Helyszín: Trieszt (Trieste) / Teatro Politeama Rossetti / Olaszország
Dátum: csütörtök, 2013. 6. 14.
Steve Vai 2012 őszén Európa-szerte az aktuális stúdióalbumát, a „The Story Of Light”-ot mutatta be. Pályafutása során így megállt Ljubljanában is, reci és írd, már negyedszer. Még elevenen élnek az emlékek arról a kivételes koncertélményről, amelyet utoljára a Cvetličarnában hagyott maga után, és álmában sem gondolta volna senki, hogy ez az egyedülálló zenei virtuóz ilyen rövid időn belül Szlovénia közelébe látogat. Ezúttal olyan turné keretében, amelyen egy 45 tagú romániai zenekar, az Evolution Tempo Orchestra támogatja teljes súllyal. Utóbbit George Natsis vezényli karmesteri pálcával.
Aki ismeri Vai 2007-es, „The Sound Theories Vol. 1 & 2” című kiadványát, tudja, hogy a „zenekari hangszerelésbe öltöztetett Vai” már nem forradalmi húzás a gitáros kiválóságtól. Vai tehát már kipróbálta, hogyan működik a zenéje zenekari hangszerelések ruhájában. Ezen a turnén viszont a fickó még zsugoribb, mint valaha. A románok biztosan olcsóbbak a hollandoknál, klasszikus képzettségükben pedig semmivel sem kevésbé járatosak. Magában az előadásban talán még agilisabbak is.
A trieszti Politeama Rossetti színház patinás színpadát jókora tömeg töltötte meg a kíváncsiak közül. A földszint ugyan nem fogyott ki teljesen, de szépen megtelt. Minden szem a világméretű gitárexcesszus hősére szegeződik. Hol van? Mikor totyog ki a színpadra? Nem rögtön. A nyitány a zenekaré volt. Az egy-két perces szövedéket úgy faragták meg, hogy Vai helyett simán kisétálhatott volna a színpadra a legendás Frank Zappa, Vai híres mentora. Aztán végre megjelenik „little Stevie”, és kegyetlenül nyers módon bemutatja a gitáros nyelvét! A nyitó Racing The World alatt, amely egyébként a „The Story Of Light” album egyik új száma. A „flex-able” szóösszetétel, amely végzetesen kíséri Vai művészi karakterét időtlen idők óta, nem is hathatott volna kézenfekvőbben, mint a művész nyitó produkciójában. Vai ugyanis a bevezetőben mindent arra a lapra tett fel, hogy hihetetlen fogásokat kombinál a bal kezével a gitáron, amelyek bármik voltak, csak akkordfogások nem, mindezt pedig a tremolókarral kombinálta, amelyet minden lehetséges irányba forgatott és görbített. Már rögtön az elején teátrálisan vadászta a térben a visszacsatolást. És ahogy említettem: Vai nagyon nyers gitárhasználóként mutatkozott be. Nos, a gitárral szembeni durvasága a múltban így vagy úgy közismert. Színpadi pályafutása során Vai híres színpadi showműsorában már szép számú gitárt tört szét.
A koncert nyitánya jelezte, hogy Vai a hangzásban kissé el van bújtatva. Főleg a határozottan túl hangosra állított dobok ütöttek át. Amikor pedig a zenekar a kíséretben a crescendo felé haladt, Vai vezetőgitár-játéka még tovább „meglapult” a hangkép mixében! Vai „szuperéberségét” azonban a hangtechnikusok mostani hibái nem verték át. Már az első számban elkezdte a bal kezét és kinyújtott mutatóujját az ég felé lendíteni, riasztóan jelezve, hogy a technikus emelje már fel őt a hangban „normális”, jól hallható hangerőre.
