Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Genesis
Kiadó: Virgin Records
Megjelenés: 1993
Értékelés: 3/5
A „We Can’t Dance” turnéról származó második koncertkiadvány a „The Way We Walk – Volume One – The Shorts” (1992) után egyben a zenekar ötödik koncertlemeze, amely a hosszabb számaikat tartalmazza. Ezek azok a progresszív, komplexebb kompozíciók, köztük a legendás progresszív eposzok, amelyek a klasszikus időszak rajongóinak, a hagyományos fanoknak és úgy általában a progresszív rock szerelmeseinek is felkeltik majd az érdeklődését. Jó érzés belátni, hogy a zenekar még mindig remekül tudta játszani a jobb szerzeményeit, ha akarta. De a számlistától ne várjatok túl sokat, hiszen ez bizony „azok” a Genesis voltak.
Ezeknek a hosszabb, többnyire progresszív kompozícióknak a kiválasztása nem éppen szerencsés, mert nagyrészt a „popos” korszak hosszabb számaira koncentrál (a három kereskedelmileg legsikeresebb albumról: Genesis (1983), Invisible Touch (1986) és We Can’t Dance (1991)), a legjobb darabok pedig egyetlen, „Old Medley” nevű számkupacra zsugorodtak. Hiába sikerül felidéznie valamennyit a régi varázsból, az „Old Medley” hallgatása közben megmarad a keserű utóíz, mert ezzel a „ragasztással” a legendás művekből nem sikerül kielégíteni az átlagos rajongót. Belül ugyan megtalálhatók a remekművek egyes, központi részletei, mint a „Dance On A Volcano” (A Trick Of The Tail, 1976), „The Lamb Lies Down On Broadway” (The Lamb Lies Down On Broadway, 1974), „The Musical Box” (Nursery Cryme, 1971) (itt dicsérnem kell Collins meglepően jó énekelői teljesítményét ennek a Gabriel-klasszikusnak a záró versszakaiban), a „Firth Of Fifth” és az „I Know What I Like” (mindkettő Selling England By The Pound, 1973). A „medley” végén pedig olyan slágerek részleteit, versszakait is hallhatjuk, mint a „That’s All”, az „Illegal Alien” (mindkettő Genesis, 1983), a „Your Own Special Way” (Wind And Wuthering, 1977) és a „Follow You Follow Me” (And Then There Were Three, 1978), ami bőven összezavarhatja a zenekar prog- és popfanjait egyaránt. Az „Old Medley” a maga módján szép bizonyíték arra, hogy a zenekar nem felejtette el, hogyan kell játszani a legjobb műveit, de az, ahogy valamiféle kollázzsá gyúrták őket, szinte már istenkáromlásnak hat. Egyértelmű jele, hogy a zenekart kifárasztotta a hatalmas múltja, és ahelyett, hogy kicsit jobban megdolgozott volna érte, inkább szépen becsomagolta az egészet egy „ragasztmányba”. Jobban teljesít a zenekar a 80-as évek hosszabb prog-pop számaiban, illetve a „We Can’t Dance” (1991) anyagán. A „Driving The Last Spike” (We Can’t Dance, 1991) élő változatában Chester Thompson kiváló dobolása hallható, és jobb a stúdióverziónál, bár Collins a záró versszakokat alacsonyabb hangfekvésben énekli el. A „Domino” (Invisible Touch, 1986) szintén jobb lett, mert a stúdiófelvétel elektronikus dobjai helyett Thompson remek dobjainak élő hangzását kapjuk, bár a szám középső részében még mindig van egy dobgépes szakasz, ami egyszerűen elválaszthatatlan a számtól. Különösen lenyűgöző azonban a „Fading Lights” (We Can’t Dance, 1991) kiváló változata, Collins búcsúeposza, amely minden melankóliájában ragyog. A központi instrumentális rész fenomenális, főleg Collins dobjai (vagyis az a rész, amikor a mikrofon mögül leül a dobok mögé), meg Banks remek billentyűs szólói. És amikor Rutherford befejezi a gitáros részét, Collins ismét a mikrofonhoz lép, hogy elénekelje a záró versszakot, ami az egész felvétel csúcspontja. A „Home By The Sea/Second Home By The Sea” szintén jobban szól, mint a stúdióváltozat, mert „élő” akusztikus dobok vannak benne. Főleg a „Second Home By The Sea” instrumentális szakasza és Collins és Thompson dobjainak remek összjátéka nyűgöz le. A záró „Druem Duet” tulajdonképpen egy dobkompozíció, amelynek a szerzői jogán Collins és Thompson közösen osztozott. A hasonló dobpárbajokkal ellentétben a „Drum Duet” kompozíció: van benne néhány dobrész, amelyet a két dobos ugyanabban a sorrendben játszik, és néhány olyan, amelyben egymásnak „válaszolnak”, ha tetszik, valamiféle dobcsatában.
Persze a progresszív rock és a klasszikus Genesis minden rajongójának hiányoznak az igazi falatok, mint például (természetesen a teljes verziók) a „The Knife”, a „Watcher Of the Skies”, a „Cinema Show” vagy a „Supper’s Ready”. Mindazonáltal a két „The Way We Walk” kiadvány közül kétségkívül ez a jobb. Itt vannak ugyanis a zenekar jobb, kreatívabb szerzeményei, amelyek azt bizonyítják, mennyire nagyszerű tudott még lenni, ha akart. A lemez jó balzsam mindazoknak a rajongóknak is, akik nem szeretnék összemaszatolni a fülüket a zenekar pop-alkotásaival az előző koncertlemezről, és már a 80-as évek eleje óta azért epekedtek, hogy a zenekar egyszer visszatérjen oda, ahová tartozik: a progresszív rockhoz. A „The Longs” persze messze van attól, amit az átlagos rajongó szeretett volna, de így is méltó lezárása a Collins-korszaknak, és bizonyíték arra, hogy a trió végül is soha nem felejtette el a gyökereit. Ki gondolta volna, hogy a Collins-korszak a zenekarral egy komplexebb kompozíciókat tartalmazó koncertlemezzel ér véget?
Felállás
Phil Collins – ének, dobok, ütőhangszerek
Mike Rutherford – gitár, basszusgitár, kísérő ének
Tony Banks – billentyűs hangszerek, kísérő ének
Vendégzenészek:
Daryl Stuermer – gitár, basszusgitár, kísérő ének
Chester Thompson – dobok és ütőhangszerek
Produkció
Nick Davis, Robert Colby és a Genesis
Számlista
1. Old Medley (19:31)
Dance On A Volcano
The Lamb Lies Down On
Broadway
The Musical Box
Firth Of Fifth
I Know What I Like
2. Driving The Last Spike (10:17)
3. Domino (11:20)
part 1 – In The Glow Of The Night
part 2 – The Last Domino
4. Fading Lights (10:54)
5. Home By The Sea / Second Home By The Sea (12:16)
6. Drum Duet (6:06)
Az album hossza: 70:27
