A „Heaven And Hell” az az album, amely új feltámadást hozott a birminghami úttörő legenda, a Black Sabbath számára. A zenekar ezzel korszerűsítette és felfrissítette zenei arculatát. Az album, amelyért a túlélés érdekében kockázatos kompromisszumok sorát kellett vállalniuk, végül zökkenőmentes, nyugodt belépőt biztosított a Black Sabbathnak a nyolcvanas évek új korszakába, a heavy metal feltartóztathatatlan berobbanásának korába. Ez tehát az első album Ronnie James Dióval az éneken, és legalább olyan jó, mint a legjobb Ozzyval készült Black Sabbath-lemezek. Olyan album, amely a zenekarnak fiatal rajongók új gárdáját hozta el. Ők az N.W.O.B.H.M. mozgalom bandáiért lelkesedtek, és ez a mozgalom kapóra jött a Black Sabbath reneszánszának. A régi „Ozzy-korszakos Sabbath”-hívek is, akik teljes bizonyossággal a bukásra számítottak, az új „Heaven And Hell” anyagát meghallgatva már csak vállat vontak: „Ozzy, ki az?” Persze nem mindenki. Ez az album megosztotta a zenekar idősebb rajongóit. Tony Iommi szavaival Ronnie James Dio olyan szivárvány volt, amely akkor, amikor a zenekar vak és sötét zsákutcába jutott, a megfelelő pillanatban és a megfelelő helyen, teljes fényében felragyogott, és kihúzta a Black Sabbathot a csávából. Az album címének megválasztása minden bizonnyal több mint találó. A tartalma mindkettőt hozza. A zenekar a készülés ideje alatt szinte végig mezítláb táncolt az éles penge szélén, rengeteg rendkívül kockázatos lépést és döntést hozott, de ezek a végén sikert és művészi reneszánszot hoztak neki.
Ismét abban a messzi 1980-as évben járunk. Ha összeadod azokat az eseményeket, amelyek abban az évben történtek a rock’n’rollban, nem nehéz arra a következtetésre jutni, hogy nagy valószínűséggel ez az az év, amelyről kiderült, hogy a metalnak fordulópontot jelentett, és a legfontosabb volt. Felbukkantak az N.W.O.B.H.M. mozgalom zenekarai: az Iron Maiden, a Girlschool, a Diamond Head, a Def Leppard, az Angel Witch az első lemezeikkel, a mozgalom kezdeti élharcosai, a Saxon pedig ebben az évben egyből két új stúdióalbumot adott ki, kijött a Judas Priest lemeze (British Steel), ezt az év közepén az AC/DC követte (Back In Black), az év vége felé pedig a Motörhead (Ace Of Spades). Az idén megjelent „Heaven And Hell” rendkívül fontos a heavy metal műfajának megszilárdításában. Nemcsak a Black Sabbath talpon maradását segítette, hanem, mint később kiderült, megjelenésével és zenei karakterével már 40 éve megszakítás nélkül újabb és újabb metalrajongókat ihlet meg, a hatásáról nem is beszélve.
A RockLine recenzióját a „Heaven And Hell” albumról, amelyet még 2007. január 29-én készített Rok Klemše, ITT olvashatod el!
