Szerző: Peter Podbrežnik, Aleš Podbrežnik
Előadó: Magnum
Kiadó: SPV Records
Megjelenés: 2007
Játékidő: 62:35
Értékelés: 3.5/5
a 2. kritika szerzője: Peter Podbrežnik (2016. 11. 5.)
Az angol artrock-bajnok Magnum a „Princess Alice and the Broken Arrow” című albummal folytatta a sikeres visszatérést a zenei színtérre, amelyet a „visszatérő” „Breath of Life” (2002), majd a „Brand New Morning” (2004) című lemezzel kezdett meg. A „Princess Alice and the Broken Arrow” újabb lépés volt a helyes irányba, hiszen az AOR/artrock-kiválóságok ezen az albumon inspirációban még alaposabban visszatértek a legjobb korszakukhoz (a nyolcvanas évekhez), amit a kiváló borító is mutat: ezt hosszú idő után ismét az évtizedek óta velük dolgozó, elismert grafikus, Rodney Matthews tervezte. Ő gondoskodott róla, hogy az új lemez borítója ne valamiféle számítógépes förmedvény legyen, ami pedig igencsak jellemző volt a 21. század elején a rockelőadók jókora részének lemezborítóira.
Az albumnak halvány koncepcióféle is van: szokatlan címét és borítóját egy „Princess Alice” nevű gyermekotthon ihlette, amelyhez a gitármester, producer és dalszerző Tony Clarkin személyesen is kötődik. Az énekes Bob Catley szavai szerint a Princess Alice kezében lévő eltört nyílvessző a gyűlölet végét és a gonosz rókával kötött fegyverszünetet szimbolizálja, aki az asztal túloldalán ül. Ő a háttérben bezárva tartja a gyerekeket, akiket a naiv kislány a fegyverszünet révén szabadon akar engedni. A ravasz róka persze egészen más terveket szövöget.
Catley szerint mindez metafora is: arról szól, hogyan verték át a fehér hódítók mindig az észak-amerikai őslakosokat, amikor békeszerződéseket kötöttek velük, a végén pedig elvették az összes földjüket. A „Princess Alice and the Broken Arrow” zeneileg még nyilvánvalóbban tér vissza a nyolcvanas évek klasszikus Magnum-hangzásához: a középpontban a dallamos rock áll néhány progrockos elemmel, de Clarkin modern produkciójával és sokkal több szentimentalitással, ami a zenekar tagjainak korával egyenes arányban nőtt. Egyúttal ez az egyetlen Magnum-album Jimmy Copley dobossal, aki rövid időre Gary „Harry” Jamest helyettesítette. James akkoriban az „anyazenekarával”, a Thunderrel kapcsolatos kötelezettségei miatt hiányzott, de már a következő lemezen sikeresen visszatért a Magnumba.
A rendes, de nem látványos és kissé elnyújtott nyitódal, a „When We Were Younger” klasszikus Magnum-stílusban épül fel: nosztalgikus szöveg, határozott gitárriff, rendes dallamosrock-refrén és gazdag hangszerelés jellemzi, és ha mást nem is, azt eléri, hogy a hallgató érdeklődését az album további részére is megőrizze. Valamivel jobb az „Eyes Wide Open” Mark Stanway billentyűs látványos szimfonikus hangszerelésével és Catley szokásos, karizmatikus módján előadott epikus refrénjével. A hangja 2006-ban még nem volt annyira elhasznált, mint a későbbi években, amikor ez a koncerteken már meglehetősen égető problémává vált. A „Like Brothers We Stand”, a Clarkinra jellemző pacifista szöveggel és a vokálokra helyezett hangsúllyal, semmivel sem emelkedik ki, mert hasonlóan szól, mint jó néhány klasszikus kori Magnum-dal, de hiányzik belőle az az igazi tűz, amellyel a nyolcvanas évek klasszikusai születtek. Az ütős „Out of Shadows” az album erősebb darabjai közé tartozik: hard rockos gitártémát kapunk, amelyet epikus billentyűs faktúrák és Catley hatalmas énekteljesítménye erősít.
Az epikus-pompázatos „Dragons Are Real” fantáziadús hangulatával és „mesés” szövegével, az ünnepélyes hangszereléssel az előtérben az album egyik jobb pillanata. Az „Inside Your Head” erőballada zongorás hangszerelésekkel, lelkesítő refrénnel és drámai kifutással, amilyet a Magnum gazdag pályafutása során bőven írt. A meglehetősen alap dallamos hard rock szám, a „Be Strong” az album kevésbé ihletett pillanatai közé tartozik, főleg a kissé helytelen szerelmes szöveg miatt, ami semmiképp sem illik ehhez az ütős, a szokásos Magnum-mércével mérve nagyon átlagos dalhoz. A „Thank You For the Day” újabb drámai erőballada, amely szintén nem hagy mély nyomot. Valamivel érdekesebb az energikus kereszteződés a dallamos és a kemény rock között, az „Your Lies”, amely pompázatos billentyűs hangszeréssel, dühös gitárfutamokkal és a megsemmisíthetetlen Catley melodramatikus énekteljesítményével büszkélkedhet. Nagyon szolid a „Desperate Times” is, jól, fokozatosan felépített dallamosrock-drámával, annak ellenére, hogy a többnyire lassú tempó a dal elején azt a téves benyomást kelti, hogy ez is egy újabb ballada. A záródalra, a „You’ll Never Sleep”-re a Magnum különösen ráhajtott: Stanway szimfonikus hangszerelésének nagyobb hangsúlya és az összetettebb ritmusváltások miatt az album jobb pillanatai közé tartozik.
