, hogy hiányzik az ütősség és a teljesség.
Az Il a modras – ha ebből anagrammát csinálunk, a Modra misel jön ki, a fiúk a címmel tehát sikeresen megjátszották magukat. A dal az album jobbjai közé tartozik, ütősen indul, határozott és magabiztos énekkel. Itt a változatosság kedvéért az összes hangszer helyesen van elosztva, így kitöltik azt az űrt, amit korábban nem sikerült. A szöveg ezúttal a Földre és annak pusztulására irányul. A dallam hihetetlenül gyorsan fülbe mászik, és valamiféle nyomot hagy az emberben.
A Mr. Q egy vonat hangjával kezdődik, amihez aztán csatlakoznak a többi hangszerek. Itt is a basszus áll előtérben, de a dal nem megy olyan gyorsan a fülbe, sőt, épp ellenkezőleg, nagy nehézségek árán hallgatom végig. Bár a refrén valamivel jobb, megint az történik, hogy a hangszereket úgy osztják el, hogy valami üresség hallatszik…
A Neznano az album legjobb dala. Énekben is, hangszerelésben is nagyon kiérlelt, és az embert egyszerűen arra csábítja, hogy egymás után többször is meghallgassa. A refrénig lassan halad, hangszerek nélkül… A refrénnél viszont elszabadulnak az indulatok, és a srácok itt is mindent beleadnak. Mindezek mellett itt Tomi még a szavak kiejtésével is játszik, és ettől lesz ez az a régi Siddharta, amire mindenki annyira vágyik.
A Homo Carnula kiváló zongoraalapot kapott, ezt semmiképp sem lehet tagadni. Amikor viszont az ember meghallja a szöveget, elmegy a kedve. Egy hegynyi nyögés és „siránkozás” egy helyen. Talán azért írták meg ezt a dalt a srácok, mert nem sikerült áttörniük külföldön. Nem tudom, hányan fognak azonosulni ezzel a számmal, de én biztosan nem leszek közöttük. Egy jó két perc szenvedéskifejezés után végre kicsit ütősebbre vált, ami legalább egy árnyalatnyit változtat ezen az unalmas, egyhangú darabon. Semmi kiemelkedő nincs benne!
A Plastika újabb olyan szám, amit el lehet adni a kisgyerekeknek és mindazoknak, akik csak a Siddhartát látják. A videóklip is abszurdan paradox volt ahhoz képest, amit korábban megmutattak. Ha viccesek akartak lenni, az valahogy nem sikerült, mert más külföldi bandák már megelőzték őket. A klipben nem volt meg az az eredeti ötlet. Ezt a dalt a legnagyobb örömmel átugrottam volna. Egyáltalán nem megy a fülembe, pedig a gitárok remekül vannak elhelyezve, és a basszusgitár is kiváló. Sokan úgy gondolják, hogy a srácok ebben a dalban hülyét csinálnak magukból, én viszont egészen mást mondok.
A Tria újabb klasszikus ballada, ami egy gyermek születéséről szól két szerelmes ember között. Ezzel a számmal sem mutattak semmi kiemelkedőt, de szövegileg mindenképp folytatása az egyedi és híres Le Mavrice-nek. A dal vége felé zongoraszólót hallunk, ami igazán feldobja az egész számot.
A Disco Deluxe az előző dalokhoz képest igazi balzsam a fülnek. Olyan szám, ami energiával és reménnyel tölti el az embert, a zenekart pedig abban a fényben mutatja, amiben valószínűleg ők maguk is szeretnének látszani. Szövegileg és hangszerelésileg is valóban tökéletesre csiszolt. Ennek a kiváló dalnak a csúcspontig vezető felépítése több mint hibátlan. És pontosan ez hiányzik az albumról!
A Brezokoff a kiváló Rooskie (az Rh- albumról) folytatása. És ennek a dalnak is különleges bája van, ami kellemesen meglepi az embert. A fiúk sok mindenre képesek, ha szívvel csinálják. Itt bebizonyították, hogy még mindig jók és tehetségesek, csak éppen kicsúszik a gyeplő a kezükből. A hangsúly az egész ritmusszekción van, ettől lesz a szám igazán hiteles. Igazi nóta azoknak, akik szeretik a keményebb rockot. És ha még egy kicsit játszom a szavakkal, a cím azt is jelenthetné: „béklyók nélkül”.
A Gnan egészen különleges dal, a Siddharta-tól megszokottól eltérő szerkezettel. Ráadásul a srácok igazi sokkot okoztak azzal, hogy egy szalsa-betétet építettek a számba. Bár a dal nem olyan ütős, mint két elődje, mégis elgondolkodtat, hogyan lehet játszani a stílusokkal, és hogyan lehet a rockot bármilyen műfajjal ötvözni, ha az ember tudja, hogyan.
Végül még a Male roke című ballada. Nem tudom, mi olyan különleges ebben a dalban, hogy mindenki úgy dicséri, és mindenki ennyire odavan érte. Sokkal jobb lett volna, ha a srácok még egy ütős számot csinálnak, és így legalább az utolsó negyedig kiváló dalokkal vitték volna végig a lemezt, de sajnos nem így van. Klasszikus ballada arról, hogyan tesszük tönkre a világot, és hogyan fognak szenvedni a gyerekeink. Nekem ez a ballada se a fülembe nem megy, se igazi értelmét nem látom benne. Ez a szám az albumról biztosan nem hiányozna.
Hátha ezzel az albummal ezúttal sikerül nekik külföldön.
Felállás
Boštjan M. – dob, ütőhangszerek
Cene R. – szaxofon, EWI
Jani H. – basszusgitár, ütőhangszerek
Primož B. – gitár
Tomaž O. R. – billentyűk, programozás
Tomi M. – ének, gitár
Produkció
Žare Pak és a Siddharta
Dalok listája
1. Ohm
2. Domine
3. Il A Modras
4. Mr. Q
5. Neznano
6. Homo Carnula
7. Plastika
8. Tria
9. Disco Deluxe
10. Brezokoff
11. Gnan
12. Male Roke
