Nemrég töltötte be az 50. évét a brit agrár-progresszív rockerek, a Jethro Tull harmadik stúdióalbuma, a „Benefit”. Igaz, nem a pályájuk nagy fordulópontja, az átmeneti szerepe viszont fontos: a progresszív rock mesterségének ez a nagyjai egy évvel később ezen a lemezen át jutottak el a régen áhított áttöréshez, az utódlemezhez, a hithű rockerek körében mára közkinccsé vált „Aqualung”-hoz. Ezért a „Benefit” is megérdemel néhány „megemlékező” sort.
Az a pont, amikor a zenekar lassan progresszív rockerővé kezdett átalakulni, valójában Martin Barre érkezése volt. John Evan is hozzátett a magáéból, de róla később még szó lesz. Barre megjelenése megszórta tűzzel Ian Anderson (az akkori időkhöz képest) újszerű víziót, és az ördögi színpadi extravaganciáját is, amivel a közönség körében egyre több szimpátiát szerzett. Barre így emlékezik: „Ez volt a töréspont mindahhoz, amiről felismertek bennünket, és amiért más zenekarokat is elkezdtünk inspirálni.”
A banda egy rendkívül sikeres amerikai turnéról tért haza, amelynek során meghívást kapott a Woodstock fesztiválra is, Ian Anderson viszont ezt visszautasította, mert nem akarta, hogy a zenekart összekössék a hippik akkori globális menetelésével. Az Egyesült Államokból hazatérve a tagok meglehetősen kimerültek voltak, és az is szertefoszlott, amit a tejjel-mézzel folyó országról elképzeltek. További fejfájást okozott Andersonnak a már említett hippiláz, és a megromló viszony miatt egyre nőtt a súrlódás a zenekar és az akkori kiadó között is. Ez Anderson szerzeményein is meglátszik a „Benefit” anyagán, amelyet 1969 decembere és 1970 januárja között vettek fel. E körülmények miatt a lemez sötétebb az elődjénél, a „Stand Up”-nál. Mindenesetre az átmenetre szükség volt, különben a Jethro Tull aligha jutott volna el a „Benefit”-től az „Aqualung”-ig, és tovább addig a pontig, hogy kilőtte magát a progresszív rock névvel illetett, egyre aktuálisabb műfaj legkiemelkedőbb zenekarai közé.
Ebben az időszakban a zenekar élvezhette a felállás egyik ritka, hosszabb stabil szakaszát, Anderson pedig egy billentyűst is szeretett volna bevonni. Vagyis egy ötödik tagot. Így sikerült megnyernie régi John Evan Band-beli cimboráját, John Evant. Evan Londonban maradt, miután a zenekara, a John Evan Band feloszlott. Andersonnal együtt bérelték a lakást, Evan pedig épp akkoriban kezdte tanulmányait a Londoni Egyetemen. Anderson és Evan nem sokat látták egymást, mert Anderson hirtelen nagyon le lett terhelve a Jethro Tull körüli teendőkkel. Evan hezitált a csatlakozással, mert nem akarta elhanyagolni a tanulmányi kötelezettségeit. Koncerteken és a stúdióban Evan még nem volt hivatalos tag. Ezért szerepel a Jethro Tull a „Benefit” borítóin még mindig kvartettként. 1970 januárjának végén a zenekar ismét feltűnt a BBC Top of the Pops című műsorában, ahol a Witch’s Promise című dalt adta elő. Már Evannel a színpadon.
A kitűnően fogadott elődlemez, a „Stand Up” biztos alkotói hátteret adott a zenekarnak, így a Jethro Tull új ötletekkel és hangzással még magabiztosabban vethette magát a kísérletezés szabad tereibe, ezzel stílusában határozottabban eltávolodott az előző két albumtól, a blues-gyökerek hatását pedig még messzebb hagyta maga mögött. A „Benefit” megjelenésekor, 1970. április 20-án felkapaszkodott a brit eladási lista 4. helyére és az amerikai Billboard-lista 11. helyére. A siker megnyitotta a zenekar előtt a legnagyobb koncerthelyszínek kapuit. A Jethro Tull egyszerre már olyan arénákat is megtöltött, amelyekbe akár 20.000 ember is befért. Az új amerikai turnén a zenekar megszilárdította státuszát, mint megbecsült koncertattrakció.
