Szerző: Rok Klemše
Előadó: Machine Head
Kiadó: Roadrunner Records
Megjelenés: 2007
Nem sok olyan zenekar van, amelyik annyi hullámvölgyet és csúcsot megélt volna, mint a Bay Area-i Machine Head. A kiváló Burn My Eyes debütalbumtól, amely a mai napig a thrash metal egyik legjobb lemezének számít, és 1994-ben minden metállista élén szerepelt, majd a nagyon tisztességes folytatástól, a The More Things Change-től (1997) a Machine Head a kudarcok spiráljába zuhant. 1999-ben kiadták az átlagos The Burning Redet, két évvel később pedig hátat fordítottak az egyre kevesebb rajongónak, és megjelentették a blaszfémikus Superchargert, amely felhagyott a zenekar thrash metal gyökereivel, és rappelést vitt a Machine Head hangzásába. Igen, rappelést. Minden kommentár felesleges. Nem csoda, hogy a Supercharger a zenekar majdnem teljes felbomlását jelentette, a Roadrunner kiadó is hátat fordított nekik. Robb Flynn frontember végül belátta, hogy a széljárás követése és a trendeknek való behódolás nem hoz sikert, és 2003-ban nagy nehézségek árán megjelent a nagyon jó comeback lemez, a Through the Ashes of Empires, amellyel visszatértek az igazi metal birodalmába. A Machine Head tehát újra a csúcs felé tart, és versenyben van a thrash metal trónjáért.
Mit hoz hát az új lemez, a The Blackening? A felvételek előkészületei óta Flynn egyfolytában azzal bombázott minket, hogy a The Blackening lesz a Machine Head Master of Puppetse, de legalábbis valami hasonló. Epikusságot, fantasztikus szerkezeteket, pusztító riffeket ígért… csupa csúcsteljesítményt. És valóban: ha a TtAoE dalai, például az Imperium és a Descend the Shades of Night visszavezették a híveket a Tízszeres Kalapács Egyházába, akkor a The Blackening annak Újszövetsége.
A The Blackening igencsak különös lemez. Csak többszöri hallgatás után fog meg. Amikor először hallottam, őszintén azt gondoltam, hogy a Machine Head megint elbaltázta. Szerencsére az újabb hallgatás bebizonyította, hogy tévedtem. A rendkívül hosszú, epikus dalok nem könnyű falatok egyszeri hallgatásra, és felületes hallgatásnál tényleg úgy tűnik, hogy a számokat erőszakkal nyújtották kilenc-tíz percesre. Ez az érzés most is megvan, de ettől még átkozottul jó dalokról van szó! A The Blackening egy egész órányi ütős, energikus, modern thrash metalt kínál, ebből két dal tíz percnél is hosszabb, kettő kilenc percnél áll meg, a legrövidebb pedig „mindössze” jó öt percnél kevesebb. Pont itt van a lemez mínusza – a dalok lassan egyszerűen túl hosszúvá válnak. Pontosabban, nyersen fogalmazva, négy tízperces szám azért már sok.
Elég a dumából! A The Blackening sötét szíve ott lüktet előttünk. Az epikus, vad szerzemények a 2007-es év új metal-zsoltárai, amelyek széttörik a kifulladt nu-metal bilincseit. A The Blackening komor lemez, amelybe Flynn belesűrítette az egész haragot, amit a mai világ iránt érez. Metallica, ez az a düh, amit a „dühös” St. Angernek kellett volna megmutatnia! A The Blackening egy órányi elégedetlenségi himnusz, amely azonban többet kínál a fiatalos arrogancia „bassza meg” hozzáállásánál, és rámutat arra, hogy a változás belülről indul, a saját tükörkép vizsgálatával. „A tükör nem hízeleg” – mondja a borító.
A haláltánc a létező legdurvább háborúellenes dallal indul, a tíz és fél perces mestermunkával, a Clenching the Fist of Dissenttel. Micsoda hangulatot teremt a kezdő gyászkiáltás és a ködön áthatoló akusztikus gitár! Ezt egyszerűen hallanod kell, mielőtt a második percnél Flynn „Waaaaaaaaaaaaaaar!” üvöltése eltöri a nyakadat. A szám szerkezete valóban hihetetlen. Az esszészerű szöveg számos tempóváltást, thrash metalos stoppokat és Kill ‘Em All-os „ököl a levegőbe” részeket követ.
Itt a helye, hogy szót ejtsünk a lemez hajtóerejéről. A riffekről! A Flynn/Demmel páros kiugró riffjei egyszerűen hihetetlenek. Egymás körül játszanak, harmóniák, riffelés és nehéz akkordok fűrészelése, hol ütősen és nyersen, hol dallamosan és lágyan. Minél többet hallgatod ezeket a gitárokat, annál függőbb leszel. A fantasztikus gitárrészek miatt a ritmusszekció most valószínűleg egy kicsit háttérbe húzódik. Ne érts félre, McClain továbbra is megmutatja változatos, technikás dobolását, de a TtAoE-hez hasonlóan igazán nem tündököl.
Rossz dal tényleg nincs a lemezen, de most csak a legjobbakat emelném ki. A Clenching the Fist of Dissentet már említettem, mellé viszont feltétlenül oda kell állítani az Aesthetics of Hate-et, ezt a kiváló, agresszív, adrenalinnal teli vonatozást a halál szellemvasútján. Flynn a számot válaszként írta William Grim azonos című cikkére, amely arról szól, hogy Dimebag Darrell maga tehet a saját tragikus haláláról (a Pantera gitárosát a színpadon lőtte le egy megbomlott rajongó). Szép főhajtás az elhunyt legenda előtt, és szembeköpés a konzervatív puritán Grimnek. Egyébként érdekesség – Flynn ezt a számot egy Washburn Dimebag modellgitáron játssza, amelyet Darrell személyesen ajándékozott neki, mert előző este összetörte Flynn gitárját a színpadon.
A Slanderous dühös, romboló riffjeivel remekül foglalja össze a rasszizmus témáját. Újabb adrenalininjekció a Bay Area-i thrash óiskolás stílusában, és valószínűleg a lemez legközvetlenebb dala. Ráadásul nagyon is kiváló!
Hadd emeljem ki még a vallási jogokról szóló kilenc perces mestermunkát, a Halót, amely egyperces nyugodt intró után fantasztikusan robban. „Ez fegyverbe szólító kiáltás! Ez a harc ideje!” Állj be az első sorba, és fedezd fel a lemez minden szépségét.
A The Blackening nem tökéletes lemez, talán nem is a legjobbjuk, de ez olyan, mintha azt mondanám, hogy a Metallica …And Justice for All-ja nem olyan jó, mint a Master, vagy a Slayer Seasons in the Abyssze nem olyan jó, mint a Reign in Blood. Hogy mennyire jó lemez a The Blackening, az az év végén fog kiderülni, amikor biztosan az éllistákon végez majd. A farkasok szabadon vannak!
Felállás
Robb Flynn – ének, gitár
Phil Demmel – gitár
Adam Duce – basszusgitár
Dave McClain – dob
Producer
Robb Flynn
Számlista
1. Clenching the Fist of Dissent
2. Beautiful Morning
3. Aesthetics of Hate
4. Now I Lay Thee Down
5. Slanderous
6. Halo
7. Wolves
8. A Farewell to Arms