A több mint szolid „Princess Alice and the Broken Arrow” albumon a Magnum ismét egy kicsit nagyobb hangsúlyt fektetett az artrockos elemekre, amelyek a nyolcvanas években néhány legnépszerűbb munkájukat jellemezték, de a lemezről hiányzik az az igazi alkotói tűz és lendület, amely fiatalabb korukban végigkísérte őket, és amelyet ezúttal többnyire nagyon nélkülözünk. Az album egyébként jó, de a pályafutásuk csúcspontjai közé nem sorolható, még távolról sem. Mindazonáltal a Magnum ezzel folytatta a „régi dicsőség” útjára való sikeres visszatérést, és a hívek többségének ez bőven elég volt ahhoz, hogy a „Princess Alice and the Broken Arrow” jó fogadtatásban részesüljön, miközben lassan a hazai, angliai talajon is újra kicsit jobban kezdték számításba venni őket.
————————————————————————————————————————————
az 1. kritika szerzője: Aleš Podbrežnik (2007. 3. 26.)
A Magnum olyan zenekar, amelynek a nevére mindig tisztelettel kapja fel a fejét az ember. A név hallatán azonnal hegyezni kezdjük a fülünket, és megugrik az izgalmi szint. Igen. A Magnum azok a híres, tiszteletre méltó professzorok, akik a „Wings Of Heaven”, a „Vigilante” és persze az „On A Storyteller’s Night” című felséges AOR-albumokat alkották, az utóbbi pedig mindenki lemezgyűjteményében ott a helye. Ez a három album emelte a Magnumot az AOR királyai közé, a rajtuk lévő dalok egytől egyig klasszikusok, és az, hogy mind a hárman csúcsra fényezve, egymás után jelentek meg, csak megerősítette: a srácok akkoriban remek formában voltak. Ez a Magnum-anyag valóban lédús lelki táplálékot kínált a műfaj minden rajongójának.
Tony Clarkin (gitár) és Bob Catley (ének) párosának összjátéka az egyik legfontosabb tényező abban, hogy létrejött az egyedi, felismerhető, sajátos kifejezésmód, amelyet így csak a Magnumnál találunk meg.
A zenekar feloszlott, megszűnt működni, majd a rajongók nagy örömére újra összeállt, és először kiadta a „Breath Of Life” című „comeback” albumot, amelyet egy nagyon hasonló, de meggyőzőbb lemez, a „Brand New Morning” követett. A „Princess Alice And The Broken Arrow” a harmadik album az újraegyesülés óta. A három közül ennek a legösszetettebb a faktúrája, ami a Magnum klasszikus védjegye, a grandiozitás, amely az újraegyesülés után így ismét határozottabban kidomborodik. Az album a produkció terén lépést jelent előre az utolsó három lemezhez képest (az új ötletekre viszont ez nem igaz, de erről később). És vannak itt a nélkülözhetetlen alapok is. Mindenekelőtt Bob Catley kiváló éneke, amely igazolja a régi, jó bor hírnevét: a minősége az évekkel csak nő. Velünk van megint a klasszikus Magnum-borító is, Rodney Matthews munkája. A Magnum új logóval büszkélkedik, ami fölöttébb ízléses!
