Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Sting
Kiadó: A&M Records / Interscope
Megjelenés: 2016
Játékidő: 37:05
Értékelés: 2.5/5
Az „57th & 9th” Sting legújabb stúdiólemeze, amely hosszú idő után jelent meg, magas, talán túlzottan is magas elvárások közepette, hiszen a megjelenés előtt több mint tíz év első rock/pop albumaként harangozták be. Ahogy az lenni szokott, Sting új projektje sajnos nem váltotta be azok reményeit, akik túl hamar bedőltek a megjelenését kísérő médiaőrületnek. A „pop rock” címke ugyan részben jogos, hiszen Sting tizenkettedik stúdióalbuma hosszú idő után valamivel több rockos ritmust tartalmaz, mint amit az elmúlt tizenöt évben megszokhattunk tőle, de ez még mindig nem az, amire a legjobb életművének – vagyis az első három szólólemezén és a The Police-szal alkotottaknak – a rajongói igazán vágytak. Miért is említjük egyáltalán a The Police-t? Mert az „57th & 9th” megjelenése előtt páran valótlanul azt híresztelték, hogy Sting néhány új dala ismét a The Police szintjét súrolja.
A legendás zenész ezúttal is irigylésre méltó csapatot gyűjtött maga köré, akik közül két régi munkatársa emelkedik ki: a gitárvirtuóz Dominic Miller és minden idők egyik legjobb dobosa, Vinnie Colaiuta, akik a kilencvenes évek eleje óta dolgoznak Stinggel. Sting azonban – aki az „57th & 9th” ihletét New York egy olyan városrészében tett séták közben kapta, amely egykor a hírhedt „Hell’s Kitchen” néven volt ismert, és ahol a stúdiója is található – sajnos nem tudta teljesen kihasználni a két zenész kivételes tehetségét: a legtöbb dalon alig lehet észrevenni őket, a feladataikat többnyire kevésbé tehetséges muzsikusok végzik el. Az igazat megvallva valódi rockból is nagyon kevés van a lemezen, minőségi popból pedig szintén nem sok. A második félidő balladái sem különösebben említésre méltóak.
Az első csalódást már a nyitódal, az „I Can’t Stop Thinking About You” jelenti, amely a lemez slágerszinglijeként jelent meg, és Sting következő nagy slágerének készült, de a The Police-nál sokkal inkább emlékeztet valamelyik mai indie pop rock bandára. A folytatás sajnos nem sokkal jobb azoknak, akik valóban hittek a „régi dicsőség ösvényére” való visszatérés ígéretének. A következő dalt, az „50,000”-et, amely még inkább indie pop rock stílusú és lassabb tempójú, Sting a 2016-ban idő előtt eltávozott számos zenei ikonnak ajánlotta, külön kiemelve David Bowie-t, Prince-t, Lemmyt és Glenn Freyt. A rendben lévő „Down, Down, Down” – az album két dala közül az egyik, amelyet Sting, Miller és Colaiuta közösen írt – az „57th & 9th” kevés olyan száma közé tartozik, amely nagyon jól sikerülhetett volna, hiszen dallamában valóban kicsit emlékeztet Sting korai, legjobb szólóéveire, ha lenne benne egy kis több életkedv.
A „One Fine Day”-en Sting ismét felölti a környezetvédő aktivista szerepét, és a szövegben a globális felmelegedés következményeire figyelmeztet, miközben a fő dallam teljesen felejthető. A valamivel élénkebb, mondjuk úgy, rockosabb „Petrol Head” alatt a kultikus énekes kissé újra „felébred”, de a „rendben van” jelzőnél többet nem érdemel. A folytatásban, vagyis a második felében a lemez még unalmasabbá válik, mint addig, és elveszíti az utolsó, amúgy is ritka rockelemeit: elhatalmasodnak a meglehetősen vérszegény balladák (ezek közül a legrosszabb az akusztikus „Heading South of the Great North Road”), amelyeken Sting már semmiképp sem tudja megismételni egykori fényét, többek között azért sem, mert hangterjedelme az évek során érezhetően leszűkült. Ha nem lenne meg az a jellegzetes „reggae” hangszíne, az énekest már fel sem lehetne ismerni.
