Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Comus
Kiadó: Virgin Records
Megjelenés: 1974
Értékelés: 2/5
A „To Keep From Crying”, a Comus, a progresszív folk rock egyedi úttörői második albuma, szörnyű csalódás, amelyen a zenekar legelhivatottabb rajongója is kétségbeesik, és még sokáig hiába töri a fejét azon, hogyan mehetett ennyire lefelé minden. Az egyik első kérdés, amelyet feltesznek majd maguknak, kétségtelenül az lesz, hogyan lehetséges ez azok után, hogy felejthetetlen bemutatkozó lemezük, a „First Utterance” (1971) a progresszív rock egyik legeredetibb, legprovokatívabb és legobskúrusabb albuma volt a 70-es évek elejéről, amely a hátborzongató és misztikus hangulatok elegyével szinte szétfeszült a megszelídítetlen energiától, libabőrt csalt a hátadra, és tollpehelykönnyedséggel repítette a hallgatót bármikor a sötét Tartarosz mélyeitől az égi Olümposz magasságáig. Hová tűnt hát az a semmivel össze nem téveszthető, egyedi szellem, amely a féktelen dionüszoszi orgiák, az erdei tűz körüli vad táncok és az isteneknek bemutatott áldozatok illatát idézte? Elpárolgott a zöldfülűek szagában, és a Virgin Records szinte szánalmas kísérletében, hogy új életre keltse az addigra halott zenekart, amely – bár hihetetlenül obskúrus maradt – a remek debütálásnak köszönhetően kultikus státuszt élvezett a zenei élvezetek kedvelői körében, és hogy szélesebb tömegekhez is közelebb hozza. Így juttatták volna be őket a progresszív rock azon kevés kiválasztottjának ligájába, akik hatalmas kereskedelmi sikert arattak abban az évben, amikor a műfaj népszerűsége a csúcson volt. Ebből semmi sem lett, mert a végeredmény katasztrofális volt, és egyenesen kigúnyolta mindazt, amit a Comus addig képviselt. Ahelyett, hogy megőrizték volna érintetlen státuszukat, egy sikertelen pop rock kísérlettel mocskolták be.
Mindezek ellenére még közvetlenül a bemutatkozó lemez megjelenése után is úgy tűnt, hogy a Comus méltó módon folytatja majd sötét, félelmetes, pogány hangzásával és víziójával, ám a következő évben már fel is oszlottak, így sosem jelent meg a tervezett koncepcióalbum, amelynek a címe „The Malgaard Suite” lett volna. Szinte biztos vagyok benne, hogy ez több mint méltó folytatása lett volna a debütnek, de a múltat sajnos nem lehet megváltoztatni. Úgy tűnt, a Comus örök álomba merül abban a különös, barbár világban, amelyből oly csodálatos módon előbukkant. Aztán két évvel később a zenekar főnökét, az énekes Roger Wootont megcsípte valami felfoghatatlan, és behódolt a kiadó étvágyának, eladva a zenekar összetéveszthetetlen hangzását. A várt kereskedelmi siker persze sehonnan sem jött, mert a Comus – a női-férfi énekes páros ma is rendkívül népszerű receptje ellenére – egyszerűen nem volt a génjeiben a popzene, hiszen a két énekhang túlságosan is szokatlan. A teljes összeomlás néhány okát annak is betudhatom, hogy az eredeti felállásból ugyan megmaradt valamennyi fő tag, vagyis a Wooton és Bobbie Watson alkotta énekesduó, valamint a basszusgitáros Andy Hellaby, de hiányoztak a kulcsfontosságú hangszeresek, például a tehetséges gitáros, Glenn Goring, a hegedűs Colin Pearson és a billentyűs/fuvolista Rob Young. Wootonnak ugyan sikerült több mint méltó, szinte álomszerű pótlást találnia olyan mesterekben, mint a fúvós Lindsay Cooper (Henry Cow) és a szaxofonos Didier Malherbe (Gong). De még az ilyen kaliberű zenészeknek sem sikerült megmenteniük ezt az albumot a teljes süllyedéstől. Az egyetlen, ami a zenekar összetéveszthetetlen hangzásából megmaradt, az az excentrikus ének és a tompa, obskúrus basszusgitárvonal. Mindehhez azonban sajnos végig hiányzik az a barbár és misztikus energia, amely a debütálást jellemezte. Három évvel az időtlen remekmű után Wooton úr a Virgin Records kezdeményezésére és feltételeivel feltámasztotta a legendás nevet, hogy aztán összefirkálja egy kétségbeejtő pop rockkal. Persze semmi bajom a minőségi és megfelelően inspirált pop rockkal, hiszen progresszív rajongóként elég széles zenei spektrumot fogok át.