Ezúttal is kivételes volt a Vai-élmény. Semmi újdonság, ugye? A fickó átszabta a setlistet, és visszahozott bele régebbi számokat. Ennél érdemes megjegyezni, hogy támaszkodott a már említett „The Sound Theories Vol. 1 & 2” kiadványon szereplő setlistre. Itt volt a Murder, a Gentle Ways, a második ráadásban az „Alien Love Secrets” (1994) EP egyetlen száma, a végtelenül „odabasző” Kill the Guy with the Ball, valamint az ősrégi The Attitude Song. A „Passion And Warfare” kiválóan átdolgozott klasszikusai, az Answer és a ráadásban a Liberty, utánuk pedig Vai életművének végső csemegéje, a For The Love Of God sem hiányozhatott. Mindezek a számok szinte hátborzongató metamorfózison mentek át a zenekarra átigazított hangszerelések során. Sok ilyen olajat öntött a tűzre persze maga Steve Vai is, aki a koncert alatt megnyújtott záró, kísérletező szólórészeket tett a számokhoz, és ezzel a zene új minőségének elemi felismerését teremtette meg a térben, amit csak ő maga képes megismételni. Ahogy tőle megszoktuk. Fenntartások nélkül, a sokkszínház-kezelés „amerikai” uralásának fényében és a már ismert „a lehetetlen lehetséges” axiómájában. Vagy más szóval: lehetetlen minden addig, amíg meg nem látod, mit csinál Vai. Röviden: a 6–7 húros elmélet csodatevője színpadi kibontakozásában teljesen kifejező volt! Mint egy ropogósan forró, friss zsemle. Csakhogy Vai semmiképp sem képes kihűlni, még kevésbé „oxidálódni” és „eltompult” kétszersültté válni.
Mindenekelőtt jólesett a felismerés, hogy Vai zsenije más karaktert sugároz, mint amit az „rockosan” kihegyezett koncertjein megszoktunk. Ezúttal az érzelmek egészen másképp reagáltak. A lágyság, a bal és jobb kéz rendkívül kontrollált mozdulatainak finomsága gyorsan elmosta a feledésbe a nyitó durvaságot. Mindenekelőtt a bal csukló pókszerű fogásának és a tremolókezelés szinte lélegzetelállító drilljének kombinációja az, amely mellett világossá válik, hogy a tremolo működését a bolygón eddig a napig biztosan senki sem kutatta olyan részletesen, mint éppen Steve. A For The Love Of God végén a kötelező, nyelvvel játszott szólóbetét. Megfizethetetlen. Újra és újra! Vai ismét meghúzta a gitárjáték univerzumának összes határát. Pontosabban elmosta őket, és az előadás során valahogy újra meghúzta. Kiváltképp a gyengéd számok működtek remekül, mint a Whispering A Prayer, később a Lotus Feet, aztán a szinte cigányosan hangszerelt, könnyedén elbűvölő Salamanders In The Sun. A legnagyobb gyönyört azonban Vai a hagyományos rész legvégére tartogatta.
A „Fire Garden” (1996) albumról két rész következett. Először a Bangkok. Engedjétek meg, hogy kicsit megtoldjam a beszámolót. A Bangkok című szám tulajdonképpen az ismert „One Night in Bangkok” nevű szám nyitánya, amelyet duettben ad elő Murray Head brit színész és pop-dance énekes, valamint Anders Glenmark svéd énekes és dalszerző A szám egy 1984-es koncepcióalbumon található, amely a „Chess” című musical zenéjéül szolgált. Az album zenéjét az ABBA két tagja, Benny Andersson és Björn Ulvaeus írta. A szóban forgó szám bevezetője az albumon egy keleties hangszeres darabbal, a Bangkokkal kezdődik, amelyet Steve Vai a „Fire Garden” albumához dolgozott át, csakhogy az ő verziója a folytatásban az epikus „The Fire Garden Suite”-ba torkollik. Ez az a gyönyör, amelyre egész este vártunk. Kivételes kompozíció, amely tulajdonképpen egy egész zenekart igényel maga mellé ahhoz, hogy a lehető legvalódibban és leghitelesebben szólaljon meg zenei-művészi mondanivalójában.