Mielőtt azonban ez az album megjelent, a legendás birminghami zenekar helyzete korántsem volt rózsás. A hetvenes évek második fele nem éppen a zenekar elképzelései szerint alakult. 1977 végén, éppen amikor el kellett volna kezdődnie annak az anyagnak a felvételének, amely később a „Never Say Die!” albumra került (RockLine recenzió), Ozzy Osbourne először lépett ki a zenekarból. A banda a „Never Say Die!” albumhoz már új énekessel, Dave Walkerrel próbált (aki a Mistress soraiból érkezett, korábban pedig a Fleetwood Mackel és a Savoy Brownnal is dolgozott), de Ozzy 1978 elején meggondolta magát, visszatért a zenekarba, és még abban az évben vele vették fel és adták ki a „Never Say Die!” albumot. A Black Sabbath ezután Ozzyval még egy turnét kibírt, amelyen az akkoriban nagyon lelkes és hajtós fiatalok, a Van Halen nyitottak nekik, nekik ez volt az első turnéjuk, miközben a sajtó előszeretettel írta a Black Sabbathról, hogy a társaság a turné alatt a színpadon többször is fakó és érdektelen benyomást keltett. A banda 1978 decemberében az Egyesült Államokban maradt, és nekilátott az új album anyagának írásához. Ozzy ekkoriban végletekig belesüllyedt mindenféle függőségbe, úgyhogy egyszerűen nem lehetett vele dolgozni. Függetlenül attól, hogy a zenekarban gyakorlatilag mindenki „rá volt akadva” valamire, Ozzy problémája elsősorban az állandó és extrém ittasság volt. A kiadó részéről egyre erősödött a nyomás, a banda pedig ráadásul szenvedett Ozzy többnyire elutasító hozzáállásától, aki nem akart énekelni azon az anyagon, amelyet Tony Iommi írt az új albumra. Iommi így végül nehéz szívvel úgy döntött, hogy kirúgja Ozzyt a zenekarból, a feladatot pedig, hogy átadja Ozzynak a hírt a Black Sabbath-tagságból való kizárásáról, amely 1979. április 27-én vált hivatalossá, Bill Ward dobosra bízta, aki egyébként mindig is a legjobban kijött Ozzyval a zenekarban.
És ki hozta Ronnie-t a Black Sabbathhoz? Ironikus, de éppen a zenekar akkori menedzserének, Don Ardennek a lánya, a tyúktojással való dobálózás közismert rajongója, Sharon Arden, Ozzy későbbi felesége. Ronnie 1979 júniusában csatlakozott a zenekarhoz, Arden azonban ez idő alatt is kitartóan győzködte Ozzyt, hogy térjen már vissza a Black Sabbathhoz. Arden természetesen Ozzyval a felállásban látta a Black Sabbath óriási kereskedelmi potenciálját. Ozzy később elmondta, hogy egyszerűen elege lett azokból a kísérletező húzásokból, amelyekbe a banda már a „Technical Ecstasy” albummal (RockLine recenzió) belekezdett. Ebben a történetben hamarosan már nem lett volna Black Sabbath. Ronnie és Tony először arról beszélgettek, hogy teljesen új zenei projektet indítanak. Nem sokkal később teljesen váratlanul összefutottak a Rainbow bárban (Sunset Strip, Los Angeles). Mindketten új zenei kihívásokat kerestek. Dio tulajdonképpen ezt, Iommi pedig természetesen először is új énekest. „Ez elrendeltetett” – emlékszik vissza Dio, és hozzáteszi: „Azonnal egy hullámhosszra kerültünk.” A két zenész később telefonon tartotta a kapcsolatot. Így érkezett Dio egy napon látogatóba Iommihoz a los angelesi otthonába. Ott tartottak egy ismerkedős jamet, és közösen befejezték a Children Of The Sea című számot is, amelyet Iommi már kétségbeesetten az archívumba süllyesztett, de most újra előhúzta. Már jó ideje megírta, és Ozzy teljesen más énekdallammal és szöveggel énekelte.
Dio így emlékezik: „A Black Sabbath akkoriban zavarban volt. A belépésemmel összekapartuk magunkat. Sok figyelmet fordítottunk egymásra, tudtuk, hogy képesek vagyunk újra megcsinálni, főleg azzal a ténnyel a hátunk mögött, hogy egy nagyon sikeres zenekarban vagyunk!”
