Szerző: Rok Klemše
Előadó: Devin Townsend Project
Kiadó: Inside Out Records
Megjelenés: year_month
Játékidő: 57:58 (Sky Blue), 1:00:23 (Dark Matters)
Értékelés: 4.5/5
A hiperaktív kanadai zenei stréber, Devin Townsend húsz év alatt – ne tessék félrenézni – huszonhárom stúdióalbumot adott ki (a Strapping Young Ladet is beleszámolva). Ez már önmagában is sokat mond a termékeny karrierje hihetetlen alkotókedvéről, de ha hozzátesszük, hogy egyetlen lemeze sem lóg ki érdemben a mindig magas színvonalból, világos, hogy Townsend kétségkívül az elmúlt húsz év egyik legnagyobb zenei alkotója. A Strapping Young Lad nyugdíjazása után ez talán még szembetűnőbb, hiszen bár az SYL-korszak lezárása elvileg lelki megnyugvást, valamint nagyobb és mélyebb szerzői elmélkedést ígért, Devin egyszerűen leszakadt a láncról. 2009-től máig összehozta a Ki–Addicted–Deconstruction–Ghost tetralógiát, a bombasztikus Epicloudot (a kísérő Epiclouder lemezzel, amely bónuszlemez létére sokszor még a nagy testvérét is überelte), a londoni látványosságot, a The Retinal Circust, valamint a csendes, nyugodt, meditatív és baljós Casualties of Cool projektet (megint dupla CD-n). Közben Devin végig, hol csendesebben, hol hangosabban dolgozott és utalgatott karrierje egyik legjobb albumának, az onnan kancsal szemű, a fekete kávé iránt csillapíthatatlan szomjjal bíró földönkívüliről szóló konceptlemeznek, a Ziltoid the Omniscientnek a folytatására. És Devin nem lenne Devin, ha a Z2 nem dupla lemez lenne. Bár igazából helytelen dupla lemezről beszélni, hiszen a csomagban két teljesen különböző album van: a Dark Matters a Ziltoid folytatása, a Sky Blue pedig az Epicloud amolyan logikus utódja.
A Sky Blue Devin Townsend Project-albumként logikusan folytatja az Epicloud epikus bombasztikusságát. Csakhogy míg az Epicloudból csöpögött az optimizmus, és átitatta a már-már túlzottan pozitív, kizárólag szép életszemlélet, a Sky Blue szilárdan a valóság talaján marad, ahol az élet szomorúságot, fájdalmat és veszteséget is hoz. A Sky Blue Townsend veszteségeinek hatására született, és részben ezért is karrierjének egyik legkomolyabb és legsötétebb pillanata (legalábbis a metalos lemezeit tekintve az Accelerated Evolution óta). A jellegzetes hangfal és a zene gazdag rétegzettsége miatt azonban a melankólia finoman a felszín alatt rejtőzik, és halkan kopogtat a szíveden. A sötét felhők mögül mégis kisüt az optimizmus napja, és a szebb idők hívása hallatszik. Devin a Sky Bluen úgy nyúlt vissza korábbi lemezeihez, mint már rég nem. Rengeteg csodás pillanat idézi az emlékezetes Ocean Machine, Accelerated Evolution és Terria albumokat. A Midnight Sun, az A New Reign és a Rain City intim, őszinte megközelítése miatt könnyen elférnének bármelyik említett lemezen, miközben a Universal Flame, a Warrior és a Silent Militia „táncolhatósága” az Addicted! könnyedségét idézi. Talán egy árnyalatnyival több is a popos pillanat a lemezen, de a dalok összessége összességében még az Epicloudnál is erősebb. Devin ismét egyesítette (vokális) erejét az angyali Anneke van Giersbergennel, és a duettjeik megint sikeresen felpezsdítik a vért, és feláll tőlük a szőr a hátadon (szép példa erre a csodás címadó dal). Kár, hogy Devin túl sok teret enged az amúgy kiváló Annekének, mert így kissé elvész a korábbi lemezei hitelessége, amikor azokat kizárólag az ő hangja tette személyesebbé. Bizonyíték erre a Fallout két változata: a lemezre került végleges verzióban a versszakok többségét Anneke énekli, a promóciós változatban viszont Devin. Utóbbi (legalábbis nekem személy szerint) sokkal, de sokkal jobban szól. A lemez hangszeres oldaláról nem kell sokat beszélni, hiszen megint az emlékezetes riffek, az átgondolt szólók, Ryan van Poederooyen dicséretes dobjátéka, a torta tetején lévő cseresznyeként pedig az EPIKUS (igen, annyira epikusak, hogy megérdemlik a nagybetűt) refrének emelik piedesztálra, amelyek azonnal a bőröd alá mászik. Ha az Epicloud azt érte el, hogy hallgatás közben tényleg a felhők közt érezted magad, és bombasztikusságával ragadós volt, mint az ebola, a Sky Blue melankolikus arcával mélyebb, nagyobb és tartósabb benyomást hagy.
