Szerző: Urban Bolta
Előadó: Apocalyptica
Kiadó: Sony Music
Megjelenés: 2010
Játékidő: 46:17
Értékelés: 4/5
Emlékeztek még azokra a finn srácokra, akik a kilencvenes évek második felében azzal lettek híresek, hogy Metallica-dalokat játszottak csellón, első lemezük pedig – a mendemonda szerint – alig néhány száz példányban jelent meg, mégis egy szempillantás alatt elkapkodták? Akkor a neoklasszicista megközelítés a heavy metalban egészen új dimenziót kapott, az Apocalyptica pedig berobbant a földkerekség ismert és népszerű zenei nevei közé. A srácok közben felnőttek, már az „Inquisition Symphony” (1998) című lemezzel saját anyagon kezdtek dolgozni, az Apocalypticáról gyorsan elterjedt a hír mindenfelé, ami az évek során számos neves zenésszel való együttműködéshez vezetett, a klasszikus zenei képzettségű finnek pedig annyira kiművelték a tehetségüket, hogy rossz albumot már nem is tudnak kiadni. A „7th Symphony” ennek az állításnak a legújabb bizonyítéka.
A „7th Symphony” semmilyen új elemmel nem gazdagítja az Apocalyptica hangzását, zeneileg tehát nem kínál újdonságot, a tíz dal mégis erős, összetartó egészet alkot, amely arra készteti a hallgatót, hogy újra és újra betegye a lemezt. Az album minden felismerhető elemet felvonultat a zenéjükből: a finom, érzelmesebb, könnyedebb dalokon át a hatalmas, epikus költeményekig egészen az igazi heavy metal rombolókig, ahol a produkció többnyire megpróbálja a cselló hangzását közelíteni az elektromos gitárok durva, vad hangjához. Mint mindig, a „7th Symphony” is csordultig tele van bravúros játékkal a dalok akusztikus alapjai és a hozzájuk illeszkedő keményebb riffek között, ezek ritmikája és váltakozása pedig az első perctől az utolsóig a nappali kanapéjához szögez majd benneteket.
A zenekar tagjai továbbra is a három cselló bonyolult kompozíciókba rendezésének mesterei, miközben mindhárom csellót remekül kihasználják, és mindegyik végig összehangoltan járja a maga tisztán meghatározott útját. Érdekes felismerés, hogy Eicca Toppinen, a finn klasszikus metalosok első számú embere a „7th Symphony” esetében eddig a legnagyobb mértékben engedte a többi tagot saját és közös szerzői munkához, ami természetesen üdvözlendő lépés, hiszen az album ettől az ötletek frissességében is nyer.
A nyitó At The Gates Of Manala már a legelején megmozgatja a nyakizmokat, különlegessége pedig a különböző tempójú „drive-ok” közötti dinamikus ugrálás. A következő End Of Me a vendég Gavin Rossdale-lel (Bush) az intróban érdekes elemet tartalmaz: a riff fölött játszik a nyolcvanas évek elejének heavy metal iskolája szellemében, a csúcspont pedig a refrén, amely főleg a kilencvenes évek alternatív rockjának hívei számára lesz kedvére való. A finnek – hasonlóan Slashhez az idén kiadott, címadó nevét viselő első szólólemezével – ismét bebizonyítják, hogy mesterei annak, hogyan szabják a dalt a vendégzenészhez, hiszen ez úgy van felépítve, hogy Rossdale szokásos zenei hajlamaira van szabva. Ez az erény a 2010 című dalnál is megmutatkozik, amelyben Dave Lombardo (Slayer) vendégeskedik: a „South Of Heaven”-korszakot idéző lassú intró igazi metalrobbanássá fejlődik, és ez az album legerősebb heavy rock pillanata. A közbeékelt Not Strong Enough meggyőző refrénre épít, és főként az MTV-s irányvonalú újabb hangzások kedvelőinek fog tetszeni. Ezután lazább folytatás következik: egy ambient sétát tehetünk a Beautiful című dalban, amely átmegy a Broken Pieces-be, egy eléggé átlagos számba nu/alter metalos pillanatokkal és az album egyetlen női vendégével, Lacey Mosley-val (Flyleaf). A váratlan „groove” energikus kitörése a Bring Them to Light című dalban van elkapva, vendége Joe Duplantier (Gojira, Cavalera Conspiracy), a nehézmetálos énekdallamok felé tett kirándulással azonban megégetik magukat, vagy másképp fogalmazva: az Apocalyptica, a nehézmetál vizein a kifinomultság és dallamosság nagy kedvelőjeként, nincs otthon ebben a közegben. A „7th Symphony” csúcspontját éppen a záró szakaszban éri el, a Rage Of Possseidon visszavisz minket a „Cult” (2000) idejébe, amikor a változatos, epikus léptékű feldolgozások uralkodtak. Az album záródala közel kilenc perces, az Apocalyptica zenéjének minden jellegzetes elemét felvonultatja, mégis egyértelmű vezérfonala van, így mindenképp ezek egyike.
A finn neoklasszicisták a „7th Symphony” albummal is aktuálisak és hallgatásra érdemesek maradnak, a lemez több mint elégedetté teszi a régi rajongókat, de azoknak is ajánlható, akik csak most ismerkedtek meg az „apokalipszis lovasainak” hagyatékával. Az album produkciójában és hangszerelésében elődjét, a „Worlds Collide” (2007) című lemezt követi a modernebb hangzás keresésében, amivel a finnek elsősorban a fiatalabb generációt célozzák meg, amelyet a kvázi alternatív kereskedelmi zenei tévék befolyásolnak. Ez a hagyományosabb rockörökség híveinek zavaró tényező lehet az emésztésnél, aki azonban túljut ezen a szakaszon, gazdagon megjutalmazódik.
Felállás
Eicca Toppinen – cselló
Perttu Kivilaakso – cselló
Paavo Lötjönen – cselló
Mikko Sirén – dob, ütőhangszerek
Vendégek:
Gavin Rossdale – ének (2)
Brent Smith – ének (3)
Dave Lombardo – dob (4)
Lacey Mosley – ének (7)
Joe Duplantier – ének (9)
Produkció
Joe Barresi, Howard Benson (3,6)
Számlista
1. At the Gates of Manala
2. End of Me
3. Not Strong Enough
4. 2010
5. Beautiful
6. Broken Pieces
7. On the Rooftop With Quasimodo
8. Bring Them to Light
9. Sacra
10. Rage of Poseidon