A zenekar azonban ekkor valójában a káosz szélén állt. Nemcsak hogy le kellett cserélniük a karizmatikus és rendkívül szimpatikus énekest egy újra, hanem személyes természetű gondokkal (alkoholizmus, mindkét szülője halála) is szembekerült Bill Ward dobos, aminek az lett az eredménye, hogy az ember néhány hónappal később ki is lépett a zenekarból. És ez még nem minden. A zenekar az összes demofelvételt a floridai indulás előtt, Los Angelesben vette fel, Geoff Nichollsszal a basszusgitáron, aki egyébként a Quartz tagja volt, ahol Nicholls gitározott és billentyűzött, mivel Geezer Butler éppen válófélben volt, és a vele való jövő a zenekar számára teljesen bizonytalan volt. Geezer ráadásul nem látta a Black Sabbath igazi jövőjét Ozzy nélkül. Ezért Iommi egy ideig komolyan fontolgatta, hogy teljesen „kivégzi” a zenekart, és egészen új projektbe kezd. Az ötlet egyebek mellett az volt, hogy csak a Sabbath nevet tartja meg. Amikor Ronnie James Dio először feltűnt a Black Sabbathnál, egy ideig (az éneklés mellett) kénytelen volt basszusgitározni is, ahogy azt a saját zenekarában, az Elfben is csinálta. A kétségbeesett Iommi odáig jutott, hogy felhívta jó barátját, Frank Zappát is, nem tudna-e ajánlani egy basszeroskát. Frank a stúdiómunkákhoz felajánlotta a saját basszusgitárosát, de Iommi ragaszkodott egy olyan emberhez, aki azonnal teljes jogú tagja lehet a zenekarnak. A végén Butler mégis visszatért a zenekarba, miután meghallotta Ronnie James Dio énekteljesítményét, Nicholls pedig a basszusgitárról átült a zenekar nem hivatalos billentyűsének posztjára. Butler az összes basszusgitárvonalat újra eljátszotta és felvette. Tehát igen. A fenti „mítosz” Butler kezdeti távolmaradásáról és helyettesítéséről valójában megerősítést nyer. A másik mítosz, hogy léteznek Ozzyval az éneken készült demófelvételek, kitalált marad, ahogy kitalált a harmadik mítosz is, hogy a Black Sabbath már próbált Dióval, mielőtt kidobták volna Ozzyt a tagságból. Aztán itt a negyedik sztori. Ez a volt Elf- és Rainbow-tag, Craig Gruber basszusgitáros közreműködéséről szól, és az is ingatag alapokon áll.
Bár a Children Of The Sea az első szám, amelyet a zenekar végig megírt, az album címadó dalának demóját vették fel elsőként. Ennek a számnak az alapja egy markáns basszusvonal, amilyet a rock’n’roll univerzum addig a napig még nem tapasztalt. Ez a basszusvonal állítólag abból az időből származik, amikor Geoff Nicholls a Quartzcal megalkotta a Mainline Riders című számot. Geezer Butler később be is vallotta, hogy ilyen basszusvonalat, mint amilyet az album címadó száma hordoz, ő maga álmában sem találna ki.
Bill Ward dobos a személyes természetű problémái mellett nem volt teljesen elégedett az új Black Sabbath zenei irányával sem. Egyszerűen nem fért össze vele a fantáziavilágú szövegek, amelyekkel az új Black Sabbath-zene üzenetei hirtelen megteltek, abban az értelemben, hogy ez soha nem illett a zenekar eredeti zenei irányának kontextusába, még Ward Polka Tulk-os idői óta sem. Zavarta tehát a költészet valószerűtlen üzenetvilága. Dio valójában gótikus előjelet adott a zenekarnak. Ezért nem csoda, hogy Ward kedvenc száma a „Heaven And Hell” albumon éppen a Lonely Is The World, a személyes természetű üzeneteivel.
A „Heaven And Hell” albumot a floridai Miami szívében álló Criteria stúdióban vették fel, ahol négy évvel korábban a Black Sabbath a „Technical Ecstasy”-t rögzítette, valamint a párizsi Ferber stúdióban. Producernek Ronnie James Dio Martin Birchöt javasolta, akit a Rainbow-nál töltött évekből nagyon jól ismert. Így Martin Birch alig a második producer lett a zenekar életében 1971 óta. Akkor jelent meg ugyanis a „Master Of Reality” (RockLine-recenzió), amelyet Rodger Bain producerkedett, az összes utódját pedig egészen a „Heaven And Hell”-ig maga Tony Iommi jegyezte producerként.
