Előadó: Palma Violets
Kiadó: Rough Trade Records
Megjelenés: 2013
Játékidő: 40:42
Értékelés: 3.9/5
A populáris zene története semmiben sem különbözik a többi művészet, tevékenység, mesterség és iparág múltjától. Akárcsak a többi, a zenei múlt is több korszakra vagy ciklusra oszlik, amelyek némileg újradefiniált és újrahasznosított formában folyton visszatérnek az élvonalba, és a mai zenei kifejezésmód alkotóelemei. A „Beatles, Stones, Floyd és Clash országában”, Angliában különösen örökzöld a gitárhang, szerepet kap a pszichedélia, valamint a punkos élesség és energia is. Mindezt pedig tökéletesen megtestesítik a mai napirenden szereplő fiatalok: a Palma Violets.
Angliában a Beatles elvesztése óta megvan a hajlam, hogy keressék a helyettesítőiket. Az elmúlt egy-két évtizedben ez csak erősödött. Néhány évente feltűnnek olyan zenekarok, akiknek állítólag meg kell menteniük, fel kell frissíteniük és át kell alakítaniuk a gitárzene arculatát. Ezért különösen a hírhedt brit (bulvár)sajtó a felelős, amely a szüntelen médiafelfújással sokszor teljesen téves benyomást kelt. Ezek a médiatörténetek legtöbbször üres fecsegések, csak ritkán jogos a nagy felhajtás. De vannak pillanatok, amikor az igazság valahol félúton van. Vannak zenekarok, amelyekben van némi zenei potenciál, de hiányzik belőlük a nélkülözhetetlen tapasztalat (amit közhelyekkel pótolnak). Vannak zenekarok, amelyek élőben lenyűgözőek, de a stúdióanyagukról hiányzik a történet és a következetesség. Vannak zenekarok, akiknek megvan a legtöbb tulajdonsága a sikerhez, de az ő idejük még nem jött el. Mindezt pedig tökéletesen megtestesítik a mai napirenden szereplő fiatalok: a Palma Violets.
A Palma Violets története általános eufóriával kezdődött, még mielőtt a tagok elfújhatták volna az első gyertyát a tortán. A formáció 2011 szeptemberében alakult, miután a tagok jó néhány évig találkozgattak a híres angol Reading fesztiválon. A srácokat a közfigyelem pályájára a késő nyári londoni indie-himnuszuk, a „Best Of Friends” és a forró, energikus, karizmatikus fellépéseik lőtték ki, amelyek felélesztették a The Libertines aranykora iránti nosztalgiát és vágyat. A „hájp” csúcspontja december elején jött el, amikor az NME magazin a fent említett dalt 2012 legjobb számának kiáltotta ki. A zenekarnak összesen két megjelent száma volt, és az egyik már az év legjobbja lett, méghozzá az indie rock angol bibliájánál (a 2012-es zenei konkurenciáról nem is beszélve … ). Még korábban pedig a nemzeti közszolgálati tévénél bekerültek a BBC 2013-as zenei előrejelzésének (BBC Sound of 2013) döntősei közé, és számos blog méltatta és emlegette őket Nagy-Britanniában és világszerte. Lefoglalták őket (Miles Kane-nel, a Django Django-val és a Peace-szel együtt) az NME februári turnéjára is (2013), amelyet a Szigeten mindig széles érdeklődés kísér, és nemegyszer megmutatja az eljövendő év fiatal főszereplőit. Gyorsan kimondhatnánk, hogy „megszülettek az új sztárok”, de a dolog nem (volt) ilyen egyszerű. Nemcsak azért, mert egyetlen kislemez csak a „valóságshow-k és idolok” világában számíthat sikernek, hanem azért is, mert a debütalbum megjelenéséig még három hónap hátravolt.