Az albumot többször végighallgattam, mielőtt nekiültem a gépelésnek és az elemzésnek, és be kell vallanom, hogy sajnos ugyanannyira fel is melegít, mint amennyire lehűt. Az ember ugyanis magasabb minőségi igényeket támaszt egy olyan zenekarral szemben, amely harminc éve és még régebb óta van a színtéren. Az első észrevétel az, hogy az újraegyesülés utáni mindhárom Magnum-album nagyon hasonlít egymásra. Mind egy bizonyos sablont követ, különösebb változatosság nélkül. Az albumnak nincs megfelelő dinamikája. Ha hallgatod, rájössz, hogy a dalok főleg az alaptempó megválasztásában nem térnek el egymástól. Az ember nehezebben veszi észre és különbözteti meg a gyorsabb rockert attól a számtól, amelynek balladának kellene lennie. A nagy refrének pedig, amelyek nélkül igazi Magnumot el sem lehet képzelni, egyszerűen nincsenek (többé). A Magnum persze tud összehozni minőségi, dallamos refrént, de az utóbbi időszakban érezni, hogy nem fordítanak rá különösebben nagy figyelmet, vagy egyszerűen nincsenek olyan ötleteik, amelyek meghoznák azt az ismerős felemelő pillanatot, amitől végigfut a hátadon a borzongás. Hiányzik tehát az i-re a pont. Így nem érezni a klasszikus Magnum AOR-albumok erősen atmoszférikus pillanatát. A srácok a dalsorrenddel is kissé mellément. Az album ugyanis a rendkívül elnyújtott, unalmas és ortodoxul lelassított When We Were Younger című dallal nyit, amelynél az ember álla konkrétan leesik, mielőtt a refrénben a dolog rockosan felgyorsul. Kétségtelen, hogy Catley érzelmes oldala hangsúlyos benne, de ez az album szerencsétlen kezdése, amelyhez himnikus menetelés dukálna! Még meglepőbb az album folytatása, mert az Eyes Wide Open, a Like Brothers We Stand és az Out Of The Shadows sem hoz dinamikus fordulatot. A dolog percről percre szikárabb lesz. Ez olyan album, amely a Magnum pályafutásában még sosem igényelt ilyen hosszú bemelegítést, mielőtt „rockosan” beindulna a konkrét tempóban és Clarkin riffjeinek szaggatásában. Csak az ötödik szám, a Dragons Are Real szellőztet ki először igazán az albumon. Egy dal, amely ideális lemeznyitó lett volna! Az album folytatásában tipikus ballada/ütős rocker sorrend jön, amely háromszor ismétlődik. Az album ásítozó kábulatba süllyed, amelyet a zenekar döntése hoz a hallgatóra, mint az ópium: hogy az egész lemezt a lassú ritmusoknak rendelte alá. Így itt van megint az Inside Your Head, utána a Be Strong, amely ismét rockosan felpezsdít. Bárcsak több ilyen pillanat lenne a lemezen! Ez a szám a Magnum „Sleepwalkers” albumán hallható dolgokat idézi. Aztán megint vissza a balladához, a Thank You For The Day-hez, amely a hangulatot ismét közelebb viszi az álmossághoz. Az ember megremeg az Your Lies hallatán, ezúttal már csak azért is, mert gyorsabb tempóban szól. Aztán újra a balladánál, a Desperate Timesnál tartunk, amelyet a You’ll Never Sleep követ, az album egyik legszebben kifaragott dala, amely legalább lenyűgöző zárása a lemeznek, ha már a kezdés ilyen ernyedten kifejezéstelen.
Az album jó, és könnyedén behálózza a zenekar rajongóit. De a zenekar évtizedek alatt megszerzett hírnevét és státuszát, valamint a fent említett, három vitathatatlanul nagy rocklemezből álló klasszikus életművét figyelembe véve az ember egyszerűen nem maradhat közömbös a „Princess Alice And The Broken Arrow” iránt. A férfiak megöregedtek, érzékenyebbek lettek, mai bioritmusuk és anyagcseréjük láthatóan több alvást és álmodozást kíván. Az új dalok egyszerűen nem teremtenek dinamikát, az albumnak nincs semmiféle alkotói frissessége. Minden nagyon kiszámítható rajta. Ugyanakkor nem szabad elfelejteni, hogy ez is a tetőtől talpig Magnum-album, olyan, amilyet csak a Magnum tud összehozni, senki más. Az ügyesen megválasztott billentyűs hangszerelések az új album esetében a lemez olyan tényezői, amelyek legalább részben megtörik az egyébként jellemző egyhangúságot, és enyhítik a dinamika és a frissesség hiányát. Ne értsetek félre. Az album alapjában véve olyan minőséget hordoz, amilyet a Magnum csak tud, és így van rajta néhány kiváló pillanat. De hiányzik róla az az íz. Az az íz, amelyet a fiúk valaha meg tudtak idézni. Az az íz, amely a naivitás és a megerősítés utáni vágy gyümölcse volt. Rutinnal és tapasztalattal az alkotói lendület hiányát nem lehet orvosolni. A zenekar rajongóinak azonban ez az album is mindenképp megér egy helyet a gyűjteményben. A Magnumnak viszont ma egy jó nagy seggberúgásra van szüksége, hogy visszatérjen az erő a tökeikbe!
Felállás
Bob Catley – ének
Tony Clarkin – gitár
Mark Stanway – billentyűk
Al Barrrow – basszusgitár
Jimmy Copley – dob
VENDÉGZENÉSZ:
Jim Lea – hegedű a „You’ll Never Sleep” című dalban
Produkció
Tony Clarkin
Számlista
1. When We Were Younger
2. Eyes Wide Open
3. Like Brothers We Stand
4. Out Of The Shadows
5. Dragons Are Real
6. Inside Your Head
7. Be Strong
8. Thank You For The Day
9. Your Lies
10. Desperate Times
11. You’ll Never Sleep
