Szerző: Sandi Sadar Šoba
Előadó: Fu Manchu
Kiadó: Century Media
Megjelenés: 2007
„A We Must Obey cím egy hatalmas »baszd meg« mindazoknak, akik szeretik megmondani nekünk, mit tehetünk és mit nem. Nem konkrétan valakinek szól, csak annak a gondolatnak, hogy valaki azt hiszi, ő jobban tudja, mi a jó neked, mint te magad. Ez a téma végigvonul az egész lemezen.” (Scott Hill, gitár és ének)
Fu Manchu a maguk módján kísérletezők, akiknek legfőbb célja, hogy ne vesződjenek stíluskorlátokkal és szűk műfaji skatulyákkal. Zenei milliomosok listájára is soha nem kerülnek majd fel… Annyi viszont mindenképp elismerhető nekik, hogy a hosszú évek alatt a maguk egyszerű módján sikerült összegyúrniuk a rockzene számos irányzatának hatását, és ezt a derivátumot a hetvenes évek teljesen egyedi keverékével ízesítették, ahonnan egyébként is ihletet merítettek; a hangzás bográcsába pedig még egy csipet punkot, stoner rockot és mindenféle egyebet is belehajigáltak. Az Orange County-i fuzz rock banda februárban fűszerezte meg az évet immár tizedik lemezével, melynek címe We Must Obey. A hangzást és az ötleteket illetően a producerek is maguk voltak, a felvételek pedig a híres Grandmaster Records stúdióban zajlottak Hollywoodban; hogy mi születhet ott, azt a Tool, a Nine Inch Nails és a Black Crowes is elmondhatja. A finomhangolást Gene Grimaldi végezte az Oasis Masteringben (alaposságát többek között a Velvet Revolver, a Pennywise és hasonlók is a saját bőrükön tapasztalhatták). A kilencvenes évek nagyon kedveztek nekik, hiszen az In Search Of… és a későbbi The Action Is Go lemezzel teljesen új irányt szabtak a rockzenének. Talán nem olyan sikeresen, mint a honfitársaik, akikről kicsit később még szót ejtek. Az ezredforduló viszont megszedte a maga áldozatait. A tömegek ízlése drasztikusan megváltozott, így a Fu Manchu táborában a lemezek közti hosszabb szünetek már megszokottá váltak. Sokan azt gondolhatnák, hogy kifogytak az energiából, és a siker, a nagyobb kereskedelmi áttörés hajszolása közben kiégtek. Ezt, legalábbis szerintem, a We Must Obey hallatán aligha erősítené meg bárki.
A lemez hangzása dühös és fékezhetetlen. Csendes részből kevés van, de azért (valójában nagyon ritkán!) akad. Érthető, hiszen mindemellett a hardcore zenén, a nyolcvanas évek punkján is felnőttek. Az első hallgatás után azonnal kiderül, hogy a gitárok és a dobok kombinációja inkább a kilencvenes évek hangzására emlékeztet, a legendás Kyussra, a Queens Of The Stone Age-re, a Monster Magnetre hasonlít, és inkább Brant Björk egy beszívott, felbőszült változatát juttatja eszünkbe, aki egy üveg Tabascóval öntötte nyakon az egészet. Finoman szólva retrónak nevezhetjük őket, de természetes módon őrzik a felismerhetőségüket, és nem az az érzésünk, hogy már hallottat játszanak újra. Sikerült túlszárnyalniuk azt, amit a kilencvenes évek közepén kiadott lemezeiken elértek. A nyitódal, a ‘We Must Obey’ teljes erőből támad, előkelő adag torzítással és riffekkel. Scott Hill torkos üvöltésével szinte meggyőz, hogy komolyan gondolja, és nincs más út: engedelmeskednünk kell! A ‘Knew It All Along‘ elmosódott torzítással futtat ki egy egyszerű, de hatékony gitárriffet, amely az egyhúros minimalizmuson való megfontolt időzéssel teljes erőből betalál. A ropogós, mégis kiegyensúlyozott adag vadságból és szépségből sejthető, hogy koncertbarát színekbe öltöztek, amelyek a legközömbösebb hallgatót, illetve látogatót is megrázzák, ha tévedésből vagy lóadag szkepticizmussal