Ezért az új balladák az olyan korábbi slágerek rendkívüli hangulati szépsége helyett, mint a felejthetetlen „Nothing Like the Sun” (1987) vagy a „Fragile” klasszikus, inkább egy gazdag, öreg morgólódó dohogására emlékeztetnek, akinek az életben semmi sem hiányzik, a kísérő hangszerelések is többnyire semmi különlegeset nem nyújtanak, az igencsak egyszerű ritmusokról nem is beszélve. A kissé jazzes irányba hajló „If You Can’t Love Me” – amelyet Sting, Miller és Colaiuta közösen írt – ugyan valamivel több ritmikai változatosságot tartalmaz (végre Colaiuta jellegzetes dobtechnikája is hallható), de egészében véve ez sem hagy mély nyomot. A lemez rendesen kimerítővé válik a meglehetősen idegesítő „Inshallah”-val, amely egy arab imát tartalmaz, és úgy szól, mint egy vallási fanatikus siratóéneke. Az utolsó dalban, az kifejezetten álmos „The Empty Chair” című balladában Sting a szövegben John Foley amerikai újságíróra emlékezik, akit az ISIS nevű hírhedt terrorszervezet vallási fanatikusai lefejeztek.
Az „57th & 9th” a nagy várakozások ellenére sajnos nem az a „visszatérő” Sting-rockalbum, amelyre páran évek óta türelmetlenül vártak, miután alaposan megelégelték a zenész zenekari és reneszánsz projektjeit, amelyekkel az utóbbi években nem kevés régi hívét összezavarta. Egyáltalán nem kellemes kritikusnak lenni egy ilyen zenei óriással szemben, hiszen mindazoknak, akik rendkívül nagyra becsülik a hetvenes évek végi, a nyolcvanas és a kilencvenes évek eleji életművét, sokkal jobb albumot kívánnának neki, mint az „57th & 9th”, amely csak a legelkötelezettebb rajongókat izgathatja fel, akiknek édesmindegy a zenei tartalom, csak Sting neve szerepeljen a lemezen. Egyre nyilvánvalóbb, hogy a legendás zenész a múlt varázsának felidézésében már képtelen eligazodni, és a krónikus igazi ihlethiány és a gyengébb hangterjedelem mellett hasonló teljes ihletvesztéssel küzd, mint régi barátja, David Gilmour, hiszen mindkettőjüket az utóbbi években egyre inkább a nem kívánatos „dad rock” címke irányába sodorja az idő.
Felállás
Sting – ének, basszusgitár, zongora, ütőhangszerek
Dominic Miller – gitár
Vinnie Colaiuta – dob
Rhani Krija – ütőhangszerek
Martin Krieszenbaum – billentyűs hangszerek
Rob Mathes – zongora
Lyle Workman – gitár
Josh Freese – dob
Jerry Fuentes – vokál, gitár
Diego Navaria – vokál, basszusgitár
Derek James – vokál
Zach Jones – dob
Razan Nassreddine – vokál
Hazam Nassreddine
Marion Enacheschu – hegedű
Jean-Baptiste Moussarie – gitár
Salam Al Hassan – ütőhangszerek
Accad Al Saed – ütőhangszerek
Thabet Azzawi – ud
Nadim Sarrouh – ud
Nabil Al Chami – klarinét
Produkció
Martin Kierszenbaum
Dalok listája
1. I Can’t Stop Thinking About You
2. 50,000
3. Down, Down, Down
4. One Fine Day
5. Pretty Young Soldier
6. Petrol Head
7. Heading South On The Great North Road
8. If You Can’t Love Me
8. Inshallah
9. The Empty Chair
