Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: King Crimson
Kiadó: Discipline Global Mobile
Megjelenés: 1971
Értékelés: 5/5
Az „Islands” hangulatát tekintve a zenekar legmeditatívabb, legnyugodtabb albuma, amelyen Fripp elektromos gitárja kapja a legkisebb szerepet, a kalandos zenei megoldásokból mégsem spórol annyival kevesebbet, mint ahogy az King Crimson esetében illik. A maestro Fripp ezen a lemezen inkább az aranzsmanokra koncentrált, mint a szólók mennyiségére, noha éppen itt hallhatjuk néhány legmarkánsabb megmozdulását. A zenekar két új tagja ekkor Boz Burrell lett, aki az énekben és a basszusgitárban Gordon Haskellt váltotta, valamint Ian Wallace, aki a dobok mögött Andy McCullocht követte. Fripp mindössze egy hét alatt megtanította Bozt basszusgitározni. Ez hallatszik is a viszonylag egyszerű, de szilárd basszusmenetein. Kétségtelenül nagyon tehetséges zenész lehetett, hogy ilyen rövid idő alatt elérte azt a magas színvonalat, amelyet egy King Crimson-féle zenekar megkövetel. Bár a zenekar történetének összes énekese közül ő a legkevésbé kifejező hangú, helyenként ezoterikus, kissé „beatles-es” éneke jól illik ehhez az albumhoz. Ha kell, drámaian karcos is tud lenni (erre szép példa a „Ladies Of The Road”). Wallace a King Crimson-dobosok hagyományához méltón első osztályú jazzdobos, és ma is a progresszív rock és a jazz fusion egyik legtiszteltebb dobosa. Nem szabad megfeledkezni Mel Collins fuvolistáról és szaxofonosról sem, aki éppen ezen a lemezen mutatja meg a zenekarral töltött idő legjobb pillanatait. A legendás Fripp–Sinfield páros együttműködése ezúttal, utoljára, ismét csodálatos eredményeket hozott: ezoterikus, rendkívül változatos kompozíciókat, amelyeket Sinfield remek, többnyire metafizikus szövegei támasztanak alá. Ezúttal is számos vendégzenész működik közre, akik korábban már játszottak a zenekarral (Keith Tippet & társai), és kiválóan töltik be egy kicsiben megvalósított igazi zenekar szerepét.
Bár a King Crimson hivatalosan sosem adott ki koncepcióalbumot (ehhez a legközelebb az előző lemez, a „Lizard”, 1970 állt), Sinfield jóvoltából itt is, akárcsak az együttes előző három albumán, ismét érezni egy metafizikai koncepciót, amely összefűzi a lemez egyes dalait. Valamiféle utazás a rendkívüli fény és szeretet elérhetetlen szigeteire, ahová mindannyian vágyunk. Ez remekül illik a borító ibolyaszínű ködéhez, amely tulajdonképpen egy rendkívüli szépségű „világűrbeli sziget”. És a lemez nagy részének hangulata is ilyen. Ahogy King Crimsontól megszokhattuk, az „Islands” ismét szélsőséges stílusellentétekkel teli kompozíciókat kínál: a jazz fusiontól a heavy rockon és a klasszikus zenén át egészen a bluesig, ahová az együttes sem előtte, sem utána nem merészkedett többé. A zenekar jazzes hangzása az „Islands”-en is folytatódik, de nem olyan érezhetően, és nem foglal el annyi teret, mint az előző albumon, a „Lizard”-on (1970). Az aranzsmanok a legtöbb dalban rendkívül szépek, és számos improvizáció is akad, amelyek addigra már a zenekar egyik védjegyévé váltak. És persze ott vannak Fripp „pirotechnikai” remekei elektromos és akusztikus gitáron, illetve a mellotronon, a zenekar korai korszakának nélkülözhetetlen hangszerén.
