Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Camel
Kiadó: Camel Productions
Megjelenés: 1996
Pontszám: 5/5
A Camel az elpusztíthatatlan Andy Latimer gitáros, énekes és fuvolás vezetésével működésük harmadik évtizedében is mindannak a szinonimája maradt, ami a szimfonikus progresszív rockban a legjobb. Azon kevés magányos zenekar egyike maradtak, amelyek kialakították a progresszív rock aranykorát, és a zeneileg teljesen megváltozott időkben is megőrizték (vagy újjáélesztették) kalandor szellemüket, és spontán alkottak, amihez csak kedvük támadt. A Camel a rendkívül sikeres visszatérés és a kiváló, koncepcióalbum-formájú „Dust And Dreams” (1991) megjelenése után sajátos hangzásának igazi reneszánszát élte, így mire öt évvel később új lemezzel jelentkeztek, minden zenei gourmand joggal várhatta tőlük, hogy nem állnak meg, és újra csak felfelé visznek az útjuk. A „Harbour Of Tears” újabb példája az időtlen remekműnek, amilyet csak ők tudnak létrehozni, és amelyben a meditatív hangulat ismét elsőbbséget élvez az egyes hangszeresek puszta technikai bravúrjaival szemben – akik persze ettől függetlenül ezúttal is irigylésre méltó szinten játszanak.
A „Harbour Of Tears” a „The Snow Goose” (1975), a „Nude” (1981), a „Stationary Traveller” (1984) és a „Dust And Dreams” (1991) után a koncepcióalbumok sorában újabb darab, amely méltón folytatja a zenekar sikeres hagyományát. A korábbi koncepcióktól eltérően ezúttal nem irodalmi alapról, hanem történelmi tényről van szó. Az ihlet akkor érkezett, amikor Andy az ír gyökereit kezdte kutatni (az albumot az édesapja emlékének ajánlotta), és azt a korszakot, amikor a 19. század végén sok elszegényedett ír az éhínség – amelyet a burgonyavész okozott – és az angolok részéről érte diszkrimináció miatt az Egyesült Államokba vándorolt, kenyérkeresés végett. Ezzel közvetve elkezdődött az évtizedekig tartó függetlenségi harcuk is. Hogy Andyben kelta vér csörgedezik, azon senki sem lepődik meg, aki ismeri a zenekar korábbi munkáit, amelyek helyenként bőven tartalmaztak kelta pátoszt. Mégsem volt még egyetlen album sem ennyire mélyen személyes, és ennyire telve azzal a csendes szomorúsággal, amely az ír népzenére jellemző, és amelynek legfontosabb elemeit a Camel ezúttal kiválóan ötvözi a saját, félreismerhetetlen hangzásával.
Ez a hangzás egy hajszállal még kifinomultabbá vált, ami elsősorban az álomszerű zenekari hangszereléseknek köszönhető, amelyek ezúttal még a legendás „The Snow Goose” aranyfedezetét jelentő megoldásainál is jobbak. Az pedig, amiről mindig a legjobban felismerhetőek voltak, ezúttal is a rendkívüli finomság, amely Andy gitárjának húrjai alól árad, és aki a jó öreg David Gilmour (Pink Floyd) mellett a slide gitár egyik legnagyobb mestere. Stílusuk valóban nagyon hasonló, azzal a különbséggel, hogy Gilmour sokkal inkább a bluesból építkezik, míg Latimer a hangzásába több jazzelemet visz. A zenekar egyetlen korábbi albumán sem jut ez a technika akkora szerephez, mint éppen itt, ahol a elképzelhető legszebb gitárfutamok némelyikének lehetünk tanúi. Két új tagot is érdemes megemlíteni: Mickey Simmondst (ex-Fish) a billentyűk mögött és John Xepoleast a dobok mögött, akik méltón pótolták elődeiket. A zenekarral ismét együttműködik David Patton basszusgitáros/énekes (ex-The Alan Parsons Project) is. Az album jobban, mint valaha, tele van kivételes pátosszal, hihetetlen érzelmekkel, és szinte repedezik a melankolikus futamoktól, amelyek egy pillanat alatt megidézik a megrázó óceánon túli utazások drámai képeit, és remekül megragadják egy történelmi korszak szellemét. Hogy ez a varázslat ilyen szépen sikerült, azt a hagyományos ír folk elemeinek – és vele a hiteles kelta melosznak – valamint a szimfonikus prog rendkívül kifinomult változatának mesteri kombinációjára kell visszavezetni; ez utóbbi dallamos, ugyanakkor (látszólag rejtett) összetett hangszerelésekkel teli.
