Szerző: Aleš Podbrežnik
Előadó: Judas Priest
Kiadó: Snapper Records
Megjelenés: 1976
Játékidő: 39:12
Értékelés: 3.5/5
A „Rocka Rolla” (1974) című debütalbum nem hozta meg a médiaáttörést a zenekarnak. A Judas Priest csak az 1975 nyarán a Reading Festivalon adott fellépése után kapott néhány említésre méltó sort a sajtótól. Felbátorodva Jeffrey Calverttel és Max Westtel tértek vissza a stúdióba, hogy felvegyék az új albumot, a „Sad Wings Of Destiny”-t. A dobok mögött John Hinch helyére ismét Alan Moore ült. A „Sad Wings Of Destiny”-n a Judas Priest sokkal keményebb, egyre hangosabb és jóval gyorsabb, mint a debütáláskor. Döbbenetes, mennyi olyan műfaji sablont hordoz az album, amelyből később az N.W.O.B.H.M. védjegye lett. A hetvenes évek Black Sabbath-örökségével, valamint a Budgie-hoz és a Montrose-hoz hasonló heavy rock bandákkal együtt a „Sad Wings Of Destiny” rendkívül fontos lemez, amely megjelent a színtéren, a Judas Priest pedig azon zenekarok egyike, amelyek egyengették az utat a későbbi bandák, a New Wave Of British Heavy Metal nevű mozgalom későbbi húzóerői előtt.
A debütálás után két évvel a Priest sokkal, de sokkal több zenét tett le a közönség elé, de érdekes módon a „Sad Wings Of Destiny” sem volt képes meggyőzni a médiát, és az album a maga idejében a nagyközönségtől sem kapott különösebb elismerést. Ennek fő oka a Gull Records volt: túl kicsi, túl gyenge ahhoz, hogy a zeneipar kemény versenyében eléggé látványosan „betolja” a lemezt a piacra, így az emberek egyszerűen nemcsak az albumról nem tudtak, hanem arról sem, hogy létezik egy Judas Priest nevű zenekar. A dolgok odáig fajultak, hogy a zenekar néhány tagjának ismét átmenetileg munkát kellett vállalnia, hogy egyáltalán megéljenek.
Amikor azonban a következő években a rajongók felfedezték ezt az albumot, a hard rock és a heavy metal hívei körében rendkívül nagyra becsült, sőt megkerülhetetlen lemez lett. Az okok eléggé magától értetődőek: az album pontosan azt tartalmazza, ami a Judas Priest minden későbbi lemezén nélkülözhetetlen, és amit a srácok a jövőben állhatatosan tovább fejlesztettek. A riffek! A lemezt végig magasan perzselő heavy rock tartás viszi, természetesen a Queen-hangulatú Prelude kivételével, ami egyébként nagyon ízléses intro a Tyrant előtt. Egyszerű, szellemes, merész és energikus heavy riffelés. Az alapok keményebbek lettek, és Halford megkapóan egyedi sikoltozása magabiztosabban jellemzi az egész lemezt. A Priest ugyanakkor hátrahagyta a debütálásra oly jellemző meditatív, flower power hetvenes évekbeli betéteket, és nagyon eltávolodott a blues elemeitől is.
Érdekes érzés kerít hatalmába, valahányszor meghallgatom a nyitó Victim Of Changes-t: mintha a „Rocka Rolla” folytatása volna. A hét percnél kicsit hosszabb, összetettebben felépített szám nem éppen az, amit a keményvonalas rajongó egy nyitódaltól várna. A dal középső részében Rob lenyűgöző, extrém magas futamai szólalnak meg. Ezek remekül olvadnak bele a számba, és Rob ragyogóan vezeti el velük a dalt a magas hangulatú, kiváló lezárásig. A The Ripperrel aztán megkapja a lemez azt az igazi, szükséges lendületet. A The Ripperben Rob jelzi, hogy a hagyományos éneklés mellett különösen a magas futamok állnak közel hozzá, sőt, Rob Halford éppen bennük a legerősebb. Ütős, mesteri riff, kiváló, dallamos Halford-sikoly. A „You’re in for surprise, you’re in for a shock!” sor csak egyet jelenthet: a Judas Priest azért jött, hogy ördögöt űzzön. És nem hiába. A dal ütősre sikerült, egyenesen slágernek íródott, egyszerűen szólva a Priest „bizniszt” csinálni érkezett. A szám riffelésének ütőerejét és felépítését tekintve olyan, mint a metal ábécéskönyve. Az egész dal rendkívüli energiát, erőt, akaratot, a zenekar megállíthatatlan karakterét sugározza: azt a bandáét, amely azért jött, hogy elvegye, ami neki jár.