Vai mester, aki a nyitó Bangkokot elektromos szitáron pengette végig, a szvit különleges igényei miatt később kénytelen volt azt akusztikus gitárra (és természetesen elektromosra) cserélni. Ennek során nem kevés gondja akadt, mert a szitár megint túl halkra volt állítva, ami láthatóan kihozta a sodrából a színpadon! Később, amikor kezébe vette az akusztikus gitárt, azt is le kellett cserélnie egy másikra, mert hirtelen rájött, hogy a technikus rosszul hangolta be. Vainak ezúttal egy másik gitártechnikus segített, nem az a rutinos ősz öreg, aki Atlantisz kora óta mindent átélt, Thomas Nordegg mester. Ez pedig a pénzen való „spórolásának” az ára is volt. A Fire garden Suite néhány apró bökkenővel ugyan kiválóan szólalt meg, de érezni lehetett, hogy a gitárguru nem elégedett az előadás menetével. Valahol egy szünetben még a színpadról is hallatszott: „Get rid of this!!!”. Ezzel Vai a technikusra célzott, hogy azonnal számolja fel azt a hangzásbeli részletet, amely elcsúfította a színpadi képet. Miután a technikus végre odavitte az akusztikus gitárt Vai kezébe, elfelejtette átállítani a mikrofonállványt is, amelynek az „ülő Steve Vai” magasságába kellett volna kerülnie. Ezt is utólag maga a művész igazította. A technikus és Vai között a kulisszák felé és vissza sétálgatás közbeni időt a zenekar rutinosan áthidalta a játékával. Vai a kellemetlenséget néhány teátrális vállvonogatással hidalta át a közönség és a karmester felé! Talán a hangtechnikus is kissé fáradt és főleg zavarodott volt Vai koncert közbeni követeléseitől. De Vai megérdemli a hibátlan hangképet. Mert a zsenijét a maximumig hajtotta, mint az emberi faj kevés képviselője a galaxisban.
A közönséget viszont ez nem zavarta. Vait ugyanis tenyerén hordozta, a fickó pedig a néhány hangzásbeli kalandozás ellenére teljes szívvel élvezte a repertoár előadását. Az átdolgozott For The Love Of God nem akart és nem akart véget érni, annyi cifrázást és improvizációs betétet fűzött a művész a megnyújtott zárórészhez.
A mester az marad, aki. Nagy gurujának, Frank Zappának a nyomdokait követi. Nem másolja őt. Csak a legjobbat szedi ki Zappából, és ötletileg beleolvasztja a saját zenei kifejezésmódjába. Így Vai továbbra is páratlan zenei kalandot kínál, amelyet a legigényesebb zenei gourmand-oknak írtak a szájába. Steve Vai ezúttal is a legszebb fényében tündökölt, most a trieszti Politeama Rossetti színház deszkáin. Felejthetetlen! Hogy hol vannak a zenei kifejezés határai, azt csak ő maga tudja. És pontosan ez az, ami Vaiban mindig a legjobban vonz minket. A zenei excesszus és egyedülálló művészi karakterének kiszámíthatatlan fejlődése progresszív kombinációja. Két óra úgy telt el, mintha egy szempillantás lett volna. Vai ismét megteremtette az egyedülálló zenei varázslat híres világát, amelyet szabad szellemmel és megfoghatatlanul hord varázslatos tenyerében!
Szerző: Aleš Podbrežnik
Fotók: Jernej Vene
Setlist:
1. Racing the World
2. Murder
3. Velorum
4. Gentle Ways
5. Answers
6. Whispering a Prayer
7. The Attitude Song
8. I’m Becoming
9. Salamanders in the Sun
10. Crying Machine
11. Lotus Feet
12. Bangkok
13. Fire Garden Suite
—ráadás—
14. Liberty
15. For the Love of God
—ráadás II.—
16. Kill the Guy with the Ball
