Szerző: Aleš Podbrežnik
Előadó: Judas Priest
Kiadó: Columbia Records
Megjelenés: 2005
Játékidő: 52:37
Értékelés: 3/5
„The Priest is back!!!” Tényleg? Hát, papíron igen: Halford újra a zenekarban van, és megjelent az új lemez. Persze üdvözlendő az újraegyesülés, és hogy a csapat ismét az aranykor „Painkiller”-felállásában működik. És az ember tényleg szárnyakat kap, amikor a lemez a Judas Rising számmal nyit. A zenekar a pályafutása során rendkívül szívesen írt himnikus dalokat. Legyen az a Take On The World („Killing Machine”, 1978), a United (British Steel, 1980), a Rock You All Around The World („Turbo”, 1986) vagy a Heavy Duty/Defenders Of The Faith („Defenders Of The Faith”, 1984). Stílusban nem, de üzenetben és hangulatban igen! Stílusát tekintve a Judas Rising meggyőző, intravénás támadás az első hangtól kezdve. Acélosan éles gitárok, a jellegzetes csengés, amelyet egy pusztítóan felhevített kompresszoron vezettek át, úgyhogy rögtön rávágod: „Hát persze, ez Downing/Tipton!” Aztán jön a „Painkiller”-ritmus, Scott Travis végletekig felcsavart dupla lábdobjával. A szólók visszatértek! A „Demolition” (2001) lemezen a Judas Priest egyik legszebb ismertetőjegye (a kivételes szólók megírása) mintha ki lett volna herélve. Most a Judas Rising többet is kínál egy szólónál: többrészes, kicsiszolt szólók vannak benne, vagyis olyan mestermunka, amelyet Tipton és Downing tökéletesen uralnak. Ezután a Deal With The Devil következik, amely a „Resurrection” ritmusát és énekdallamait hozza, vagyis Rob Halford szólódebütálásának illata van. A dal gördülékeny támadás, amely a megragadó dallamvilágával szorgalmasan szívja magába a nyolcvanas évek örökségét. Halford változatosan üvölt a dallamvonalakban, pusztító sikolyokkal, ahogy az tőle elvárható.
A „Demolition” lemezzel a Judas Priest a legsötétebb gondolatainak teljes homályosságát átvitte az új albumra. A lemez tehát feketébe öltözött.
Ezután a lemez teljesen elveszti kezdeti lendületét. A Revolution, amely kislemezként is megjelent, a Judas Priest pályafutásának unalmasabb alkotásai közé tartozik. Szerencsétlen nyávogás keveréke, ahol az énekdallamok és a gitárriffek több mint nyilvánvalóan erőltetetten és döcögősen vannak összerakva. A szám ritmikailag töredezett, ami csak árt a zenekarnak. A Worth Fighting For dinamikai váltást próbál bevinni, mert a Priest szofisztikáltnak akar tűnni. De ez nem a zenekar szikrázó történetének varázslatos, atmoszférikus félballadáinak a sorába tartozik, mint a Blood Red Skies („Ram It Down”, 1988) vagy az Out In The Cold („Turbo”, 1986). Ez most egyszerűen már nem a Priest, mert hiányzik a kidolgozott riff és a beleélő éneklés. Helyette kapunk egy-két húros, U2-s sétálgatást a torzításon, Rob Halford egydimenziós, érdes éneke pedig csak az i-re a pont a lélektelenség és az eredetiség hiánya mellett, amit a legjobb mielőbb elfelejteni. A Judas Priest nem az a zenekar, amelyik ilyen petyhüdt dalokat ír, mint a Worth Fighting For.
A lemez csúcspontja az Angel nevű ballada, amely összemérhető a Prisoner Of Your Eyes-szal, azzal a kiváló balladával, amely nem kerülhetett fel a „Screaming For Vengeance” (1983) lemezre. Teljesen ártatlanul indul, aztán amikor becsatlakozik a ritmusszekció, és a gitárok fémesen megszólalnak, a Judas Priest ismert, egyedi varázsa újjászületik. Halford is érzelmekkel ragyog, végig. Ez a dal valóban teljesen meggyőző. A hangulat egyre fokozódik, és a záró részben éri el a csúcsot. Az Eulogy azt a szerepet tölti be, amit az Epitaph a Genocide előtt a „Sad Wings Of Destiny” (1976) lemezen, az énekdallamai pedig a Close To You („Demolition”, 2001) stílusában futnak. Semmi megrázó. Ez a felvezetés után 13 perces eposz, a Lochness következik, a Judas Priest történetének leghosszabb dala. A főriffet ravaszul doomosra állították be, a ritmusalap pedig egyenesen a Monsters Of Rock („Ram It Down”, 1988) című számból van átvéve. Szomorú, hogy a ritmus mind a 13 percen át teljesen ugyanaz. Különös, hogy Travis el nem aludt mellette. A Priest ijesztően, gonoszan vagy mégis hogyan akart megszólalni? Ezek közül semmi sem képes megidézni a dal „feelingjét”. A dal egy közönséges ismételgetés, amit három perc alatt is el lehetett volna mondani, és még egyszer annyira szenved attól az alkotói „ürességtől”, amely nyilvánvalóan az előadók fejében visszhangzott, amikor az új lemez anyagát írták.
