Szerző: Rok Klemše
Előadó: Paradise Lost
Kiadó: Century Media
Megjelenés: 2007
A Paradise Lost számtalan hangzásbeli változásáról, a stagnálástól való félelemből fakadó végtelen kísérletezéséről és metalrajongóik „elárulásáról” már rengeteget elmondtak. Nem sok zenekar mondhat magáénak ilyen színes történetet. A Paradise Lost – akik a nevüket John Milton eposzától kölcsönözték – honfitársaikkal, az Anathemával és a My Dying Bride-dal együtt a doom/death metal műfaj ősatyjának, sőt az első gothic metal bandák egyikének számít. Az első három lemezükkel (Lost Paradise-1990, Gothic-1991 és Shades of God-1992) a Paradise Lost a műfaj csúcsára kapaszkodott. Nick Holmes énekes a negyedik, Icon (1993) című lemezen felhagyott a torokhangú death metal ének használatával, és a tiszta éneklésnek szentelte magát, ami helyenként még James Hetfieldre is emlékeztetett. A One Second (1997) című lemezzel aztán a fiúk hátat fordítottak a zenekar metalos korszakát kedvelő rajongóknak, hiszen kísérletezésükkel a Depeche Mode-féle popelektronika vizeire eveztek. A One Second egyébként nem rossz lemez, de tény, hogy ez már nem az igazi Paradise Lost – viszont a One Seconddal szélesebb rajongótábort szereztek. Ezt követte egy évtizednyi sötétben tapogatózás, és most végre itt az együttes igazi rekviemje. Az In Requiemmel a Paradise Lost visszatér a régi ösvényekre, de megőrzi azt a sajátos hangzást, amelyet hosszú pályafutása során kialakított.
Az In Requiem elhagyja az előző lemez popos szerkezeteit, és határozottan metalosabb. Az új lemezzel a Paradise Lost visszatér az Icon és a Draconian Times idejébe, ugyanakkor megőrzi a későbbi lemezek finomságát. Az In Requiem a gothic metal modern klasszikusa, amely ugyan nem hoz semmi megrázóan újat, de újradefiniálja és felfrissíti a zenekar hangzását. A lemez a zenekar legnehezebb, vagyis leginkább „heavy” kiadványa az kiváló Icon óta. Nick Holmes időnként ráadásul érdesebb hangot használ, szinte growlt, de az első lemezek brutális vokálját azért ne várjátok. A zenekar 11. lemeze hangulatában közelít a Draconian Timeshoz, a Paradise Lost újra ütős és energikus! Mind ott van a zenekar jellegzetes eleme, amit annyira hiányoltunk: a melankólia, a remek szólógitárok, olykor még bay area-i thrash riffek is, és a dupla lábdob! A dallamokkal, pusztító riffekkel és bús, melankolikus hangulattal teli lemez a székhez szögez majd titeket!
A lemez első fele egyszerűen hihetetlen. A fantasztikus nyitódal, a Never For the Damned azonnal jelzi, hogy a jó öreg Paradise Lost visszatért. A Never for the Damned nagy robbanással és sötét riffekkel indul, amelyek gond nélkül elférnének az Icon lemezen is. Holmes éneke agresszív és erőteljes. Jön az Ash & Debris, amely az Embers Fire-t idéző billentyűkkel kezdődik, majd lassan remek refrénné érik. A The Enemynél rögtön látszik, miért ez lett a kislemez: hihetetlenül fülbemászó az énekdallama. A Praise Lamented Shade kétségkívül a lemez egyik legjobb dala, igazi doom metal himnusz, mégsem olyan kétségbeesetten síró, hogy közben fel akarnád vágni az ereidet. A hatalmas, súlyos és ütős Requiem megmutatja az új dobos, Jeff Singer képességeit és Mackintosh remek „licktjeit”. A nehezebb hangzáshoz való visszatérés szerencsére nem enged túl sok giccses samplert és billentyűt. A lemez második fele minőségben ugyan nem éri el az elsőt, de még mindig jó dalokat hallunk; elsősorban a melankolikus Prelude to Descentet érdemes kiemelni, amely hatalmas power akkordjaival kicsit felpörgeti a lemezt. A fantasztikus refrén miatt a Fallen Children lesz valószínűleg a lemez következő kislemeze, a Beneath Black Skies-on pedig újra üdvözölhetjük Holmes doom baritonját, ami csak azt bizonyítja, mennyire sokoldalú énekes.
Az In Requiem talán tényleg nem a zenekar legjobb lemeze, de modern Paradise Lost-remekmű. Az Icon vagy a Shades of God idejébe való visszatérésre valószínűleg nem számíthatunk, de az In Requiem erős hatásokat merít a zenekar kezdeteiből. Az In Requiem jó pár lépcsőfokkal magasabban áll az előző kiadványoknál, hatalmasabb, ütősebb hangzásával és sötétebb hangulatával biztosan sok régi rajongót visszahódít majd. Engem igen.
Felállás
Nick Holmes – ének
Gregor Mackintosh – szólógitár, billentyűk
Aaron Aedy – ritmusgitár
Stephen Edmondson – basszusgitár
Jeff Singer – dob
Produkció
Rhys Fulber
Dallista
1. Never For the Damned 05:02
2. Ash & Debris 04:16
3. The Enemy 03:39
4. Praise Lamented Shade 04:02
5. Requiem 04:25
6. Unreachable 03:38
7. Prelude to Descent 04:11
8. Fallen Children 03:38
9. Beneath Black Skies 04:12
10. Sedative God 03:59
11. Your Own Reality 04:02
