Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Genesis
Kiadó: Virgin Records
Megjelenés: 1976
Értékelés: 4.5/5
A „Wind & Wuthering” a zenekar utolsó igazi klasszikus lemeze a szó szoros értelmében. Az album összhangulata – ahogy a borító is elárulja – titokzatos, őszies-romantikus, vidékiesen idilli: zenehallgatás közben elképzelheted a hulló faleveleket, a ropogó kandallót és a havas, idilli brit vidéki tájat, miközben esti fantasyhistóriák hangzanak el, te pedig forró teát kortyolgatsz. A cím Emily Brontë „Wuthering Heights” című regényéből származik, amely az album utolsó három dalát is megihlette.
A zenekar az előző, „A Trick Of the Tail” (1976) című albummal bebizonyította, hogy sikeresen át tudja hidalni a karizmatikus énekes, Peter Gabriel távozása okozta veszteséget, és közben megőrzi klasszikus hangzását, összetett szerkezeteit és szimfonikus hangszereléseit. Ezzel a lemezzel ezt meg is erősítették, és megmutatták a kritikusoknak, hogy olyan muzsikusokról van szó, akik előtt nincs túl magas léc. A zenében és a szövegekben is bőven megmaradt az a misztikum és szürreális történetmesélés, amelyről a zenekar a Gabriel-érában ismert volt. Collins is – bár néhol még mindig erősen emlékeztet Gabrielre – egyre inkább saját hangú énekessé érett, és kilépett az árnyékából (szép példa erre a „Your Own Special Way” című ballada). Sajnos ugyanakkor ez az utolsó lemezük, amelyen Tony Banks mellotront használ, és ami még sokkal fontosabb: az utolsó a zseniális, romantikus gitárvirtuóz Steve Hackettel, aki ezután otthagyta a zenekart, hogy a szólókarrierjének szentelje magát. Hackett frusztrációja a zenekarral szemben Gabriel távozása után egyre nőtt, hiszen egyre nagyobb alkotói szabadságra vágyott, és az első szólólemeze, a „Voyage Of the Acolyte” (1975) megjelenése után egyre inkább a saját pályájára koncentrált. Ennek ellenére épp ezen a „búcsúalbumon” alkotta meg néhány legjobb szerzeményét.
A nyitó, erősen szimfonikus epikus darab, az „Eleventh Earl Of Mar” felidézi a zenekarra oly jellemző viktoriánus romantikát, és nagyjából a „The Musical Box” (Nursery Cryme, 1971) stílusában mesél el egy történetet egy öreg bárói családról és a fiáról (valós történelmi alakról van szó: John Erskine-ről, Mar 11. grófjáról, a 18. századi jakobita vezérről). A billentyűk – elsősorban Banks mellotronja és orgonája – pazarul szólnak, Collins rendkívül ötletes dobáttételei pedig a nyitórészben tényleg lenyűgözőek. Az egész darabban hihetetlenül gördülékenyek az átvezetések az egyes harmóniák között. Igazán remek szám, amely kétségkívül a zenekar számos klasszikusa közé tartozik.
A „One For the Vine” a zenekar egyik legjobb epikus darabja egyáltalán: tökéletesen visszaadja az őszi idillt, azt az időszakot, amikor a természet „téli álomra” készül, és az angol vidék őszi éjszakáinak képeit, miközben a szöveg valójában politikai manipulációról és hatalommal való visszaélésről szól. A szám tele van csodálatos hangszerelésekkel, az előtérben Collins remek énekével. Csendes, melankolikus bevezetővel indul, amelyet egy kiváló, nagyon dallamos refrén díszít Collins (az ő viszonyaihoz képest) rendkívül magas énekével. A középrészben kataklizmikus szakasz következik, ahol Collins változatos ütőhangszerei és a Banks-féle billentyűk meg Hackett gitárriffjei közötti harmónia az úr. Remek példája annak, hogyan sikerült a zenekarnak kifinomult módon ötvöznie a nagy összetettséget, és azt rendkívül dallamos színekbe csomagolni egy nagyon fülbemászó, klasszikus refrénnel.
Az album egyetlen gyengébb pillanata – főleg a klasszikus Genesis és úgy általában a progresszív rock rajongóinak – a „Your Own Special Way” című ballada, amelyet Rutherford basszusgitáros írt, és amely már sejteti, mi vár majd a zenekarra, amikor fokozatosan az AOR és a pop vizei felé fordul. Bár több köze van a klasszikus rockhoz és a pophoz, mint a progresszív rockhoz, teljesen jó, romantikus szerzemény, amely meghozta nekik az első slágert az Egyesült Államokban, és előkelő helyezést a világ számos slágerlistáján. Nagyon dallamos refrénre épül, Collins érzelmes énekével, egyszerű ritmussal és Hackett akusztikus gitárkíséretével, amely az album egyik legmarkánsabb riffjét is tartalmazza. Mindenesetre sok szempontból fordulópont a zenekar számára, amelynek a lemez megjelenése után egyre inkább hasonló típusú dalok jutottak az eszébe.
Teljesen más típusú a remek instrumentális szám, a „Wot Gorilla?”, amely vicces címe ellenére az album egyik legösszetettebb és legizgalmasabb darabja. Elsősorban Banks mellotronja, Collins jazzes dobátvezetései (a akkori jazz-fusion projektje, a Brand X legjobb hagyományai szerint), és főleg Hackett csodálatos gitárkompozíciója emeli ki.