Iommi az önéletrajzában azt mondja, hogy a zenekar ebben az időszakban valóban valami különlegeset alkotott, és többek közt ezt írta: „Ozzy a gitárfrázissal együtt énekelt, ahogy például az Iron Manben is. Az énekdallamai követték a gitárfrázisaim vonalát, vagyis a zene vezérdallamát. Ezzel persze semmi baj nem volt, de Ozzyval ellentétben Ronnie nagyon szeretett a gitárfrázisok fölött énekelni ahelyett, hogy követte volna őket, és az adott számba a dalt meghatározótól eltérő énekdallammal lépett be. Ez zeneileg sokkal több ajtót nyitott meg előttünk, mint valaha. Nem szeretném, hogy úgy hangozzon, mintha Ozzy Black Sabbathhoz hozzájárulását bírálnám, de Ronnie megközelítése nekem személy szerint új alkotói dimenziókat nyitott, és új gondolkodásmódra, új zenei szemléletre kényszerített.”
A Black Sabbath hosszú múltra tekint vissza abban, hogy Bill Wardot heccelte, és rajta viccelődött. Ez a „Heaven And Hell” felvételei alatt sem változott. Egy nap Iommi leöntötte Wardot egy folyadékkal, amellyel a technikusok általában a magnók fejeit tisztították. Amikor meggyújtotta az öngyújtót, kiderült, hogy ez a folyadék sokkal gyúlékonyabb a megszokottnál, amire Iommi semmiképp sem számított. Ward a mostanáig ismert fizikai törvényeknek megfelelően lángra kapott, és harmadfokú égési sérüléseket szenvedett, amiről a mai napig mindkét lábán látható hegek tanúskodnak. Bill hozzáteszi, hogy a felvételekre egyáltalán nem emlékszik. A végletekig vitt ivászat miatt. A rákövetkező turné alatt is egyre nehezebbé és megterhelőbbé vált a viselkedése. Ehhez hozzájárult mindkét szülője halála is, a férfi pedig nem sokkal később elhagyta a zenekart. Dio nagyjából így emlékszik vissza: „Bill felhívott telefonon, és azt mondta: Kint vagyok.” Dio azt felelte: „Ó, de jó, Bill, hová készülsz?” Ward erre: „Félreértettél, haver. Kint vagyok, a reptéren”, és ezzel értésre adta, hogy nem képes folytatni a turnét. Augusztus közepe volt, a zenekar albuquerque-i koncertje után (Új-Mexikó állam, USA). A turné hátralévő részére a zenekar Vinny Appice-t hívta be (Ronnie ajánlotta, Vinny korábban a Derringerben dobolt), vele fejezték be a turnét. Appice később a Black Sabbath teljes jogú tagja lett, és velük vette fel a „Heaven And Hell” utódját, a mindenki által ismert „Mob Rules”-t.
Miután Bill Ward kilépett, a zenekarnak néhány szabad napja maradt a következő, Hawaiira meghirdetett koncertig. Vinny Appice érkezésével ebben a pár napban elég idejük volt arra, hogy az új dobos begyakorolja velük a koncertrepertoárt. Iommi egy érdekes közjátékra emlékszik ebből az időből, amely az új dobossal kapcsolatban történt: „Amikor összegyűltünk, hogy meghallgassuk Appice-t, Vinny dobfelszerelése rendkívül kicsi volt. Azt feltételeztem, hogy ez csak az a szett, amit gyakorláshoz használ. Aztán amikor megérkeztünk Hawaiira, az Aloha stadionba, ahol először játszott velünk, sokkoltak: pontosan ugyanaz a dobszett állt Bill óriási dobemelvényén. Ott egy törpének való dobfelszerelésnek tűnt, ami paranoiával töltött el. Először fordult elő ugyanis, hogy nem Billel játszottam, így a koncert előtt még idegesebb voltam. Valahányszor ránéztem Vinny dobszettjére, elfogott a rettegés, hogy valami szörnyű dolog történik a koncert alatt, és minden félremegy.”
Szerencsére Appice jól beilleszkedett a Black Sabbath új stílusába és hangzásába, bár az érkezésekor, hogy segítsen kihúzni a turné hátralévő részét, a zenekar úgy döntött, kicsit átalakítja a repertoárt. A setlistből így kikerült a Lonely Is The World (emlékeztek? Ez az a szám, amelyik Bill Wardnak a legkedvesebb volt az újak közül), és a Lady Evil került a helyére. Iommi a dalcsere igazi okára nem emlékszik, ez viszont azt jelenti, hogy a Wishing Well és a Walk Away lett az a két „Heaven And Hell”-szám, amelyet ezen a turnén (ez végül 1981. február 2-án zárult Cornwallban) soha nem játszottak el.