Az „Irish Air” Mae McKenna vendégénekes gyengéd női hangjával nyílik, aki a megközelítésével kissé Annie Haslamre (Renaissance) emlékeztet, majd egy csodálatos kelta dallam tör be akusztikus gitáron és fuvolán. Ezt hangszeres reprízként követi a kiterjedt zenekari hangszerelések művészi betörése és Latimer kiváló slide gitárfutama, amelyek a fuvola és az ütőhangszerek remek közreműködésével hihetetlen melankóliát teremtenek, és azt a hiteles kelta hangulatot, amely egy régi kikötő partjaira visz bennünket, ahonnan az utasokkal megrakott hajók az „ígéret földjére” indulnak. A címadó dal tele van rendkívüli melankóliával, amelyet Andy kiváló éneke áraszt, ízléses kísérő énekharmóniákkal és gyönyörű zenekari hangszerelésekkel dúsítva, ahol a cselló és a zongora áll előtérben. A legszebb rész azonban egy gurmand slide gitáros zárószólóval érkezik. A rövid hangszeres „Cobh”, amely egy kis ír kikötőt rajzol a szemünk elé, tele van finom zenekari hangszerelésekkel. A hegedűk hangja átvisz minket a remek „Send Home The Slates”-hez, amelyben a főéneken Andy és a kiegészítő basszusgitáros, David Patton váltják egymást. Amikor a zenekari hangszerelések összeolvadnak a hangszeres futamokkal, rendkívül mély, már-már szellemi magasságokba emelkedő hangzás születik. Ez a hagyományos ír folk elemeinek és a zenekar klasszikus hangzására jellemző klasszicista futamoknak a sikeres egyesítése, aminek eredménye remek hangulat. Az „Under The Moon” című hangszeres darab újabb alkalom, hogy Andy megmutassa kivételes gitárzsenialitását, és rendkívül szép, dallamos szólóval ragyogjon. Az album csúcspontja szerintem a fenomenális „Watching The Bobbins” eposszal érkezik, amely hihetetlen slide gitárfutamokon, érzelmes éneken és mély zenekari hangszereléseken át szinte szétveti az energia és az epikus hangulat. Andy gitárszólói igazi balzsamok a léleknek, és ha Gilmour mester nem alkotott volna már valami hasonlót, a számomra eddig hallott legjobbak közé sorolnám őket, bármelyik gitáros ujjai alól is jöttek. Különösen jólesik, hogy ebben a dalban minden apró részlet szépen kivehető: a slide gitárszólóktól, a wah-wah effekt közbeékelt hangjaitól, a művészi basszustól és az intelligens dobátvezetésektől egészen a billentyűk űrhangzásáig. Egészen biztosan a zenekar eddigi pályafutásának egyik legjobb és legszebb darabja. A „Generations” rövid szimfonikus nyitány a következő műhöz, a remek „Eyes Of Ireland”-hez, amely rendkívüli energiával van tele. Latimer ezúttal is kivételes tűzzel énekel, és szép akusztikusgitár-motívumot használ, amelyet álmodozó zenekari hangszerelések kísérnek. A dal kelta hangulatú fuvolafutammal zárul. Olyan mű ez, amelynél nem nehéz elképzelni egy vörös hajú szépség zöld szemét, aki szomorúan áll a mólón, és hiába várja, hogy az „ígéret földjéről” visszatérjen a kiválasztottja. A „Running From Paradise”, amelyet kelta színezetű, drámai zenekari hangszerelések és kiterjedt fuvola- és elektromosgitár-futamok nyitnak, tele van fordulatokkal, és hangulatát tekintve az album legvidámabb darabja. A második percben ugyanis csodálatos zongoraszekció érkezik, amelyet hirtelen fordulat követ szellemes fuvola-, billentyű- és gitárfutamokkal, amelyek rendkívül oldott hangulatot kölcsönöznek neki. Az „End Of The Day” egyszerű, nyugodt ballada, tulajdonképpen nyitány a következő dalhoz. A „Coming Of Age” újabb csúcspont és hiteles Camel-klasszikus, varázslatos eposz, amelyet hallani kell ahhoz, hogy az ember elhiggye, hogyan képes a zenekar ismét túlszárnyalni önmagát. Andy sírós gitárszólóit ezúttal is csodálatos