A Priest azért irigylésre méltóan feltápászkodik a felbőszült Demonizer és Hellrider számokkal. Agresszív srapnelek, de egyszerűen nem tudok szabadulni az érzéstől, hogy ezúttal „erőltetetten” komponálták az anyagot, és hogy Halford már nem találja a valódi kapcsolatot a zenekarral, hiszen jól ismert, magas sikolyos dallamos énekvonalai meglehetősen ritkák lettek az „Angel Of Retribution” lemezen, és takarékoskodik a hangjával. A félhangos kanyarokban futó mély éneklés pedig egyszerűen nem neki való. Az Tim „Ripper” Owens (ex-Judas Priest, Iced Earth) terepe volt. Ha ezt a két dalt például azzal vetnénk össze, amit a Judas Priest a „Painkiller” lemezzel letett az asztalra, azzal tiszteletlenek lennénk a metál ékkövével, a „Painkiller” lemezzel szemben. Nem győznek meg, mert egyszerűen nem adják azt az érzést, hogy „szívből” komponálták őket, ahogy a „Painkiller” (1990) minden egyes dalát, ha összevetjük ugyanennek a felállásnak a lelkiállapotát 15 évvel ezelőtt. Egyszerűen nincs meg az a szikra. A szólók is összecsapottak, mintha egy marék hangot szórnál el, és rávágnád: „na csá”, a szóló pedig így csupán alkalmi töltelék. A Priest számítóvá válik. Természetesen a zeneipar világában a számolgatás elkerülhetetlen, de az „Angel Of Retribution” a pénzügyi kalkuláción túl nem hoz különösebb zenei lelkesedést az újdonság megteremtésében és az ismeretlen kipróbálásában, ami mindig is a Judas Priest nevét ékesítette. A Judas Priest tulajdonképpen egy rendkívül unalmas lemezt tett le az asztalra, különösebb ötletek nélkül.
Végső soron tehát oda jutok, hogy az „Angel Of Retribution” valóban szinte egyetlen párhuzamot sem mutat a „Painkiller” lemezzel. Agressziót azért hordoz, de ezúttal az kierőszakolt. A „Painkiller”-t átható spontán harag, fájdalom és gyötrelem érzéséről ezúttal szó sincs. Tulajdonképpen Halford „Resurrection” lemeze az igazi „Painkiller”-utód, ha már utódot keresünk. Ötlettelenek a srácok a dalcímek kiválasztásában is. A Wheels Of Steel cím mire emlékeztet? A Freewheel Burning („Defenders Of The Faith”) dalra, persze. Az „Angel Of Retribution” a zenekar történetének első albuma, amely világosan mutatja, hogy a Judas Priest evolúciója megállt. A Priest mindig pozitívan sokkolt az állandó előrelépéssel. A „Demolition” (2001) sem rejti véka alá azt a kutatói hevet, amely mindig is a zenekar sajátja volt, és amely a rettenthetetlenség és a divatos műfajokkal vagy önmaguk másolásával szembeni hajthatatlanság nagy ismérvét adta hozzá. Hát, az évek nyilván megteszik a hatásukat. De valami azért van. Panaszkodásom ellenére visszakaptuk a klasszikus Judas Priestet.
Felállás
Rob Halford – ének
K.K. Downing – gitár
Glenn Tipton – gitár
Ian Hill – basszusgitár
Scott Travis – dob
Számlista
1.Judas Rising
2.Deal With The Devil
3.Revolution
4.Worth Fighting For
5.Demonizer
6.Wheels Of Fire
7.Angel
8.Hellrider
9.Eulogy
10.Lochness
Az album játékideje: 52:04