A „Heaven And Hell” borítóját Lynn Curlee készítette, és cigarettázó, pókerező angyalokat ábrázol. A zenekarnak tetszett a választás, mert a motívum Iommi szavaival „hősies”. A borító ötletét egy 1928-ban készült fénykép adta, amelyen angyalokra emlékeztető ruhába öltözött nők láthatók, akik egy kollégiumi előadás szünetében mind elszívtak egy-egy cigarettát. Az album hátoldalán látható zenekari portrét Harry Carmean készítette.
A „Heaven And Hell” 1980. április 25-én jelent meg, és sikert hozott a zenekarnak, hiszen a „Sabotage” (1975, RockLine-recenzió) után ez volt az első olyan album, amellyel a Black Sabbath ismét magasra jutott a slágerlistákon. Nagy-Britanniában a 9., az Egyesült Államokban a 28. helyig jutott. Ráadásul a Black Sabbath pályafutásának harmadik legkelendőbb albuma, közvetlenül a „Paranoid” (1970, RockLine-recenzió) és a „Master Of Reality” (1971, RockLine-recenzió) mögött. 1986-ban platinalemez minősítést kapott az Egyesült Államokban, ahol több mint egymillió példányban kelt el. Nagy-Britanniában 60.000 példánnyal a harmadik Black Sabbath-album lett, amely ezüst minősítést kapott, 1980 novemberében. 1982 áprilisára 100.000 példányban fogyott el, és ezzel Nagy-Britanniában aranylemez lett.
Az albumról két kislemez jelent meg. Az első a nyitódal, a Neon Knights volt 1980 júliusában (a B-oldalon a Children Of the Sea koncertváltozata kapott helyet). Ez a szám a „Heaven And Hell” felvételeinek legvégén született, amikor a zenekar már Franciaországban, Párizsban fejezte be a produkciót. Egyszerűen. Kevés volt az idő, ezért gyorsan kellett még valamit összerakniuk. Valójában ez az egyetlen dal, amelyet társszerzőként Geezer Butler is jegyez. A szám megjelenésekor a brit kislemezlistán a 22. helyig jutott (az Egyesült Államokban nem került fel a listákra). Az első 25.000 példány képes tokot kapott. A második kislemez 1980 decemberében jelent meg, a zenekar erre a Die Young című számot választotta. A brit kislemezlistán a 41. helyet érte el. Az Egyesült Államokban ismét nem került fel a listára. A kislemez B-oldalán a Heaven And Hell koncertváltozata hallható.
Hát így. A zenekarnak most már meg kellett győznie, ha nem egyenesen át kellett nevelnie a rajongóit az új turnén is, ahol kínos helyzetbe került: az Ozzy-korszak kedvenceiből és az új album anyagából kellett összeállítania a koncertrepertoárt. Két nehezen összeegyeztethető dolog. Ugyan ki fogja ezt elfogadni, és hogyan? Hogyan fogja a „törpe, aki egy üvöltéssel kirázza az embert a gatyájából” eljátszani Ozzy szerepét? Közel sem úgy. Ez egyértelmű volt. Az óriási karizmájával, világos fókuszával és kivételes önbizalmával mégis fokozatosan sikerült a maga oldalára állítania a rajongókat. A turné tehát 1980. április 17-én kezdődött Németországban. És sikeres volt. A helyszínek mindenhol megteltek. A brit szakaszon a Black Sabbath húsz koncertet adott, ebből a hírhedt Hammersmith Odeonban egymás után négy estét. Csak az amerikai szakaszban esett fekete folt a turnén 1980. október 9-én (ekkor már Vinny Appice dobolt a Black Sabbathban), amikor a zenekar 7.000 néző előtt lépett fel Milwaukee közepén, és mindössze két lejátszott szám (War Pigs és Neon Knights) után a közönség soraiból egy üveg repült a színpad felé, és egyenesen a semmi rosszra nem gyanakvó Geezer fejében csattant, aki később néhány öltést kapott. A zenekar természetesen azonnal félbeszakította a fellépést.