módon szövi át a dinamikus ritmusvonal köré, amelyet elsőrangú billentyűfutamok fűszereznek. Különösen lenyűgöző az oldott átvezetés a középső részben, amely fuvolát használ ragyogóan, klasszicista akusztikusgitár-hangzást és hatalmas hangfüggönyöket, amelyek a művet még egy fokkal feljebb emelik. Ezt a futamok váltakozása követi, amelyek végig álomszerű hangulatot teremtenek. A folytatásban néhány keményebben felépített gitárriffnek is örülhetünk. A záró „The Hour Candle” klasszicista bevezetővel indul zenekari hangszerelésen, majd betör a síró slide gitár, amely ismét dallamos és finom szólókkal szolgál. A végén a kompozícióba ismét belép a hagyományos ír motívum. Aki panaszkodni fog a további 14 percnyi tengeri hullámzúgásra, az nyilvánvalóan nem értette meg ennek a meditatív irányultságú albumnak a lényegét, amely elsősorban a szellem emelésére szolgál, nem racionalista-analitikus hallgatásra. Az album egyik fő érdeme éppen az, hogy a dallamos hangszerelések és a viszonylagos hozzáférhetőség mögött rendkívüli összetettség rejtőzik, amelyben minden egyes hallgatásnál felfedezhetünk valami újat.
Valahányszor a „Harbour Of Tears”-t hallgatom, felmerül bennem a kérdés, hogyan képes az emberi elme olyan szépet, olyan csodálatosat és szellemet emelőt alkotni, mint ez az album, amely a hallgatót mindig magával viszi hihetetlen érzések örvényén, amelyek közepette átéli a koncepció lényegét, mintha ő maga is része lenne annak a korszaknak. Ez az az erény, amely nekem mindig sokat jelent a mai időkben, amikor megszoktuk, hogy a zenét nagyrészt már csak pénzért csinálják, és gyakran az érzelmileg üres tömeg tömeges butítására szolgál. A Camel ismét megmutatta, mennyit jelent manapság a független kiadó és a szabad hozzáállás a zenei alkotáshoz, mert a „Harbour Of Tears” nem csupán a zenekar történetének egyik legjobb albuma, hanem szerény véleményem szerint a 90-es évek progresszív rockjának legnagyobb teljesítményei közé tartozik, amely a jövő zenészgenerációinak iskolapéldaként szolgálhat arra, hogyan kell mély, szép, dallamos, kiforrott, ugyanakkor összetett zenét alkotni a legcsekélyebb nagyképűség, felesleges túlzás és technikai önigazolás nélkül. A „Harbour Of Tears” végérvényes bizonyíték arra, hogy a zenekar eredeti varázsa teljesen visszatért. A hagyományos kelta motívumok és a szimfonikus perfekcionizmus csodálatos kombinációjával a Camel újabb rendkívül mély alkotást hozott létre. Élvezzétek hát ezt a remekművet, amely mindig felemeli a lelketek, katarzison vezet át titeket, és gondoskodik róla, hogy ti magatok is átéljétek egy régi, nehéz kor eseményeit és érzéseit, valamint egy olyan utazást, amelyet sosem éltetek át. A lélek tágasságának tökéletes győzelme a szűk technikai elvek fölött.
Felállás
Andrew Latimer – ének, gitár, fuvola, billentyűk, ír síp
Colin Bass – basszusgitár, kísérőének
David Patton – basszusgitár, kísérőének
Mickey Simmonds – billentyűk
John Xepoleas – dob
Mae Mckenna – a capella ének
Neil Panton – oboa, szopránszaxofon, harmónium
John Burton – kürt
Barry Phillips – cselló
Karen Bentley – hegedű
Anita Stoneham – hegedű
Produkció
Andrew Latimer és Colin Bass
Dalok listája
1. Irish Air (0:57)
2. Irish Air (instrumental Reprise) (1:57)
3. Harbour Of Tears (3:13)
4. Cobh (0:51)
5. Send Home The Slates (4:23)
6. Under The Moon (1:16)
7. Watching The Bobbins (7:14)
8. Generations (1:02)
9. Eyes Of Ireland (3:09)
10. Running From Paradise (5:21)
11. End Of The Day (2:29)
12. Coming Of Age (7:22)
13. The Hour Candle (A Song For My Father (23:00)
Az album játékideje: 62:14