A közép-londoni (Lambeth) formáció, amelynek tagjai Sam Fryer gitáron és énekben, Alexander ”Chilli” Jensson basszusgitáron és énekben, Pete Mayhew billentyűn és Will Doyle dobon, az új évezred indie-bajnokainak zenéjén nőtt fel: a The Strokes, a The Libertines és az Arctic Monkeys muzsikáján. Velük a zenekart még egy név köti össze: a Rough Trade Records vette a szárnyai alá őket. Az indie-kiadás szimbóluma. A kiadó, amely a nyolcvanas években a The Smiths-szel „feltalálta” az indie-t, úgy, ahogy ma ismerjük, amely tud modern retró mintákat csinálni, olyanokat, amelyek nem követik a trendeket, hanem egyengetik az útjukat. A Palma Violets-et így minden oldalról figyelő tekintetek vették körül, mind az alternatívabb körökből, mind a mainstream közönségből.
Bevallom, eleinte elég szkeptikus voltam a zenekarral szemben. A „Best Of Friends” persze lenyűgözött, de az egész médiafelhajtás, a „Last Of The Summer Wine” klipje és néhány első demófelvétel inkább elriasztott, mint vonzott. Vegyes érzésekkel vártam az albumot, ahhoz képest, amit hallottam és láttam, és az első meghallgatáskor eléggé csalódott voltam. A harmadik hallgatásra már megváltozott a hangulat – elöntött a derű. Bár mindenki szívesen hallott volna még egy „Best of Friends”-stílusú számot, a félrevezető bemutatkozó marketing végül mégis bejött. Felfedezett nekem egy zenekart, amelyet talán túl korán fedeztek fel, de megvan benne a potenciál, hogy a jövőben nyomot hagyjon a világ gitáros színterén. A „hájp” jogos volt, csak nem a megfelelő erényekért kapták. Nem egy újabb azonnali brit „jelenségről” vagy „one-hit-wonderről” van szó, hanem egy valódi, vérbeli alternatív formációról, amely rendkívül korrekten viseli az első bekezdésben említett zenekarok örökösének terhét. A Palma Violets sokkal tartozik a hatásainak, de melyik fiatal zenekart nem nyomja ez a teher? A vérükben a Clash, a Doors, Cave, a Velvet Underground, a Libertines génjei keringenek, a speciálisabb pszichedelikus és garázshatásokat pedig fel sem sorolom. Hiteles rockerösztönökkel és ifjonti lendülettel nyűgöznek le. Másfelől a 180 című albumról (a nevét a (felvevő)stúdiójukról kapta – találkozóhely) hiányzik a nagyobb következetesség, mert szinte minden számot 30-40 másodperces (ismétlődő) betétek jellemeznek, a dalok többi részét pedig klasszikus, közhelyes „töltelékek” töltik ki. Hallatszik, hogy a zenekar megalakulása és a lemez mai végleges formája között túl kevés idő telt el. Különösen szembetűnő ez a lemez szöveges oldalán. Az elég szegényes, helyenként pedig egészen buta. Itt vár a legtöbb munka a zenekarra a jövőben. Bár a producer, Steve Mackey (a Pulp basszusgitárosa) kiválóan elkapta a gondtalan, csillagos impulzust, a helyenként felszínes alapvető hangszerkezeteken és szövegeken egyedül nem tudott változtatni. A zenekar azért lassan építi a saját (nemes) „vintage” esztétikáját, ahol a gótikus garázspunk találkozik az ambient hangtájak pszichedelikus mélységeivel. Ezekről elsősorban a kiváló billentyűs, Pete Mayhew gondoskodik, a zenekar fő hőse az albumon, míg élőben az igazi eufóriát a két frontember, Chilli és Sam hozza. Az ő színpadi romantikájuk a tíz évvel ezelőttire emlékeztet minket, amikor Pete Doherty és Carl Barat (The Libertines) játszotta a főszerepet.