És mit mond ma a „Heaven And Hell” albumról, a megjelenése után 40 évvel, Tony Iommi? „Hiszem, hogy az album kivételesen jól kiállta az idő próbáját, és segített minket abban, hogy nagyon jól átvészeljük az átalakulást. A dalokat tekintve a pályafutásunk legzeneibb albumai közé tartozik. Tudom, hogy lesznek, akik mindig azt vallják, hogy a Black Sabbath csak az, ami Ozzyhoz kapcsolódik. De a másik oldalon rengeteg más zenerajongó van, akik pont ezzel az albummal fedeztek fel minket, például Dave Grohl a Foo Fightersből és az ő zenei generációja. Innen kezdve pedig visszafelé tárták fel a múltunkat. Ezért játszott fontos szerepet a „Heaven And Hell”, és számottevően meghosszabbította a zenekar zenei pályafutását.”
Ez az az album, amely a mai napig megosztja a zenerajongókat és a kritikusokat. Zenei szempontból a Black Sabbath ezzel a lemezzel új művészi horizontok felé indult el. A dalokból eltűnt a jellegzetes „doom” hangzás, és jócskán kikoptak belőlük a blues elemei is, amelyek a hetvenes években végig kísérték a zenekart. Helyette a banda olyan dalsort alkotott, amelyek kivételes zeneiséggel hatnak, ez az albumnak bombasztikus teatralitást kölcsönöz, Iommi riffjei pedig sokkal pusztítóbb, recésebb élt kaptak. Ez pedig tökéletesen összecsengett a korabeli trenddel, amely a lehető legnagyobb zajt, sebességet és természetesen ütőerőt kereste a metálfrazeálás kultúrájában és „esztétikájában”. Dio hangja új dimenziókat nyitott a zenekar szerzői munkájában, olyanokat, amelyeket Iommi nélküle álmában sem tudott volna elképzelni. A banda jelentősen megváltoztatta a hangzását és a dalszerzői természetét, a számok pedig egészen másként működnek, mint Ozzyval működtek volna. Ozzyval lehetetlen lett volna egy olyan albumot felvenni, mint a „Heaven And Hell”. Éppen ezért sokan úgy vélik, hogy a Black Sabbathnak akkor át kellett volna neveznie magát, vagy másik nevet kellett volna felvennie. Az egyik ilyen kritikus például Ozzy hűséges társa és gitárosa, Zakk Wylde, aki szerint a zenekar a Dio-éra alatt elvesztette hitelességének minden lényeges elemét.
Dio mindenesetre összehasonlíthatatlan énekes, ha Ozzy mellé állítod (és fordítva). A határozottan megváltozott zenei arculat ellenére a zenekar védjegyei megmaradtak. Iommi gitárhangzása megőrizte alapvető karakterét, Birch viszont jócskán „trendi” súlyt tett rá, így az egész kifejezetten teutonosan hat. Ez igaz a szólókra és azokra a kiváló riffekre is, amelyeket Iommi ehhez az albumhoz írt. Mellettük ott dörög Geezer basszusgitárja, amely az új köntösben még több zenei dinamikát hoz, ezzel hihetetlen kontrasztot ad a gitárfrázisoknak, és a zenekar új hangzásában valamiképp ki is egyensúlyozza őket. A „Heaven And Hell” tehát mindenestül Black Sabbath-album. Csak az új időkre szabva. A zenekar újjászületése egybeesett az N.W.O.B.H.M. jelenség születésével, egy briliáns és egyedi új énekessel, reneszánsz felfrissüléssel, Martin Birch producer vezényletével, aki új hangzási és stiláris irányt lehelt ebbe az átalakulásba. A „Heaven And Hell” így örökre rányomta a bélyegét a korabeli globális rockszínterre, amikor a legjelentősebb heavy metal albumok piedesztáljára került, és nemcsak az akkori korszaké, hanem a metál és a rock egész korszakáé, amelyhez az azóta eltelt évek során lassan hozzátapadt az örökzöld fény.
szerző: Aleš Podbrežnik
