Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Manowar
Kiadó: Nuclear Blast
Megjelenés: 2002
Értékelés: 1.5/5
Egyesek szerint a Manowar a „metal királya”, mások szerint viszont a legvérlázítóbb metalklisék, a giccs, az intolerancia és a mértéktelen túlzások javíthatatlan gyűjteménye, amivel az évek során kiérdemelték a metal legnagyobb bohócai címet. Bármennyire együgyűek és nevetségesek is, el kell ismerni, hogy a múltban többször megmutatták: tudnak játszani, és képesek meglepetést okozni (ennek szép példája volt az eddigi két legkonzisztensebb albumuk, a „Hail To England” (1984) és a „The Triumph Of Steel” (1992)). Az utóbbi években viszont úgy tűnik, inkább a testépítéssel foglalkoznak, mint a zenével. Az előző album, a „Louder Than Hell” (1996) megjelenése után öt évvel végre elég bátorságot gyűjtöttek, és kiadták az új lemezt, a „Warriors Of The World”-öt, amely sok metalos számára valószínűleg az év legjobban várt albuma. Ők persze feltétel nélkül odavannak minden lemezért, még ha a banda akkora égést csinál is, mint most.
Nem is titkolom az elejétől fogva: az album gyakorlatilag teljesen értéktelen. Annyira, hogy az a néhány ritka fényesebb pillanat, amikor már úgy tűnik, hogy komolyra vették a figurát, teljesen elhalványul, és nem tudja jóvátenni azt a szörnyű benyomást, amelyet már a mindig is harsány, ezúttal egyenesen allegorikus borító látványa kelt. A Manowar most minden eddiginél inkább az intoleráns, uszító-soviniszta egójára játszott. Ahelyett, hogy jobban foglalkoztak volna a dalszerkezetekkel, a sablonos és politikailag korrekt trükkök egész sorát vetették be, amelyekkel már a múltban is kínozták a hallgatókat, de most ez még feltűnőbb. Kevesebb kárt és gúnyt csináltak volna maguknak, ha megmaradnak a soviniszta ikonográfiánál, ahelyett hogy leereszkednek a legalsó fokra, és az amerikai nacionalizmust kezdik dicsőíteni. A világ harcosai tehát az amerikai zászló alatt egyesültek, hogy együtt küzdjenek az amerikai életforma minden ellensége ellen, legyen az terrorizmus, turbános „nagy sátán” vagy a cinkosai. Már a borító is mindent elmond: a büszke amerikai harcos kivezeti társait (vazallusait) a pokolból (valószínűleg a kommunizmusból vagy az iszlámból) a győzelem felé, és érvényre juttatja teljes világuralmát, útközben pedig eltakarítja azt a maroknyi másként gondolkodót, aki nem tűzte az amerikai sast a saját zászlajára. Ha ilyet látok, elmegy a kedvem a hallgatástól, más oldalról viszont remekül szórakozom ezen a jóindulatú ostobaságon, amelyből a Spinal Tap lehető legsilányabb változata süt.
Ami a zenét illeti, a Manowar derekasan átverte a híveit: patetikus, balladisztikus nyávogás keverékét tálalta fel nekik, tele sablonos zenekari hangszerelésekkel, lesújtó szövegekkel (kell még egyáltalán hangsúlyozni a legnagyobb bajukat?), amelyeket Adams operettes éneke sem tud megmenteni, pedig az egyike a kevés világos pontnak.
Az egyetlen dolog, ami valamennyire hasonlít arra, amit az ember várna, a nyitó „Call To Arms” meg az utolsó három szám, bár ezek sem különösebbek, még a korábbi munkákhoz mérve sem. A rossz ízlésre bőven akad példa az albumon, kezdve az operettes „Nessun Dorma” balladával, amely úgy szól, mint egy metalparódia Pavarotti áriáiról. A „The March”-ban ízléstelenül majmolják Wagner operájának elemeit, és ebből a maguk módján persze nem sülhet ki semmi jó. Az album legpatetikusabb és legsterilebb alkotása viszont mindenképpen az „An American Trilogy”, ez a pixie-dixie égés, amely himnusz a WASP-oknak (nem a zenekarra gondolok, hanem a fehér angolszász protestánsok társadalmi csoportjára) és az Illuminátusok rendjének, és ahol elérik az abszolút mélypontot, és maró sárban landolnak. A legnagyobb irónia pedig az, hogy ez a kétségbeejtően elcukrozott dixie-égés, ahol istenhez és a hazához énekelnek áriákat, önmaguk kigúnyolása, és főhajtás az előtt, amire a nyolcvanas években olyan lelkesen köptek: a rock `n` roll, a puhányok és a pózerek előtt. Kissé a „Warriors Of The World United”-dal ébrednek fel, amely a régi Manowarra emlékeztet, bár az sem különösebb. A klasszikus felépítésű „Hand Of Doom”, „House Of Dead” és a „Fight Until We Die” a vége felé valamelyest javít e szomorú termék általános állapotán, de ez mind kevés ahhoz, hogy kihúzza a sáros gödör aljáról.
Bár az utolsó három szám a végszükségben megmenti az albumot a „a évtized legnagyobb metal(ön)paródiája” sehogy sem hízelgő titulusától, a végén mégsem tudtam megszabadulni az érzéstől, mintha épp egy olcsó amerikai filmet néztem volna végig, amelyben John Wayne a végén egy szemvillanás alatt végez a gonoszokkal, és a lányával boldogan lovagol bele a naplementébe. A „Warriors Of The World” olyan gyenge, hogy aki csak egy kicsit is becsüli az „igazi” metalt (az ő szótárukban értve), és a klasszikus, régi Manowart, az nem fogja megvenni ezt a lemezt, azt a néhány legfanatikusabb rajongót pedig persze meg sem próbálom meggyőzni, mert ők valószínűleg akkor is megvennék, ha csak szélzúgás, motorzaj és amerikai hazafiak összegyűjtött műveinek felolvasása lenne rajta. Ne hagyjátok magatokat félrevezetni: bár a propagandájukban azt állítják, hogy „tiszta, egyedül üdvözítő” metalt kínálnak, ez ezúttal teljesen a mélyre van csomagolva, a kavbojmarhák még meleg ganéjának ízes rétege alá.
Felállás
Eric Adams – ének
Karl Logan – gitár, billentyűk
Joey DeMaio – basszusgitár, billentyűk
Scott Columbus – dob
Produkció
Joey DeMaio
Dalok listája
1.) Call to Arms
2.) The Fight for Freedom
3.) Nessun Dorma
4.) Valhalla
5.) Swords in the Wind
6.) An American Trilogy
7.) The March
8.) Warriors of the World United
9.) Hands of Doom
10.) House of Death
11.) Fight until We Die