Még ugyanebben az évben, augusztusban a Jethro Tull fellépett a Woodstock brit változatán, az Isle of Wight fesztiválon, ahol addig a napig a legnagyobb tömeg látta őket a színpadon. Az Isle of Wight-i fellépést újabb amerikai turné követte. Ennek végén Glenn Cornick elhagyta a zenekart. Cornick később azt mondta, hogy Ian Anderson rúgta ki, bár a zenekar akkori menedzsere és a Jethro Tull-albumok producere, Terry Ellis tanúsága szerint a zenekar csak „felkérte Cornickot, hogy távozzon”. Ellis hozzáteszi, hogy a zenekar egyúttal teljes támogatást nyújtott Cornicknak, és biztatta, hogy alapítson saját új együttest. Meg is tette, így jött létre a Wild Turkey, amelyet sok évtizeddel később egy Jethro Tull-találkozón való fellépésre újra életre keltett. Cornick 2014 augusztusában hunyt el. Teljesen elképzelhető, hogy amikor végül eldördült a lövés, Anderson tényleg kilőtte Cornickot a zenekarból. Anderson szerint a Jethro Tull és Cornick útjai az amerikai turné alatt kezdtek elválni. Glenn ugyanis egyre inkább „bulizó állattá” vedlett, ami nem fért össze a másik három taggal, akik a tyúkokkal feküdtek, és koncertek után mindegyikük inkább a saját szobájában olvasgatott.
Szóval… a Benefit az elődeihez képest jóval változatosabb album. Néhány dalt kifejezetten ambiciózusan terveztek meg, ahogy ezt a nyitó, időnként skizofrén „With You there to Help Me” is jelzi, amelyet a flétnahang köddé gyűjtött lágysága és Barre frazírozásának, valamint Anderson fuvolájának társulásából fakadó nagyobb decibeladag kontrasztja jellemez. Barre frazírozásának hevessége és Anderson fékezhetetlen fuvolás „nekilendülése” a kifinomultság pillanataival vegyítve a „For Michael Collins, Jeffrey And Me” című dalban éri el a csúcsot, ami csak hangsúlyozza az album stilisztikai átmenetét a progresszív rock felé.
Az hangszerelés egyre összetettebbé vált, ezt a „Nothing to Say”, az „A Time for Everything” és a „To Cry You A Song” sem titkolja, ugyanakkor az album ügyesen egyensúlyoz azokkal a pontokkal, ahol a folkzene szerkezetei vannak előtérben, ahogy ez az „Inside”-ban vagy a misztikus „Alive and Well and Living In”-ben hangsúlyos.
Érdemes kiemelni az Island Records akkori önbizalomhiányát is. A kiadó ugyanis nem tudta, hogy a „Benefit” egyáltalán „megfog”-e kereskedelmileg, és ha igen, hogyan. A piac nagy rejtély volt a számára. Így különböző módokon tapogatta a terepet, ami ellentétben állt Ian Anderson és társasága művészi pózával, és Andersonnak ezért még ma is fáj a feje. A Teacher című dal, amely Nagy-Britanniában csak a „Witch’s Promise” kislemez B-oldalaként jelent meg, az album európai változatára nem került fel, Andersonnak pedig főleg azért fáj a feje, mert a kiadó olyan dalt akart, amelyben két gitár szól, és egyetlen fuvolaaranzsmán sincs. A „Teacher” viszont rajta volt az album amerikai piacra szánt változatán. Az album európai változata helyette az „Alive and Well and Living”-et tartalmazta, ami az amerikain nem volt rajta. E két dal stílusában nagyon távol áll egymástól, ami bizonyítja, hogy a kiadó nem tudta, mit kap majd fel a közönség. Anderson ezzel kapcsolatban ma is csóválja a fejét, hiszen a rockosabb, keményebb Teacher soha egy cseppet sem tetszett neki. Ezen a ponton Anderson már-már közmondásos makacssága és kitartása megmutatta a fogát a kiadónak, és a következő albummal a Jethro Tull olyan csillaggá vált, amely akkora intenzitással ragyogott fel, hogy a bolygón többé senki sem nézhetett el mellette.
Cornicket az amerikai turné után Jeffrey Hammond – Hammond basszusgitáros váltotta, a zenekar pedig még a „Benefit” felvételei közben megteremtette az együttműködés hídját David Palmerrel is, és így indult el alkotói pályájának legtermékenyebb korszaka felé. Bár a remek „Benefit” két sikeresebb Jethro Tull-album közé szorult, és a zenekar terjedelmes diszkográfiájában igazságtalanul háttérbe került, mégis éppen ez a lemez adta meg azt a lényegi kulcsot, amely kinyitotta a zenekar előtt az ajtót ahhoz, hogy a következő évben felvegye pályafutása egyik legnagyobb, ha nem a legfontosabb albumát. Olyan albumot, amelynek kötelezően ott kell lennie minden magára és a rock’n’rollra valamit adó háztartás műalkotás-relikviái között. Erről viszont majd máskor többet.
Aki közületek még többet szeretne megtudni a „Benefit” albumról, (bármikor) elolvashatja Peter Podbrežnik alapos és bővített recenzióját, amely oldalunkon először réges-régen, 2006. június 17-én jelent meg!
Szerző: Aleš Podbrežnik