valamelyik koncertjükön köt ki. A ‘Let Me Out’ a száguldás és a tervszerű lassítás kantárját teljesen a dobos, Scott Reeder kezébe adja. A hangkép a végén meglehetősen hasonlít valamiféle Sick Of It All kevésbé torkos változatára, amely puhább gitárfogásokhoz és hangzáshoz nyúl. Az infantilizmus és az ismétlés nem zavar, hiszen a Fu Manchu lényege éppen a minimalizmus. A ‘Hang Out To Dry’ kyussosan csengő dal, amely szinte debilisen helyezi a lemez első harmadát az ideális lebegés állapotába. A Fu Manchu ekvilibristák, a mi fülünk pedig az a tárgy, amellyel egy jó háromperces extázisig zsonglőrködnek. A ‘Shake It Loose’ basszusintrójával a korai Queens Of The Stone Age-et idézi. Az összehasonlítás azonnali, egyenes, és nincs benne semmi cikornya, ami elrontaná a tempót és az előre száguldás szépségét. Hogyan szólnak a visszafelé felvett pergőütések, azt a ‘Land Of Giants’ mutatja meg, a tempóváltás pedig az előző száguldást lassú sétára fékezi. Semmi filozofálgatás. Csak egy kisebb fokozatba kapcsolod a fejed, számolod a cigarettafüst vagy bármilyen más füst felhőit, és a füleid közti teret megtölti az élet gondjaitól mentes hedonizmus szép vákuuma. A ‘Between The Lines’ megismétli a lemez elején már felsorolt követeléseket. A diktátum közvetlen és rövid: mindent, amiről azt hiszed, hogy végleges, újra át kell szellőztetni, és a sorok között kell újragondolni. Az ő zenéjük nem azoknak szól, akik mélységet és folyamatos filozofálást keresnek. What You Hear Is What You Get! A ‘Lesson’ lassan zárja az egészet még egy stoner-punk hibriddel, amelyben nehezen számolsz meg négynél több akkordot. Jó… Túlzok. Öt akkordot számolsz, meg egy leegyszerűsített, de ütős slide szólót, amelyen át olyan szólóvonalak száguldanak, amilyet az a gitáros játszana, akinek csak a feeling számít, a technika nem. És már itt is vagyunk a Cars-szám feldolgozásánál, a ‘Moving In Stereo’-nál, amely pozitív hangulattal tölti fel az elemeket. Scott, bár nem rendelkezik túl nagy hangterjedelemmel, szépen elénekel pár sort a dalból. Utána gitárzáport kapsz, és meditációt az ismétlődő ritmus mellett, amitől függővé is válhatsz. Éppen ezért a stoner csodálatos zenei szer a kikapcsolódáshoz. A ‘Didn’t Really Try’ az én mércém szerint egy kicsit túl punkos ugrándozó, amely az egyébként csodás lemezbe az egyetlen öngólt rúgja. A ‘Sensei Vs. Sensei’ szinte szörfös hangulatban zárja le az albumot egy olyan egységbe, ahol többé-kevésbé minden a helyén áll. A félórás stonermaraton itt véget ér és lezárul.
A lemez minőségi értékelése egyszerű: minimalista és hatékony egyveleg, amilyet úgy tíz évvel ezelőtt vártunk volna. Régimódi vagyok, és szeretem a kilencvenes évek hangzását, ezért a lemez biztosan felkerül valamelyik maratoni nosztalgiázásom playlistjére a régmúlt vagy félig elmúlt időkről. Nem kiemelkedő. Valójában senki nem is várja ezt tőlük. Valószínűleg ők maguk sem. Csak az élvezet és az elégedettség számít. Mindezt, és egyúttal egy jó adag hangzási alapot az esti pityergéshez és dekadenciához a Fu Manchu egy We Must Obey nevű csomagban szolgálja fel nektek.
Felállás
Scott Hill – ének/ritmusgitár
Bob Balch – szólógitár
Scott Reeder – dob
Brad Davis – basszus
Produkció
Gene Grimaldi & Fu Manchu
Dalok listája
01. We Must Obey
02. Knew It All Along
03. Let Me Out
04. Hung Out to Dry
05. Shake It Loose
06. Land of Giants
07. Between the Lines
08. Lesson
09. Moving In Stereo
10. Didn’t Really Try
11. Sensei Vs. Sensei
AZ ALBUM HOSSZA:
