Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Zappa, Frank
Kiadó: Rykodisc Records
Megjelenés: 1976
Játékidő: 41:32
Értékelés: 4.5/5
A „Zoot Allures” lemezen Frank jó néhány viszonylag radikális lépést tett, amelyek meghatározták a 70-es évek második felében készült munkáinak nagy részét. Először is: tíz év közös munka és a korábbi menedzserével, Herb Cohennel megnyert per után (átmenetileg) felbontotta a szerződését addigi kiadójával, a DiscReet Recordsszal, és átigazolt a Warner Brosékhoz. Ez az együttműködés, amelyet csak azért kötött, hogy megszabaduljon Cohentől, rövid életű volt: az egyetlen Frank-album, amely a Warner Brosnál megjelent, éppen a „Zoot Allures”. Frank hamarosan visszatért korábbi, saját kiadójához, de a kiadói óriással való kapcsolat következményeit – a cég így vagy úgy packázott vele, és aljas módszerekkel próbált beleszólni a munkájába – egészen a 70-es évek végéig érezte, amíg le nem teljesítette a szerződésben rögzített összes kötelezettségét (főleg azzal, hogy megakadályozták a négylemezes „Läther” projekt (1996) megjelenését, amelynek önálló „melléktermékei” a „Studio Tan” (1978), a „Sleep Dirt” (1979) és az „Orchestral Favourites” (1979) albumok lettek).
A második fontos lépés az volt, hogy Napoleon Murphy Brock szaxofonos/fuvolás és énekes, valamint Ruth Underwood ütőhangszeres kivételével lecserélte az egész kísérőzenekart, és végleg elásta a legendás The Mothers Of Invention nevet. Az új felállást elsősorban Terry Bozzio, a dobos csodatevő és újító köré kezdte építeni (később UK, Missing Persons, Jeff Beck), aki a „Bongo Fury” (1975) koncertalbumon mutatkozott be először a zenei világnak. A többi tagot az évtized végéig többé-kevésbé folyamatosan cserélgette. A „Zoot Allures” egy kis nostalgiát is kapott: visszatért a legendás Roy Estrada, a közkedvelt basszusgitáros/énekes, az eredeti The Mothers Of Invention tagja (az egyetlen, aki a 60-as évek végén, amikor Frank a tagok többségét kirakta a zenekarból, saját elhatározásából távozott) , és vendégként megjelent Captain Beefheart is, aki szájharmonikán játszik a „Find Her Finer” című számban. Neki ez volt az utolsó közös munkája Frankkel, mert a barátságuk ezután évekre jégre fagyott. Bár az album „modellkedős” borítóján ott láthatjuk, a legendás brit multiinstrumentalista, Eddie Jobson (ex-Curved Air, Roxy Music, később UK, Jethro Tull) egy másodpercet sem játszik a „Zoot Allures” lemezen. Az androgün maestro Jobson nagy szerzemény volt, és Frank meg is becsülte (ezt bizonyítja a borítóra kerülése is), de stúdiózenészként csak a „Studio Tan” (1978) lemezen mutatkozott be, ami egyben az egyetlen stúdiós közös munkája volt Frankkel. A „Zoot Allures” fontos mérföldkő Frank korai szintetizátoros kísérletei szempontjából is.
A különös albumcím persze nem volt sem az első, sem az utolsó Frank rendkívül színes pályáján. A francia „Zut alors” kifejezés eltorzított változata, ami nagyjából annyit tesz, hogy „a fenébe” vagy „a pokolba”. Zeneileg Frank egyik legkönnyebben befogadható munkájáról van szó, amely persze egyáltalán nem a szélesebb közönségnek készült (akárcsak, nahát, a diszkográfiája 99%-a), de gond nélkül megfoghatja azokat a zeneileg tájékozott fejeket is, akik nem tartoznak a hűséges rajongói közé. A középpontban természetesen a szokásos, egyedi és kiszámíthatatlan Zappa-féle komikus rock áll, megszokott módon szokatlan szerkezetekkel és ritmusváltásokkal, de az avantgárd és a jazzes improvizáció szokásos elemei ezúttal a minimumra szorultak, a legtöbb számban a hard rock elemein van a hangsúly. A dallamos hard rockos futamok előtérbe helyezését – főleg zseniális gitárakrobatikáján keresztül – Frank már a korábbi, 73-75 közötti lemezeken elkezdte, a „Zoot Allures” lemezen pedig ez érte el a csúcspontját. A „Zoot Allures” eredetileg dupla albumnak készült, de ismeretlen okból Frank úgy döntött, hogy mindent újraaranzsál, és lerövidíti a számokat.
Az albumon jó néhány Zappa-klasszikus található („Black Napkins”, „The Torture Never Stops”, a címadó szám, „Disco Boy”), amelyek állandó részei lettek a koncertjeinek. A „Wind Up Workin’ On a Gass Station” hard rockos burleszk, elsőrangú társadalmi provokáció, amely cseppet sem azt célozza, hogy kifigurázza azokat, akik benzinkúton keresik a kenyerüket, hanem intelligens metaforákon keresztül mindazoknak szól, akik a bolygón a butaságot testesítik meg. A tréfás, groteszkül magas falsetto vokálharmóniák és a pimasz refrén spiccesen bólogató gitárriffre és masszív dobcsapásokra épülnek, folyamatos cintányéros átvezetésekkel. Rendkívül szórakoztató kis szám, nagyon egyszerű szerkezettel, amely könnyen megkedveltethető azokkal is, akiknek amúgy nincs sok füle a szokásos Zappa-féle kísérletezéshez, de nyitottak a védjegyének számító, társadalmat gúnyoló humorára.
A kiváló „Black Napkins” instrumentálisban Frank klasszikus gitárszólója áll az előtérben, amely – rá annyira jellemző módon – roppant nonszalánsan szól, mintha játék közben „leszarna” mindent, mégis árad belőle a kivételes technikai tökély és a hihetetlen érzék a lágy, dallamos húrkezeléshez. A háttérben huncut vokálharmóniák sora színesíti tovább az egészet.
A „The Torture Never Stops” című számban Frank elérte csibészes, vécéhumorának egyik csúcspontját, amely megjelenésekor nemcsak a Warner Bros illetékeseit és az amerikai közerkölcs szokásos őreit rémítette meg, hanem sok rosszat nem sejtő rajongót is, aki véletlenül nem tudta, mire képes a mester. A könnyed jazz elemeire épülő (Frank billentyűinek, főleg a szintetizátoroknak a bőséges használatával) és szürreális szöveggel ellátott, amúgy kiváló szerzeményt időről időre egy orgazmust átélő nő átható hangjai szabdalják. Ez elsőre, esetleg másodszorra még szórakoztató, de számtalan hallgatás után az ember nagyon megunja. Ha ez az üvöltés legalább kicsit rövidebb lenne, szerintem nem gyengítené a különben remek kompozíciót, amely koncertverzióban kétségkívül Frank klasszikusai közé tartozik. Nagyon remélem, hogy a felvett nyögés nem a Zappa házaspár hálószobájából származik, és nem az egykori szépség, mára rendkívül tiszteletre méltó Gail Zappa felkiáltásai hallatszanak rajta, aki még mindig olyan szépen vigyáz Frank örökségére, és felelős az összes posztumusz kiadványért. Frank szokása volt, hogy időnként titokban lefelvételezte a mit sem sejtő ismerőseit és munkatársait, és ebből valamit rá is tett a szerzeményeire (főleg a 60-as években), úgyhogy nem lenne meglepő, ha ebben az esetben is titokban magnót rakott volna az ágy alá.
A „Ms. Pinky” újabb vécéhumoreszk, ezúttal egy szexuális segédeszközként használt női báburól. Ez a társadalmi groteszk is, a látszólag rendezett házasság hamis erkölcsét kigúnyolva, megtette az első lépéseket a későbbi, 80-as évekbeli „pornócsatákhoz” Tipper Gore-ral és az önjelölt közerkölcs-őrökké szerveződő amerikai háziasszonyokkal. Ők a csúcsot az amerikai kongresszus előtti perrel és a „Frank Zappa Meets The Mothers Of Prevention” (1985) albummal érték el. A zenei szerkezete főleg a csípősen fokozódó ritmikai díszítések, a kicsavart gitáreffektek és persze a groteszk, mégis zseniális szöveg miatt érdekes, amit Frank a maga gúnyos módján ad elő. Terry Bozzio bebizonyította, hogy már akkor is kivételes dobos volt, aki főleg dallamos ingadozásaival nyűgözött le a dobfelszerelésén. Nem csoda, hogy a mai napig az egyik legkedveltebb és legkeresettebb egykori Zappa-munkatárs.
A blues rock felé hajló „Find Her Finer” szórakoztató burleszk, amely szövegében Frank kedvenc szatirikus témájával, a (nem) sikeres férfi–női kapcsolatokkal és a hozzájuk kötődő közhelyekkel foglalkozik. Újabb meglehetősen egyszerű felépítésű szerzemény Frank szándékosan fintorgó és maró hangú előadásával, Beefheart szájharmonikájával, „cowboyosan” ringó ritmussal és háttérvokálokkal. Ezt követi a remek „Friendly Little Finger” instrumentális, amely igazi csemege mindazoknak, akiknek Frank avantgárdabb rockos kísérletei tetszenek a legjobban (ezekből ezen az albumon csak ízelítőt kapunk). A keleties hangzású marimbafutamokkal induló bevezető után jön Frank orgazmikus gitárszólója vad skálamenetekkel, amely már előrevetíti a 80-as évek egyik vezető gitárhősének leendő mentorát.