Minőségi és inspirált hozzáállás helyett azonban a Wooton–Watson énekesduó unalmas pop rockot kínál nekünk, némi futó folk beütéssel, amitől az ember azonnal kitöri az összes fogát. Találó hasonlat a hangzásváltásukra: mintha megszelídítenél egy vad, vérszomjas fenevadat, majd cirkuszban mutogatnád, ahol kolompokkal felcicomázva táncol, a nézők pedig csak ásítanának az unalomtól a produkcióján. Némelyik szám egyebet sem érdemel, mint gúnyt, például a nyitó „Down (Like A Movie Star)”, amelyet egyedül a mint mindig, most is remek Wooton-ének és a jellegzetes, obskúrus, tompa basszusgitárvonal ment meg valamennyire, minden más rajta csupán a hajdani nagyság halvány árnyéka. A nagyobb bukások közé tartozik a folk és a pop rock együttélésének kétségbeejtő kísérlete a „Figure In Your Dreams”-ben, ahol Watson kisasszony fürjszerűen elnyújtott éneklésmódjával teljesen kilóg a kontextusból, valamint a „Get Yourself A Man”, amely egy újabb kétségbeejtő és széthúzott pop-soul kísérlet. Alapjában jó ötlet, de sajnos nem hozza a kívánt eredményt. Ugyanez igaz a két másik, vacak refrénű popslágerre, a „So Long Supernova”-ra és a „Perpetual Motion”-ra – teljes összeomlás, amely az önparódiával határos. Itt-ott azért megcsap minket a sötét prog folk igazi fuvallata, például a szilárd „Touch Down”-ban és az epikus címadó dalban, de ezek sem közelítik meg azt, amit tőlük vártam volna. Hellaby basszusgitáros a „Waves And Caves”-ben és a „Panophany”-ban sötét hangfüggönyöket próbál teremteni, hogy legalább némileg emelje a hangulatot, ám ez sajnos felesleges töltelékké fajul. Az egyetlen szám az albumon, amely méltó a zenekar nevéhez, és amelyben nagyjából úgy szólnak, ahogy az emlékeimben megőrzöm őket, a remek „Childen Of The Universe”, ahol minőségi prog folk rockot mutatnak be, ez azonban inkább a hagyományosabb folkbandák – például a The Strawbs, a Fotheringay és a Fairport Convention – hangzásához áll közelebb, mint a sajátjukhoz. Az énekharmóniák ezúttal pont úgy vannak felépítve, ahogy kell: Wotton epikus hangja áll az előtérben, a kísérő harmóniákért pedig a turbékoló Watson felel. Ez azonban persze nagyon kevés, a végeredmény pedig egy alig megemészthető csőd igazi energia és alkotói ihlet nélkül, amely elszomorít mindenkit, aki a debütálás után a haladó folk elfeledett hőseinek kultikus státuszát adtuk nekik, és nehezen bocsátjuk meg nekik ezt a végtermékét.
Szomorú, hogy a progresszív rock történetének egykor egyik legegyedibb és legígéretesebb zenekara ilyen erőtlenül búcsúzott. Sokkal jobb lett volna, ha ezt az albumot soha nem veszik fel, és így örökre egy olyan zenekar szép emlékét őriznénk, amely a bemutatkozó lemezével elmondott mindent, amit mondani akart. A kereskedelmi bukás és a ritka, de hűséges rajongók maroknyi táborának rendkívül gyenge fogadtatása nem sokkal e teljesen felesleges album megjelenése után meggyőzte őket, hogy végre tényleg elérkezett a végső búcsú ideje. Mindazok, akiket lenyűgözött a debütálásuk, minden figyelmeztetés ellenére hallani akarják majd a „To Keep From Crying”-ot is, és a végén elkerülhetetlenül azt kérdezik majd, hogyan eshetett a Comus ilyen mélyre egy ilyen kezdet után, és hogy egyáltalán ugyanarról a zenekarról van-e szó. A zenekar kevés rajongójának végül mégsincs túl sok oka a gyászra, mert a felejthetetlen „First Utterance” – a „To Keep From Crying” által rájuk égetett fekete folt ellenére – örökre biztosítja a Comusnak az obskúrus és félreértett, hihetetlen paradoxonokkal teli zenekar kultikus státuszát (fenomenális debütálás és katasztrofális utolsó album), amelynek nem jutott osztályrészül, hogy beírja magát a progresszív rock legnagyobb nevei közé, de megőrizte annak a zenekarnak a hírnevét, amilyen soha többé nem lesz.
Felállás
Roger Wootton – ének és gitár
Bobby Watson – ének és ütőhangszerek
Andy Hellaby – basszusgitár
Gordon Caxon – dob
Keith Hale – billentyűs hangszerek
Lindsay Cooper – fúvósok
Didier Malherbe – szaxofon
Philip Barry – ütőhangszerek
Tim Kraemer – cselló
Számlista
1. Down (Like a Movie Star) (4:07)
2. Touch Down (4:46)
3. Waves and Caves (1:34)
4. Figure In Your Dreams (3:11)
5. Children of the Universe (5:38)
6. So Long Supernova (3:22)
7. Perpetual Motion (4:07)
8. Panophany (0:31)
9. Get Yourself a Man (7:08)
10. To Keep from Crying (5:40)
11. After the Dream (1:00)
Az album hossza: 41:04