És elérkeztünk a Dark Matterhez, amely nem is lehetne különbözőbb. Ha a Sky Blue intim, a Dark Matters a teljes ellentéte. Hangos, teátrális folytatása az idegesítő, undorító és egoista földönkívüli történetének, aki nem tud ellenállni a lufivicceknek, és az egész galaxis feletti uralomra tör. Devin 2007-ben változott át először metafizikusan Ziltoiddá, és a zöld jövevény akkor elsősorban Townsend karrierjét jelképezte élete egy olyan pontján, amikor nem volt biztos benne, hogy egyáltalán folytatni akarja a zenei pályát. Ebből a szempontból a Ziltoid the Omniscient kétségkívül Townsend egyik legfontosabb lemeze, hiszen újra felélesztette az alkotói szikráját. Ezért az erőteljes életmű egyik legjobb és legőszintébb lemeze is, és emiatt várták nagyon a folytatását. Ha az előd, amelyet Devin teljes egészében maga írt, játszott fel és vett fel, olyan volt, mint Kubrick 2001: Űrodüsszeia című filmje, a Dark Matters olyan, mint Michael Bay Transformers-filmjei. Nagy, pompás, tele különleges effektekkel és hatalmas robbanásokkal. Az album menetét ezúttal teljesen alárendelték a Devinhez illően eszelős történetnek, amely a Futurama egy epizódjának hangzik, így a zene gyakran háttérbe szorul. A remek zenei pillanatok, főként a gitárjáték, sokszor elsüllyednek a számos párbeszéd alatt, amelyektől viszont könnyesre lehet nevetni (főleg Ziltoid és Captain Spectacular párbeszédei, akinek a bőrébe ezúttal Chris Jericho bújik). A koncepcióhoz való szoros kötődés miatt nincs túl sok olyan dal, amely önmagában is megállná a helyét, és a lezárásban sincsenek olyan erős pillanatok, mint az első részben a Color Your World vagy a The Greys. Ennek ellenére a Dark Matters tartogat pár fantasztikus pillanatot, amelyek progresszív, telített őrületükkel a Deconstructiont idézik. Az űrmusicalben így a War Princess (akinek a szerepét kiválóan játssza Dominique Lenore Persi), a Deathray és a Ziltoid Goes Home állja ki legjobban a próbát. A jó egy órás Dark Matters ugyanis több időt és figyelmet kíván, ezért elsőre nem kínál sokat, de minden újabb meghallgatással újabb és újabb rétegei tárulnak fel ennek a galaktikus komédiának. A gigantikus produkció miatt ezúttal a pompában és a bombasztikusságban elvesznek az olyan introspektív elemek, mint az első részben a ragyogó Solar Winds. Ezek miatt volt az első Ziltoid mindenképp intimebb és személyesebb lemez. A Dark Matters nagyobb és hangosabb, mint az elődje, és ezért elveszít valamit abból a varázsból, amely az elődben megvolt. Mégis fenséges.
Felállás
Devin Townsend – ének, gitár, billentyűs hangszerek
Dave Young – gitár, billentyűs hangszerek
Brian Wadell – basszusgitár
Ryan Van Poederooyen – dob
Mike St. Jean – billentyűs hangszerek
Morgan Ågren – ütőhangszerek
Kat Epple – fuvola
Anneke van Giersbergen – ének
Chris Jericho – ének (Captian Spectacular)
Dominique Lenore Persi – ének (War Princess)
Mark Cimino – ének (Poozer)
Chris Devitt – ének (Planet Smasher)
Bill Courage – narráció
Prágai Filharmonikus Zenekar
Universal Choirs (kiegészítő ének a Before We Die, a Z2 és a Dimension Z dalokban)
Produkció
Devin Townsend
Számlista
CD1: Sky Blue
1. Rejoice
2. Fallout
3. Midnight Sun
4. A New Reign
5. Universal Flame
6. Warrior
7. Sky Blue
8. Silent Militia
9. Rain City
10. Forever
11. Before We Die
12. The Ones Who Love
CD2: Dark Matters
1. Z²
2. From Sleep Awake
3. Ziltoidian Empire
4. War Princess
5. Deathray
6. March of the Poozers
7. Wandering Eye
8. Earth
9. Ziltoid Goes Home
10. Through the Wormhole
11. Dimension Z