A több mint 10 perces „Formentera Lady” lassú dallammal nyit, amelyet Boz basszusgitárja épít fel; az első versszakban Collins fuvolájának ezoterikus szólója, valamint Fripp akusztikus gitárja és mellotronja váltogatják egymást. Hamarosan csatlakozik Wallace dobjain és ütőin a jazzes ritmusvonal, valamint Burrell basszusa. Nemsokára először csendül fel Boz álmodozó, melankolikus éneke, amely Sinfield metafizikus és romantikus szövegét adja elő Odüsszeusz utazásáról, valamint végzetes találkozásairól szörnyekkel és nimfákkal. Ezt a kompozíció végén csodálatos módon váltják fel Pauline Lucas operettes női kísérővokáljai, amelyek rendkívüli drámát teremtenek, mielőtt átvezetnének a következő dalba. A „Formentera Lady” igazi ellenpont a korábbi albumok nyitódalaihoz képest, amelyek „azonnali sortűzként érkeztek a szemünk közé”.
A dal szünet nélkül olvad át a „Sailor’s Tale” című instrumentálisba, amelyben fenomenális Fripp-szóló szól elektromos gitáron, valamint remek Wallace-dobok teremtenek rendkívüli fúziót, így a szerzemény a zenekar legjobb instrumentális művei közé tartozik. Ezt követi Collins csodálatos szaxofonszólója. Aztán ismét Fripp fenomenális gitárszólója veszi át a kezdeményezést, az egyik legjobb, amit valaha játszott, egy remek basszus- és gitárritmusvonal fölé feszítve. A dalban rengeteg az improvizáció, a variáció és az érdekes hang.
A „The Letters” igazi viktoriánus dráma, amelynek gyökerei a „Drop In” című dalig nyúlnak vissza, amelyet a zenekar eredeti felállása már élőben játszott. Sinfield szövege az intrikákról és a mérgező féltékenységről egyenesen a szívbe hasít, és hangulatát tekintve ez a lemez legsötétebb alkotása. Nagyon csendes, titokzatos felvezetéssel indul, Boz szinte suttogó énekével. Ezután Fripp gitárszólója rövid időre megfeszíti az egész légkört, Collins vad szaxofonszólójával együtt. Majd Boz halk és dühös versszakai váltják egymást, kísérve a kompozíció központi dallamát. Az a felhevült sora, hogy „Impaled on nails of ice”, a dal végén tényleg megfagyasztja az ember vérét.
A „Ladies Of the Road” kétségkívül a lemez egyik legjobb alkotása és a zenekar klasszikusa, csodás, beatles-es hangok szólnak benne a háttérvokálokban, és ez a legbluesosabb dal, amit valaha írtak. Ez is csendesen, lassú, nyugodt ritmusban nyit, aztán a szaxofonszóló, a ritmikus basszus és a dobriff alaposan felforrósítja a légkört. Ezt követi Fripp gitárszólója és a beatles-es háttérvokálok a refrénben, amelyek az első hallásra letaglóznak. Sinfieldtől különben a mély, a többség számára nehezen érthető, metafizikus szövegeket szoktuk meg, itt viszont kivételt tett, kiengedte a gőzt, és rendkívül szellemes, gúnyos szöveget írt a „groupie”-król. Kétségtelenül rendkívül szexuális szöveg, amely nagyban eltér a zenekar megszokott mércéitől. A dal végén valóságos improvizációözön tör ránk: Collins megvadult szaxofonszólói, Fripp gitáros „pirotechnikája” és Boz teljesen begőzölt „bluesy” éneke zárja a számot.
A következő dal, a „Prelude: Song Of The Gulls” című zenekari instrumentális, valószínűleg a zenekar egyik legjobb kompozíciója, egyúttal teljesen klasszikus darab, amilyet az együttes sem előtte, sem utána nem írt többé. Gyökerei egyébként még a zenekar megalakulása előtti időkbe nyúlnak vissza. Csodálatos, gyönyörű fuvola- és ütőhangszeres szóló szerepel benne. Nem is beszélve Fripp csodás gitáraranzsmanjairól. A dal megdöbbentően szép, és nagy ellentéte az improvizációknak, amelyek az album nagy részét uralják. Egyúttal újabb bizonyíték a zenekar rendkívüli zenei szélességére, amely könnyedén komponált ilyen fenséges zenekari aranzsmanokat, hogy aztán a következő pillanatban nehéz gitárriffeket fenjen.