Az „All In A Mouse’s Night” epikus alkotás, tele hullámhegyekkel és hullámvölgyekkel az egyes hangszeres átvezetések között. A mellotron most is nyit, széles zenekari függönyt von a szám elé, amihez hamarosan csatlakoznak a többi hangszerek. A szöveg meglehetősen bizarr és szürreális, de egy kicsit másképp, mint azt a szarkasztikus Gabriel tette. Elképzelheted az egérfiókákat, akik éjjel, amikor a macska nincs otthon, mulatnak a kamrájukban, míg a kandúr haza nem tér, és be nem falja őket. Főleg Collins narrációja a hatalmas egérről hangzik elég groteszken. Akit viszont nem érdekel különösebben a bizarr szöveg, az ámulni fog a szám második felének pasztorális, kelta hangulatú instrumentális szakaszán, ahol az összes erősen szimfonikus elem jazzes ritmusvonalra épül, és ahol a zenekar minden fő erénye hallható.
A lemez egyik legjobb pillanata a „Blood On the Rooftops”, amely a zenekar klasszikus szerzeményei közé tartozik, és – legjobb hagyományaik szerint – telis-tele van drámaisággal. A dal első részét Hackett dallamos akusztikus gitárja nyitja meg. Hamarosan csatlakozik hozzá Banks szintetizátora és mellotronja, valamint Collins titokzatos éneke. Egy újabb remek alkotás a zenekartól, tele kelta pasztorállal és fenséges, epikus refrénnel.
A maradék három szám összefügg egymással, és tulajdonképpen egy koncepciózus trilógiát alkot az említett Emily Brontë-regény nyomán.
Az „Unquiet Slumbers for the Sleepers…” remek rövidebb instrumentális szám, Banks kataklizmikus mellotronjára és a többi billentyűre, valamint Hackett villámujjú mesterkedéseire építve. A dráma rendkívüli, és hamarosan jön az átmenet a következőbe…
„…In That Quiet Earth”, amely remeg a Collins-féle számos kiváló jazzes dobátvezetéstől, Banks monumentális, ezúttal szinte „floydos” billentyűitől, a zárórészben pedig Hackett remek szólójától (az irónia, hogy Hackett ezen a zenekarral készített utolsó stúdióalbumán mutatta meg néhány legjobb alkotását). Kétségkívül a zenekar egyik legjazzesebb darabja.
Az „Afterglow” a lehető legjobb, epikus lemezzáró, tökéletes győzelem, amely bizonyos értelemben egy korszak szimbolikus végét is jelzi (Hackett küszöbön álló távozása, a zenekar fokozatos elmozdulása a rövidebb, kevésbé összetett számok felé), és a „klasszikus” Genesis búcsúját. A mellotron fenséges szimfonikus függönyei – ez az a csodálatos hangszer, amelyet Banks e lemez után soha többé nem használt – egy Genesis-szám egyik legérzelmesebb pillanatát adják, de az is lehet, hogy az egészből a legérzelmesebbet.. A szám a korabeli koncertek rendes műsorának kedvelt záróakkordja lett, és kétségkívül a zenekar egyik legjobb epikus befejezése.
E remek lemez és Hackett távozása után a banda elveszítette a varázs és a romantika újabb nagy részét, és már semmi sem volt olyan, mint régen, bár a zenekar folytatta küldetését, sőt „megcsappant” felállásban is számos jó lemezt készített, amelyeknek azonban egyre kevesebb közük volt a progresszív rockhoz. A lemez ezúttal is szinte tökéletes, legfeljebb Rutherford kissé cukros, de kereskedelmileg nagyon sikeres balladája, a „Your Own Special Way” képez kivételt, amely már előrevetítette a zenekar zenei jövőjét. Nehéz volt követni egy olyan mestermunkát, mint az „A Trick Of the Tail” (1976), de ugyanez elmondható a zenekar minden korábbi klasszikus albumáról a „Trespass” (1970) óta. Mint a nagy klasszikus proggrupok többsége, amelyek talpra állították a műfajt, a Genesis is a 70-es évek végén, a punk, kicsit később pedig a new wave megjelenésekor kereskedelmibb vizekre evezett, részben, hogy biztosítsa a zenei fennmaradását, részben pedig a nagyobb kereskedelmi sikerre való vágyból. A „Wind & Wuthering” tehát az utolsó progresszív, klasszikus mestermunkájuk, amellyel véget ért a legkreatívabb korszakuk, amikor a zenekar a műfaj többi óriásával együtt feszegette a rockzene határait.
Felállás
Phil Collins – ének, dobok, ütőhangszerek
Steve Hackett – elektromos gitár, klasszikus nylon gitár, 12 húros gitár, kalimba, autoharp
Mike Rutherford – 4, 6, 8 húros basszusgitár, basszuspedál, 12 húros gitár, elektromos gitár
Tony Banks – zongora, ARP 2600 és Pro-Soloist szintetizátor, Roland String szintetizátor, Hammond-orgona, mellotron
Produkció
David Hentschel és a Genesis
Számlista
1. Eleventh Earl Of Mar (7:41)
2. One For The Vine (10:00)
3. Your Own Special Way (6:18)
4. Wot Gorilla? (3:19)
5. All In A Mouse’s Night (6:37)
6. Blood On The Rooftops (5:27)
7. Unquiet Slumbers For The Sleepers… (2:23)
8. …In That Quiet Earth (4:49)
9. Afterglow (4:12)
Az album hossza: 50:46
