Waiting For The Sun
Előadó: Doors, The
Kiadó: Atlantic Records
Megjelenés: 1968
Játékidő: 32.49
Értékelés: 3.5/5
A The Doors már két óriási sikerű albummal a háta mögött érkezett el a harmadik lemeze, a Waiting For The Sun elkészítéséhez, és ezúttal komoly nyomás nehezedett rájuk. A követelőző közönség egyfelől „slágert” várt tőlük, másfelől művészi igényű alkotást, így a The Doors ezúttal két tűz közé szorult. Az anyag nagy részét már az első két lemezen felhasználták, ezért az eredményt a stúdióban kellett összehozniuk, és ez az album minőségén is egyértelműen meglátszik.
A sláger, amelyet mindenki olyan türelmetlenül várt a zenekartól, végül megérkezett, mégpedig a „Hello I Love You” képében, amely a lemez nyitódala. A lejárt melódia és a banális szöveg ugyan nagy sikert hozott a The Doorsnak, de elnyomta azt az intellektuális képet, amelyet az előző két albummal felépítettek. Ráadásul sok kritikus állította, hogy a dallamot a legendás The Kinks „All Day and All of the Night” című slágeréből lopták. Való igaz, hogy a The Doors rajongott a The Kinksért, de a hasonlóság bármilyen formában is csak a véletlen műve volt. Az album témája java részt a szerelem körül forog. Téli szerelem, nyári szerelem, vad szerelem, a mi szerelmünk, a szerelem utcája – mintha maga a The Doors is végre engedett volna a hippi hatásnak, amely abban az időben olyan nagy hullámokat vert. Még nagyobb a csalódás, ha az albumot az előző kettőhöz hasonlítjuk, amelyek eredetiségről, rengeteg fantáziáról tanúskodnak, és mindenekelőtt egységes, átgondolt egészet alkotnak. Pontosan ez az, amit a Waiting for the sun lemezen a legjobban nélkülözünk. Morrison hangja ugyan szebb és kontrolláltabb, de egyszerűen nem ragad magával úgy, mint az előző két albumon. A helyzetet az rontja tovább, hogy először támad az az érzésünk, hogy a The Doors kreativitásának is vannak korlátai, minden találékonysága ellenére.
Az album szelídebb és romantikusabb, és semmiképp sem az, amit a kritikusok és a rajongók a zenekartól vártak. Hogy ez még mindig a régi The Doors, az leginkább három tipikus dalból látszik: az első Morrison-féle, valóban politikus, háborúellenes szerzeményből, a „The Unknown Solider”-ből, amelyben azt a részt, amikor a katona a halálos lövésre vár, a színpadon úgy adták elő, hogy Krieger gitárja a puskát játszotta, amely „hangzó golyót” lőtt ki, Morrison pedig a lövésre összeesett; az még forradalmibb „Five to one”-ból remek bluesriffel, amely a fiatalok csendes lázadásra szólító hívása; valamint a „Not to touch the Earth”-ből, amely csupán rövid betét a „The Celebration of the Lizard” című, 133 soros kompozícióból. Ez utóbbi Morrison örök vágyát mutatja, hogy költőként ismerjék el, ne csupán rocksztárként. Kiemelkedik még talán a „Spanish Caravan”, amelyben Krieger latinos beütésű akusztikus gitárja és a romák életének képei nyűgöznek le minket, valamint a „My Wild Love”, amelyet skandálás és ritmikus tapsolás kísér, a halk mormolás pedig félelmetes hátteret teremt. Említést érdemelnek még a balladák, mint a „Love Street”, a „Sumer’s Almost Gone” siratóének, amely átfolyik a „Wintertime Love”-ba, a „Yes, The River Knows” egyébként kiváló jazzes gitárbetéttel, valamint a „We Could Be So Good Together”, amely a provokatív szövegen kívül voltaképp semmi különös.
Egyeseknek ez még mindig kiváló album, az igazi The Doors-rajongókat azonban keményen megviselte. Az is igaz viszont, hogy a dalok többségét nagy sietségben és kifejezetten nehéz körülmények között vették fel, hiszen Morrison ivása és drogozása egyre elviselhetetlenebbé vált. Így a zenekarban a főszerep egyre inkább Kriegerre hárult, és ez határozottan érezhető is.
Felállás
Jim Morrison: ének
Robby Krieger: gitár
Ray Manzarek: billentyűs hangszerek
John Densmore: dob
Produkció
Paul A. Rothchild
Számlista
1.Hello I Love You
2.Love Street
3.Not To Touch The Earth
4.Summer’s Almost Gone
5.Wintertime Love
6.The Unkonown Soldier
7.Spanish Caravan
8.My Wild Love
9.We Could Be So Good Together
10.Yes, The River Knows
11.Five to one