A címadó, ezoterikus-melankolikus, 10 perces epikus ballada, az „Islands” pedig csodálatos metafizikus utazás a galaxisban, és az egyik legszebb kompozíció, amit valaha írtak. Ragyogó nyitórésszel indul, amelyben gyönyörűen vegyül a szinte angyali ének, a zongora és a fuvola. Boz éneke itt különösen fényes, és bizonyítja rejtett énekesi képességeit. Ehhez csatlakozik Tippet remek zongorája és Collins szaxofonszólója, ezúttal nem megvadulva, hanem hűen követve a kompozíció központi dallamát. Hallgatás közben itt Fripp néhány csodás mellotronos megmozdulását is csodálhatjuk. Mindezt újabb gyönyörű versszak követi remek fuvola- és zongoraaranzsmanokkal. Meg a ragyogó szaxofon, néhány szintetizátor és Mark Charig briliáns kornettje. A többrétegű, ismétlődő szólók gyönyörűek és rendkívül melankolikusak. Az „Islands” kétségkívül a zenekar egyik legfényesebb és legszebb kompozíciója, amikor hallgatás közben feltárulnak előttünk a galaxis megközelíthetetlen ködeinek többrétegű horizontjai. A dal végén, hosszabb szünet után, valahol a tizedik percben, egy rövid stúdiórészletet hallhatunk Fripp utasításaival a zenekar felvételi próbája közben, valószínűleg az album felvételeinek kezdete előtt.
Az „Islands” remekmű, amely megjelenésekor groteszk módon fel sem tűnt, és a mai napig a zenekar egyik legalulértékeltebb lemeze, amely még mindig várja a megérdemelt elismerést. Ennek a remekműnek a szépsége éppen gyönyörű, ezoterikus-mágikus hangulatában és mennyei kompozícióiban rejlik, amelyek a csúcsmuzsikusok mesterségbeli tudásának és a legjobb zenei elemek tökéletes fúziójának eredményei. Mindez ráadásul ismét szívvel-lélekkel van eljátszva, olyan átéléssel, amilyenre csak a legnagyobb zenekarok képesek. Fripp az ehhez az albumhoz tartozó turné után alaposan átszervezte a felállást, és lecserélte a zenekar akkori tagjait, Sinfielddel az élen. Ez volt azon kevés rossz döntés egyike, amelyet Fripp akkoriban hozott. Sinfield távozása után ugyanis az együttes már soha nem érte el az ő szövegeinek színvonalát, és azt a misztikus hangulatot sem, amely éppen az ő költészetének köszönhetően jellemezte az első négy albumot. Az „Islands” a korai progresszív rock remekműve, és mint ilyen, a zenekar egyik legjobb alkotása, függetlenül attól, hogy a zenekar következő albumai lélegzetelállító műalkotások voltak, még elismertebb és ambiciózusabb zenészekkel. Csatlakozzatok hát a King Crimsonhoz a határtalan fény szigeteinek csodálatos utazásán.
Felállás
Boz Burrell – ének, basszusgitár és koreográfia
Robert Fripp – gitár, mellotron, Peter harmonikus pedálja és több eszköz
Mel Collins – fuvola, basszusfuvola, szaxofon és kísérővokál
Ian Wallace – dob, ütőhangszerek és kísérővokál
Peter Sinfield – szövegek, hangok és látomások
Vendégzenészek:
Keith Tippet – zongora
Paulina Lucas – szoprán
Robin Miller – oboa
Mark Charig – kornett
Harry Miller – nagybőgő
Produkció
Robert Fripp & Peter Sinfield
Dallista
1. Formentera Lady (5:20)
2. Sailor’s Tale (12:30)
3. The Letters (4:32)
4. Ladies Of The Road (5:35)
5. Prelude: Song Of The Gulls (4:15)
6. Islands (11:55)
Az album játékideje: 44:09