Az előző szám „temetésszerű” zárása után a temperamentumos hard rock szám, a „Wonderful Wino” következik, amelyet Frank még egykori munkatársával, Jeff Simmonsszal írt, aki a The Mothers Of Invention volt tagja, és később rövid életű szólókarrierbe kezdett. Frank pályájának egyik keményebb szerzeménye ütős gitárriffre, dallamos és kreatív dobátvezetésekre, szaxofonra és Frank énekére épül, ami ezúttal inkább felolvasás, a 60-as évek végének néhány bizarr eseményére tett utalásokkal.
Következik a címadó klasszikus, a „Zoot Allures”, amely mindazokat el fogja varázsolni, akik különösen szeretik Frank jazz-rock fúziós korszakát: kiváló ötvözete a jazznek és a rocknak, elegáns billentyűfutamokkal, remek basszus- és gitárimprovizációkkal és kiváló dobátvezetésekkel. Ez a remek csemege talán a legjobban mutatja meg Frank zenekarának ezen inkarnációja kivételes hangszeres tökéletességét, hiszen (igen szokatlan módon) egyáltalán nem tartalmaz komikus betéteket.
A záró boogie-woogie burleszk, a „Disco Boy” szintén Zappa-klasszikus, egyben kiváló szatíra az akkori diszkóőrületről, de inkább a diszkókultúrára és a diszkórajongók felfuvalkodott parádézására, mint magára a zenére. Bár Frank ilyenkor gyakran használta annak a műfajnak az elemeit, amely szatírájának középpontjában állt, itt mégsem diszkó-rock fúzióról van szó, hanem burleszk boogie rockerről, ami a burleszk elemek nélkül talán még a Status Quónak is tetszene. A bevezetőben a klasszikus boogie ringó ritmusa fölé szellemes riff fekszik, amely a kötelező bohókás vokálharmóniákat hozó refrénben sokkal kreatívabb ritmikai finomságokat ölt. Újabb azon Frank-szerzemények közül, amelyek gond nélkül megfoghatnak szélesebb közönséget is, és amelyekből jóval többet írt, mint ahogy azt általában a legtöbben gondolják.
A „Zoot Allures”, Frank egyik legkönnyebben befogadható munkájaként, kiválóan ajánlható mindazoknak, akik nem mernek szembenézni a kísérletezőbb albumaival, vagy nem tudják, hol kezdjék a felfedezését, és többnyire a hard rock és a klasszikus rock kedvelői közé tartoznak. A hangsúlyozott hard rockos hangvétel és a legtöbb szám dominánsan dallamos szerkezete megjelenésekor is számottevő visszhangot hozott a hűséges Zappa-hívek megszokott körén kívül. Persze a slágerlisták csúcsától messze járt, mégis Frank kereskedelmileg érdekesebb munkái közé tartozik. A mester természetesen nem sokáig ragadt le a hard rockos formáknál, hiszen már a következő lemezeken (ismét) a kísérletezőbb ötletek, az avantgárd, a progresszív rock és a jó öreg jazz-rock fúzió felé kezdett visszafordulni. A „Zoot Allures” nem hibátlan (a hálószobai felvételek nélkül simán meglett volna), mégis rendkívül kiegyensúlyozott lemez, amely bővelkedik az egyedi Zappa-féle komikus rock szórakoztató pillanataiban.
Felállás
Frank Zappa – gitár, basszusgitár, billentyűk, ének, háttérvokál
Terry Bozzio – dob, háttérvokál
Davey Moiré – ének (1), háttérvokál, hangmérnök
Andre Lewis – orgona, háttérvokál
Roy Estrada – basszusgitár, háttérvokál
Napoleon Murphy Brock – szaxofon, háttérvokál
Ruth Underwood – szintetizátor, marimba
Captain Beefheart – szájharmonika (5)
Ruben Ladron de Guevara – háttérvokál (5)
Dave Parlato – basszusgitár (8)
Lu Ann Neil – hárfa (8)
Sparky Parker – háttérvokál (9)
Produkció
Frank Zappa
Számlista
1. Wind Up Workin’ In A Gass Station
2. Black Napkins
3. The Torture Never Stops
4. Ms. Pinky
5. Find Her Finer
6. Friendly Little Finger
7. Wonderful Wino
8. Zoot Allures
9. Disco Boy
