Szerző: Rok Klemše
Előadó: Vital Remains
Kiadó: Century Media
Megjelenés: 2007
Néhány évnyi intenzív koncertezés után az amerikai death metal bajnokok négy év elteltével visszatérnek a Dechristianize utódjával. És hogyan lehetne leírni az Icons of Evil albumot? Mondjuk úgy, hogy Dechristianize 2. Igen, az Icons of Evil a Dechristianize „copy-paste” változata. A 2003-as album összes eleme többé-kevésbé ugyanúgy megtalálható az Icons of Evilen is – (túl)hosszú dalok, lerágott kettős vokálok, kíméletlen blast beatek és végtelen dupla lábgépes sortüzek. Igen, a death metal összes közhelye. Ellensúlyként viszont szerencsére ott áll a fantasztikus szólógitár dallamos riffekkel, harmonikus futamokkal és neoklasszikus szólókkal. Ha tehát bejött a Dechristianize, az Icons of Evil is bejön majd.
A röfögős-morgós feladatokat az előző lemezen a legendás Glen Benton (Deicide) vette át, miután Thornt a Dawn of the Apocalypse megjelenése után nem sokkal kirúgták a túlzott drogfogyasztás miatt. A Babe nevű malac az Icons of Evilen is visszatér. Benton nekem személy szerint az egyik legunalmasabb death metal énekes, akármilyen hangsúlyosan keverik is ki: mindig hiányzik belőle a változatosság, és teljesen kimosottnak hat. Legalább illeszkedik a többi zenei elemhez: súlyos és terjedelmes, de egyszerre érdektelen és élettelen. Benton úgy szól, mint a death metal megvénült ikonja, akinek elpárolgott minden kedve attól, hogy megszabadítsa az emberiséget a kereszténységtől. Folytassam is rögtön az Icons of Evil leggyengébb részével, a szánalmas szövegekkel. A Vital Remains úgy kapaszkodik a szövegformulába, mint részeg a kerítésbe, és a formula ez: írjuk meg ugyanazt a szöveget újra meg újra, más címmel, Jézus megölésről és kínzásáról, a keresztényeken elkövetett „holokausztról” és természetesen a nagyfőnökről, Sátánról. Ahelyett, hogy az egyházzal mint olyannal szemben legalább egy intelligens érvet megfogalmaznának, inkább gonosz-gonosz szövegeket írnak, amelyeken a sarkon túl valószínűleg még a 16 éves metalosok is vigyorognak.
A lemez következő negatívuma a tipikus, lejárt death metal dobolás, amely a megszokott képletet követi: az átmenetek megállnak egy riff előtt, aztán kíméletlen blast beatekkel és megállíthatatlan dupla lábgéppel támadnak. Dave Suzukit, aki a dobok mellett a szólógitárt is megszólaltatja, és a vokálokban is közreműködik, mindenképp dicséret illeti; ha valamiből, hát a kiforrott technikából nincs hiánya, de hát ez nem minden. A dobhangzást nagyban elrontja Rutan produkciója is, amely ugyan végletekig brutális, de rendkívül steril és kiszámítható. A cinek szinte egyáltalán nem hallatszanak, mert elnyomja őket a pergő (legalábbis a pergő hangzása az előző lemezhez képest sokat javult) és a lábdobok. A cinek ugyebár nem „evil”…
A lemez egyetlen igazán fényes pontja Dave Suzuki kiváló szólógitárja, de itt is akad néhány hiányosság. Suzuki hegyes ujjai alól valóban lenyűgöző dallamos riffek és fantasztikus neoklasszikus szólók szállnak, csakhogy ugyanezeket vég nélkül ismétli, és ugyanazokat a riffeket játssza a végkimerülésig. Akármilyen jók a szólók, semmi újat nem hoznak, inkább az előző lemez szólóinak újabb másolatai. Itt csap le a legnagyobb kritika a dalok zömét író ritmusgitárosra és basszusgitárosra, Tony Lazaróra. Igazán kár, mert főleg benne és Suzukiban rengeteg tehetség rejlik, amelyet sajnos a death metal műfajának keményre betonozott korlátai közé szorítottak.
A kritikának sajnos még nincs vége. A dalok ugyanis úgy hasonlítanak egymásra, mint két tojás: mind ugyanazon séma szerint íródott, azonos tempóban, nagyon hasonló akkordépítkezéssel, teljesen ugyanazzal a számtalanszor hallott vokális mintával és ugyanazokkal a szánalmas szövegekkel. A dalok másik súlyos hibája a hosszuk, egyszerűen túl hosszúak. Az Icons of Evil baja, hogy a zenekar mindent elmond, amit szeretne, három-négy perc alatt, de nem áll meg, hanem hét, nyolc, sőt kilenc percre nyújtja a dalokat. Tony Lazarónak igazán ráférne egy kemény lecke a változatosságból. A lemezből simán le lehetne vágni vagy húsz percet, és meg sem látszana rajta. Sőt, valószínűleg még frissebbé is tenné.
Az Icons of Evilt nagyon alacsony pontszámmal értékelném, ha nem mentené meg Suzuki fantasztikus gitárja, még ha az többé-kevésbé ugyanaz is, mint az előző lemezen. Egyébként a lemez súlyosan szenved az érzelmek, az intelligencia, a művészi vízió, az eredetiség és a változatosság hiányától. Extrém brutalitásával mindössze annyit ér el, hogy úgy ragad torkon, mint egy szadista, aki lassan kipréseli a levegőt a tüdődből, és csak az arcát látod, ahogy a gonoszságtól eltorzulva vigyorog rád, és bűzzel meg rothadó lehelettel csontig lehámoz.
Rengeteg olyan zenekar van, amely azt, amit a Vital Remains csinál, sokkal jobban csinálja, méghozzá nem is kevesen. Az Icons of Evil csupán lerágott keresztényellenes és sátánista közhelyeket tálal. Ha kíváncsi vagy, hogyan szól a Vital Remains, inkább a Dawn of the Apocalypse-hez nyúlj.
Felállás
Tony Lazaro – ritmusgitár
Dave Suzuki – szólógitár, basszusgitár, dob
Glen Benton – ének
Produkció
Erik Rutan
Számlista
1. Where Is Your God Now 01:52
2. Icons of Evil 07:34
3. Scorned 08:41
4. Born to Rape the World 08:09
5. Reborn…The Upheaval of Nihility 07:41
6. Hammer Down the Nails 06:10
7. Shrapnel Embedded Flesh 06:47
8. ‘Til Death 09:13
9. In Infamy 06:16
10. Disciples of Hell 04:56
