Szerző: Aleš Podbrežnik
Előadó: Bowie, David
Kiadó: Sony BMG
Megjelenés: 2003
Értékelés: 3.5/5
Davidnél sosem tudhatod, mi lapul a zseniális „padlásán”. A ezerarcú férfi ezúttal egy viseltes, a túlzott csavargástól alaposan megkopott és kifényesedett „szmokingba” bújt, és kétségkívül szilárdan landolt az űrhajójával a földkéreg felszínén, majd az időn át vezető úton megállt egy pillanatra, hogy csatlakozzon hozzánk.
A Pablo Picasso modern, magasan vibráló gitárhangokat kap, alatta a ritmusszekció igencsak mulatságos topogásával. „Pablo Picasso never got called an asshole” – az eltéveszthetetlen, verhetetlen macho, aki vetélytársai orra elől vitte el a zsákmányt (értsd: a nőket), legalábbis New Yorkban! Egy szaftos köpés a szűk látókörű „jenkik” felé. A dalt tiszta angol fekete humorba csomagolva a spanyol flamenco kicsavart ütemei viszik tovább rockos tartással.
A háttérvokálok sokszínű kínálatot nyújtanak: a Bowie-szekvenciákból összeragasztott, eltorzított kórusoktól egészen a női hangokig, amelyek szándékosan kísértésbe vezetik a férfit. A legtöbb szám hangképét ismét gitárok és billentyűk kísérletező kitérői töltik meg, amelyek zseniálisan olvadnak egyetlen történetté. A gitár a legfurcsább hangokat csalogatja elő, amelyek a háttérben gazdagítják a hangteret, és ez határozottan különleges báj. A gitár megfelelője a billentyűk hangeffektjei és maguk a zongoraaranzsok. Ez Bowie klasszikus specialitása, amelyet már jó ideje nem használt a zenei kifejezésében. A Looking For Water igazi rock’n’roll roham, szaggató basszussal a hagyományos brit hangzás közepén. Igazi brit produkció, a ritmusszekció és az első vonal kivételes egyensúlyával. A dalok többsége kifejező ritmikán nyugszik, amelyet a produkció kicsit előrébb tolt.
A She’ll Drive The Big Car-ban Bowie még közelebb megy a gyökerekhez, egyenesen lényege magjához. Emlékszel az „Aladdin Sane” hangzására és a Rolling Stones-feldolgozásra, a Lets’ Spend Night Togetherre? A szájharmonika és az előrefrénben megszólaló ének produkciója tökéletesen megidézi Bowie legendás, 1973-as lemezének hangulatát.
Az egyik legszebb kompozíció, amelyben David érzékenysége különösen kiemelkedik, kétségkívül a Days, a lemez első atmoszférikus csúcspontja. Az akusztika és az elektronika, valamint a szó klasszikus értelmében vett ütősök és dobok zseniális kirakósa, ízléses zenekari aranzsokkal és gitárral, amely ismét csak díszítésként teszi fel az i-re a pontot a magas atmoszféra megragadott hangulatán. Tökély! Minden egyszerűen felépítettnek tűnik, a fülnek pedig igen behatoló. A Try Some, Buy Some (eredetileg G. Harrison) ugyan bizonyítja David mesteri képességét, hogy egy adott személyt beépítsen a tudatába, és zenei nyelvét a saját lecsapódásává dekódolja, de álmos, ringatózó keringőritmusával valahogy mégsem illik a „Reality”-re, amelyet többnyire rövid, odacsapós, lazán folyékony dalok töltenek meg.
A fő csemege a végén érkezik, a Bring Me The Disco King című balladával. A harmincas évek közepéről vett jazz-ritmusszekció, seprűvel dörzsölt dobok, zongora és David éneke ellenpontként, mindkettő összehangoltan és szándékosan hamisan. Az igazi Bowie-mesterség. Végig szomorú, ahol az ember egy sugár reményt sem talál, és napról napra, ahány még hátravan, már csak a saját cinizmusának adja át magát. Finom érzék vezeti Davidet a széteső „modern” társadalom elviselhetetlen puritánságát éneklő versszakokon át: a kifestett, mindenféle kenőccsel átitatott, pudlit ölükben tartó nagymamákon, az égbe hatoló betontömbök szürkeségén, valamint a robotizált, érzelmileg halott, jéghideg emberi tömeg lineáris eufóriáján, amely tele van a jelen egzisztenciális abszurditásának terhével. A parodizálás csúcsa a társadalom dekadenciájára, amelyet beteg elméje önpusztítás felé vezet.
A „Reality”-ben minden egy cseppnyi erőlködés nélkül épül fel, a mozdulatok alig észrevehetők, lágyak és a fülnek igen tetsző, érzékeny „feellel” bírnak. Semmi terjengősség, okoskodás, csak a rövid, egyszerű, de agyafúrt húzások és trükkök megfontolt adagja, művészien, bowie-san összerakva. Bowie új öltözéke láthatóan kiválóan áll a művésznek, hiszen ez a stílusváltás elég új alkotói szabadságot adott neki, ezért a „Reality” rockos lazaságot, egyszerűséget, ugyanakkor a művész sajátos tartásának kifejező erejét sugározza. A „Reality” igazi rocklemez, amilyet Bowie már régóta nem kínált a tömegeknek.
Felállás
David Bowie – ének, gitár, baritonszaxofon, billentyűs hangszerek
VENDÉGZENÉSZEK:
Tony Visconti – gitár, billentyűs hangszerek, basszusgitár, háttérvokál Mark Plati – gitár, basszusgitár
Earl Slick – gitár
Gerry Leonard – gitár
Mike Garson – zongora
Sterling Campbell – dobok
Matt Chamberlain – dobok
Gail Ann Dorsey – háttérvokál
Catherine Russell – háttérvokál
Produkció
David Bowie & Tony Visconti
Számlista
1. New Killer Star
2. Pablo Picasso
3. Never Get Old
4. The Loneliest Guy
5. Looking for Water
6. She’ll Drive the Big Car
7. Days
8. Fall Dog Bombs The Moon
9. Try Some, Buy Some
10. Reality
11. Bring Me the Disco King
