Előadó: Iron Maiden
Kiadó: EMI Records
Megjelenés: 2003
Értékelés: 2.5/5
Elkészült a „Brave New World” (2000) utódja, és egyszerűen nem tud teljesen meggyőzni. Zeneileg az Iron Maiden még mindig pontosan az, ami mindig is volt, ezúttal viszont tényleg megszenvedi ezt az új album. Az egész összecsapottan megírtnak és feljátszottnak hangzik. Ezúttal nagyon nehéz elhinni, hogy a lemez lelkesedésből és valódi alkotói vágyból született. Egyszerűen nem tudok szabadulni az érzéstől, hogy csak azért készült el, mert el kellett készülnie.
Két dal menti meg a lemezt a teljes középszerűségtől. Az egyik a címadó, amely pontosan úgy épül fel, ahogy azt egy Iron Maiden-rajongó el is várja. Van benne grandiózus, atmoszferikus intro, több ritmus, amelyek bravúros átvezetéseken keresztül szépen egymásba folynak, és rengeteg, gondosan egymásra rétegzett hármas gitárdíszítés. A dal hangulata a középrészben éri el a csúcspontját, ahogy az a zenekar korábbi nagy epikus darabjainál is szokás volt. A zenekari hangszerelés is gyönyörű egyensúlyban van, és tovább fokozza a hangulatot. Röviden: ebben a szerzeményben kiváló munkát végeztek.
A másik csúcspont, amely teljesen meggyőz, a Paschendale. Itt mindenekelőtt Bruce énekteljesítménye emelkedik ki. A gitárriffek masszív, fenséges hangzása és a zenekari hangszerelés is tökéletes egyensúlyban van. Ismét váratlan ritmusváltásoknak lehetünk tanúi Nicko kifinomult pergetésein keresztül, és megkapjuk a három gitáros szólóit is. A Paschendale egy megrázó, magasan szárnyaló atmoszferikus motívummal nyit és zár. A dal mindent egyesít, amit az Iron Maiden zenei hozzáállásától elvárunk.
Bruce úgy énekel, ahogy szokott. Ennyi év után is úgy visít, mint egy sziréna. A ritmusszekció szintén tartja a csupa szuperlatívuszos státuszát. Sőt, ennyi év után is a ritmusszekció a hallgató számára a legnagyobb vonzerő. Akkor mi a gond? A gitárok. A kihasználatlan gitármunka. Dickinson és Smith visszatérése óta már a második album is azt bizonyítja, hogy az Iron Maidennek nincs szüksége három gitárosra, kettő is bőven elég. Egyszerűen nem érezni, hogy három gitár szólna a zenében. Oké, ahol szólóznak, ott stílusban szét tudjuk választani őket: Janick mind a négy ujjával előadott, elmosódott reszelését, Dave gyors „hammeringjét” és Adrian klasszikus szólózását, amit szép „pull-offokkal” cifráz. Ezúttal csalódott vagyok, mert hárman együtt egyszerűen már nem erőlködnek, és nem kényeztetnek minket zseniális motívumokkal sem, pedig minden bizonnyal még mindig képesek lennének rá. A szólók olyan terület, amellyel az Iron Maiden egyszerűen már nem foglalkozik.
A Face In The Sand is ígéretesen szól. Harci ritmus hajtja, középpontjában Steve basszusgitárjának agresszív nyerítésével, amelynek riffelése tényleg átvágja a betont! A nyolcvanas évek nosztalgiázóinak még egy apró megjegyzés: a Gates Of Tomorrow refrénjében ugyanaz a ritmus szól, mint az A Loneliness Of A Long Distance Runnerben. Az Age Of Innocence gyilkos riffel indul, a megdöbbentő refrénben viszont felhígul a dal, mivel az teljesen hardrockos színezetű. Nem rossz dal, csak hát ez egyáltalán nem az Iron Maiden. Igen, az évek során a fickók szíve is láthatóan puhulni kezdett, erről a záró, akusztikus (határozottan túl hosszú) Journeyman is meggyőz minket. Ha kikiáltanám Prodigal Son pt. II-nek, a rajongók valószínűleg már meg is lincselnének.
A frissesség hiánya olyan probléma, amellyel az Iron Maiden küszködik, ráadásul a műfaji béklyót is unják, ami a hírnevet hozta nekik, de amit muszáj szilárdan tartaniuk (a kereskedelmi siker megköveteli a magáét). Így diplomatikusan és a lehető legkevésbé fájdalmasan, helyenként különféle „off topic” pillanatokkal, à la Journeyman próbálnak valahogy kitörni belőle. Az Iron Maiden gond nélkül összeragaszthatott volna a „Dance Of Death”-en megjelent dalok közül hármat egy tizenöt perces EP-vé, és ezzel tompíthatta volna egyre feltűnőbb ötlettelenségét. A lemezenkénti nyolc dal formulája, ahogy az a zenekarnál a nyolcvanas években szokás volt, ezért ebben az esetben ismét időszerűvé válik. Akárhogy is, a „Dance Of Death” nem rossz lemez. Az Iron Maiden életművének csúcsához viszont semmiképp sem tartozik. Megmarad a kényszeredett játék keserű utóíze, és ezért a meggyőző erő hiánya.
Felállás
Bruce Dickinson – ének
Steve Harris – basszusgitár
Adrian Smith – gitár
Dave Murray – gitár
Janick Gers – gitár
Nicko McBrain – dob
Producer
Kevin Shirley
Számlista
1. Wildest Dreams
2. Rainmaker
3. No More Lies
4. Montsegur
5. Dance of Death
6. Gates of Tomorrow
7. New Frontier
8. Paschendale
9. Face in the Sand
10. Age of Innocence
11. Journeyman
