Előadó: Exodus
Kiadó: Nuclear Blast
Megjelenés: 2004
Pontosan két évvel azután, hogy tragikus körülmények között elhunyt az énekesük, Paul Baloff (2002. 02. 02.), megjelentették a thrash metal legendák a „Tempo Of The Damned” albumot. A zenekarral újra Steve „Zetro” Souza van. Az emberek mondhatnak, amit akarnak, de a kilencvenes években az Exodus nem hozott ki magából semmi jót, részben csak az 1997-es „live” albummal tették jóvá a dolgot. Hét év távollét után ezzel az albummal büszkén és egyenes gerinccel tért vissza a zenekar. A „Tempo Of The Damned” ugyanis az a lemez, aminek a „Fabulous Disaster” (1989) végső örökösének kellett volna lennie. Vagyis a feltámadt Exodus retró, ők az új nyolcvanas évek, és megint „Bonded In Blood” (1985). Nyers thrash a lehető legszebb formájában, ami őszintén, tökös módon osztja a „pofonokat”, és úgy harapdálja a füled, ahogy Mike Tyson tette egykor dührohamában a bokszring közepén. Itt nincs kegyelem, nincs kompromisszum, egyetlen szóval: tiszta thrash metal ágyúzás a lemez elejétől a végéig. Ez a lemez reményt ad, és bizonyíték arra, hogy az igazi, jó öreg thrash még él, és ó, ah, eh, uh,….hogy ez mennyire ég!!!
Tíz bomba tiszta napalmból!!! A motorok katartikusan felbőgnek, a lángoló riff elindul, és a banda haraggal, agresszióval, gonoszsággal, a rettegés terrorjával árasztja el a hallgatót; itt nincs helye szegfűcsokros ajándékozásnak, itt nincs helye felhők közti álmodozásnak. Csak a kegyetlen, kemény valóság van, amely a bűnösök pokolbeli sütögetését kínálja, egyetlen fénysugár sincs, remény sincs, minden a puszta pusztítás ölelésébe rohan. Az Exodus számára a valóság a gyújtópont. A mi valóságunk a teljes ellenőrzés sötét oldala rezgéseinek uralma.
A Scar Spangled Banner, amely nem holmi himnikus, cukrozott betét, rögtön jelzi, hogy a fiúk igen érdekes interjút csinálhatnának a jelen hóhérával, G.W. Bushsal. Az Exodus azon kevés amerikai állampolgár közé tartozik, akik átláttak a feltálalt hazugságon az igazságig, és nem félnek hangosan kimondani, amit éreznek és látnak. Az igazságukkal olyan könnyedén vetkőztették le az Egyesült Államokat, mint ahogy az ember megpucol egy banánt. Az Exodus úgy gördül, mint egy tank, acélszörny, amely teljes pusztítást hagy maga után, és semmi sem állítja meg. Az ördögbe is, mit hoz ki magából Souza a War Is My Shepherdben (ez a dal Európában kislemezen is megjelent), egyes soraiban úgy visít és morog, a vokál határán, mintha stílusában a death metalból vették volna ki. Az első három szám alatt az Exodus egy csapat igazi pszichopata.
Nem megrázó hír, hogy a fiúk tökéletes hangszeresek, akik a kifejezésmódjukat néhány nehezen megragadható zenei dimenzióig vitték. Ezúttal is fantasztikus a banda kommunikációja és a közös kémia a kijáratoknál, a szólók előtti belépőknél és úgy általában az ízlésesen fűszerezett gitárátvezetésekben, amelyek „teljes gőzzel” lélegeznek a fantasztikus dobmenetek változatosságával és a dupla lábgép szellemes beiktatásával folytatott remek párbeszédben. A dobok rendkívül mély hangzásúak, a basszus zúg és marcangol, végtelenül fémesen, a gitárok masszív, izzó, pimasz és „koszos” riffeket fektetnek le, hogy ne mondjam, egyenesen „perverzeket”. Itt van Zetro, aki végig mintha transzban énekelne, és semmi irgalmat nem ismer. Az éneke teljesen átélt, az akrobatikája ereje megzabolázatlan. Átkozott legyek, de a Throwing Down (a szám, ahol a srác a bolondozásaival különösen kifejező) kétségkívül stoner riffet visel, és Souza ott néhány sort „clean” vokállal énekel. Ami ezt illeti, a Culling The Herd sem teljesen ártatlan, mert a refrénben a gitárok olyan módon torzítják a riffelést, hogy ez a szám is egy enyhe stoner metal-ízt kínál.
Hogy az Exodus mindennél komolyabban gondolja a thrash metal feltámadást, azt a lemezen három klasszikus kiváló feldolgozása is bizonyítja. Az első a saját Sealed With A Fistjük, míg az Impaler és a Throwning Down a gitáros Gary Holt Wardance nevű mellékzenekarának íródott, mindet megfiatalították, felfrissítették. Ezek a klasszikus relikviák új ruhában, az újonnan írt anyaggal kombinálva kiváló kontrasztot visznek a lemezre.
A lemez úgy ér véget, ahogy elkezdődik. Határtalan száguldással! A címadó dal igazi választás az album nagy fináléjához, amely egyébként a thrash metal nehézsúlyú bajnoka. Souza úgy visít rajta, mintha élve nyúznák, a gitárok újra teljes erővel robbannak, a basszus elevenen lüktet minden oldalról. Magas feszültségű lezárás, amely folyton azt éri el, hogy még többet akarj. Az európai változaton ott a bónuszszám, a Dirty Deeds Done Dirt Cheap (eredetileg AC/DC). „Exodus-ruhába” öltöztetve igazi csemege, mert a fiúk belelehelték a lelküket, ami általában alapeleme és előfeltétele minden feldolgozásnak, hogy egyáltalán működjön.
A fiúk ezen a remek comeback albumon új szóösszetételt kovácsoltak a költészetükbe, „cruci-fucked”, én pedig azt mondom, hogy ez a lemez tiszta rasfuk!!! A „Tempo Of The Damned” élő bizonyíték arra, hogy ebben a világban, itt és most, ebben a rothadt, romlott környezetben még vannak zenekarok, amelyek olyan albumot adnak ki magukból, amelyért hallgatás közben teljes szívből hálát adhatsz minden keletkezett agykárosodásért. Ah, megint véletlenül a fogamra akadt a Metallica (veszteség a metálszíntérnek, amellyel láthatóan semmiképp sem lehet megbékélni),…remélem, a újra felébredt Exodustól végre megtanulnak valami hasznosat.
Felállás
Steve „Zetro” Souza – ének
Gary Holt – gitár
Rick Hunolt – gitár
Jack Gibson – basszusgitár
Tom Hunting – dob
Produkció
Andy Sneap
Számlista
1. Scar Spangled Banner
2. War Is My Shepherd
3. Blacklist
4. Shroud Of Urine
5. Forward March
6. Culling The Herd
7. Sealed With A Fist
8. Throwing Down
9. Impaler
10. Tempo Of The Damned
11. Dirty Deeds Done Dirt Cheap*
*…. DigiPak Bonus track
Az album játékideje: 58:38