A Dream Deciever az akusztikus gitárral, ami egy pillanatra szinte a spanyol flamencóba kalandozik, abszolút továbbfejlesztése a debütalbum Run Of The Mill című számának. A Dream Deciever ugyanúgy kettős arcú, mint a Run Of The Mill, de a riffelős lendület az egyik, az akusztikus nyitány a másik oldalon ízlésesebben forr össze; a dalt Rob hihetetlenül határozottan csengő éneke ékesíti. Ez a legbiztosabban a leg„hetvenesebb” szám az albumon. De ez még nem minden. A banda olajat önt a tűzre a következő Deciever című számmal, ami igazi zúzda. A lemez hangulata és dinamikája folyamatosan magas szinten hullámzik. Az instrumentális Prelude kompozícióként remek intro a Tyranthoz, egyúttal a Priest ezzel visszafogja a lovakat. A Tyrant és a Genocide olyan pillanatok, amelyekben ütős riffelés szólal meg, abból az egyszerű fajtából, amelyre azonnal felforr az ember vére, ízléses motívumváltásokkal és Glenn és K.K. megosztott szólórészeivel; ők ketten a debütalbum óta eltelt két évben óriásit fejlődtek abban, amiért ma is ilyen összhangban lélegeznek. A Tyrantban a bal és a jobb oldali gitár egyenrangú, együttes riffelést játszik. Az alapriff fölé művészi módon háromszólamú, összetett dallamharmóniát fektettek, amely teljesen új hangulatot teremt. Ez a fogás már nem volt új, de tipikus minta, amelyet később tömegesen használtak a new wave-es bandák.
A Genocide talán még egy árnyalattal keményebb folytatás, főleg azért, mert a dal nem tartalmaz olyan dallamos részeket, amelyekbe a Tyrant remekül beleburkolózik, így a riffelés itt még egy fokkal agresszívebb marad. Nincs visszaút: ha a „Rocka Rolla” még sok hetvenes évekbeli rockklisét tartalmaz, a Judas Priest most a Genocide-dal és a Tyranttal a mérleget végleg a heavy rock / metal javára billenti. Egy olyan irány ez, amely épp csak készült nagyra értékelt és keresett trenddé válni. A Glenn Tipton játszotta zongora és Rob érzelmes éneke kétségkívül az Epitaph középpontjában áll. Remek, grandiózus hangulatú dal, amely fokozza a teljes lemez kontrasztját, ugyanakkor ismét figyelmeztet, hogy a Judas Priest sosem félt kísérletezni. A szám valóban egy kicsit homályos, elpusztított vidékre emlékeztet, ahová soha nem süt be a nap, ahol gépek és hideg férfiintellektus uralkodik. Az Epitaph közvetlenül átfolyik az Island Of Domination izzó zárlatába. Kiváló záródal, amely ismét bizonyítja, merre indult el a Judas Priest.
A „Sad Wings of Destiny” hihetetlen műfaji ugrást jelent a debütalbumhoz képest. Keményebb, határozottabb, magabiztosabban eljátszott lemez, amelyen valahogy érezni, hogy a fiúk szíve egy közös cél felé kezdett dobogni.
Felállás
Rob Halford – ének
K.K. Downing – gitár
Glenn Tipton – gitár
Ian Hill – basszusgitár
Alan Moore – dob
Produkció
Jeffrey Calvert & Max West
Számlista
1. Victim Of Changes
2. The Ripper
3. Dreamer Deceiver
4. Deceiver
5. Prelude
6. Tyrant
7. Genocide
8. Epitaph
9. Island Of Domination
Az album játékideje: 39:19