A hangzás nagyon karakteres, a gitár csörgése például remekül fonódik össze a (dübörgő) basszusmenettel és az orgonával, de közben nem veszíti el eredeti fényét és célját. Ez szépen megmutatkozik már a nyitó (fent többször említett) „Best Of Friends”-en. Ez a szám semmit nem talál fel újra, de másfelől tökéletes gitárpop-sláger. Mindenesetre az utóbbi pár év egyik legjobbja. Ahogy az egyik interjúban már Will, a dobos kiemelte: olyan érzésed van, hogy ennél a számnál tényleg tétre megy a játék, mintha már csak három perc életed maradt volna, és ezt a három percet igyekszel a lehető legjobban kihasználni és élvezni. A számot varázslatos energia, drámai fokozás és robbanékony keverék járja át, amely a 2:45-nél jövő törésnél egyetlen ütős, orgazmikus zúzásba csap át. Valószínűleg az egyik legepikusabb dal, amit valaha a „friend zone”-ról írtak. Egy szám, amely a mai napok zeitgeistja marad (még ha minden más el is halványul), és olyan szám, amely biztosan elhomályosította volna az album többi részét, ha a többi dal csak a másolata vagy variációja lett volna. Nagyon hamar lett volna egy „one-hit-wonder” és még egy fent említett brit „jelenség”.
A megmaradt tíz, illetve tizenegy szám nemcsak hogy méltó folytatást kínál, hanem minden újabb meghallgatással egyre többet jelent, és egy sajátos pszichedelikus utazásra visz minket, amelyet a köztes punkos lüktetés folyton földre szállít. Ebből különösen kiemelkedik a garázsikerpár, az album 180 hetedik és nyolcadik száma. A „Tom The Drum” és a „Johnny Bagga’ Donits” nyers, csiszolatlan, csépelős punk, amely az utóbbinál valódi kocsmai (és huligán) „sing-alonggá” fajul. Egészen más, melankolikusabb hangulatot idéz a tavaszias „Last Of The Summer Wine”, a „Three Stars” (a vágyakozás és az emlékek, a melankólia, a veszteség és a fájdalom dala), a romantikusan nosztalgikus „I Found Love” és a gyengéd, „beatles-es” „All The Garden Birds”. Különösen az utóbbi számít igazi kis ékkőnek a lemezen. Késő nyári, „kilazult” estéket idéz, amikor a nap utolsó fényében még egyszer a tiszta kék égre nézünk, és a tücskök festik a naplementét. Miközben a „Rattlesnake Highway” és a „Step Up For The Cool Cats” pszichedelikus transzba ránt minket, a „Chicken Dippers” a „your hair, your hair is on me, and you make me feel like I’m the only one” sorral, a kiáltással és az azt követő, spirálisan gyorsuló gitárhanggal az egész album egyik legjobb betétjét hozza. Az albumot túl sok hasonlóan jó részlet alkotja, és túl kevés olyan szám, amely tényleg az elejétől a végéig megáll a lábán. Lezárja a játékos és dinamikus „14”, amely a végén még egy tizenkettedik, rejtett dalt is magában rejt, és amely a zenekar első megírt számai közé tartozott.
Végezetül: a Palma Violets egy jó pillanatokkal teli albumot tesz elénk, amelyen többek között ott van az év kislemeze (”Best Of Friends”) és egy könnyed, fiatalos báj. Hiányzik belőle a nagyobb kidolgozottság, és az sem ártana, ha okosabb, mondanivalóbb szövegeket kapnánk. A lemez közel sem éri el azokat a csúcsokat, amelyeket „műfaji” és szigetországi elődeik, a The Libertines, a Franz Ferdinand és az Arctic Monkeys állítottak fel a debütjükkel; de csalódást sem okoz. A gitároknak ugyanis újra erőt adtak, a pszichedelikus villanásoknak szárnyakat, a punkos élnek pedig töltetet. Legközelebb a most elmondottak tartalmi megerősítését és a szuperlatívuszok robbanását remélem.
Felállás
Samuel Thomas Fryer – gitár és ének
Alexander „Chilli” Jesson – basszusgitár és ének
Jeffrey Peter Mayhew – billentyűk
William Martin Doyle – dob
Produkció
Steve Mackey és Rory Attwell
Számlista
1.) Best Of Friends
2.) Step Up For The Cool Cats
3.) All The Garden Birds
4.) Rattlesnake Highway
5.) Chicken Dippers
6.) Last Of The Summer Wine
7.) Tom The Drum
8.) Johnny Bagga’ Donuts
9.) I Found Love
10.) Three Stars
11.) 14 (tartalmazza a rejtett ‘Brand New Song’ című dalt)
