Kiadó: Atlantic Records
Megjelenés dátuma: 1971. 2. 19.
Produkció: Eddie Offord
Az album hossza: 40.56 perc
Stílus: Progressive Rock
Értékelés: 9.0/10
(for an English version, scroll down the bar)
Aaaaaaa! Bocsássatok meg, de ez a kritika inkább a „Rövid történet Steve Howe-ról” stílusában szól majd. Két stúdióalbum után a Yes a szakadék szélén egyensúlyozott, anélkül, hogy bármi rosszra számított volna. Az Atlantic Records fel akarta bontani velük a szerződést, ha továbbra is ilyen kereskedelmileg terméketlen lemezeket adnak ki. A „The Yes Album”-mal úgy támadtak fel, mint a főnixmadár a hamvaiból (pedig látszólag és hallásra Peter Banksszel a gitáron igazából semmi sem hiányzott nekik), és teljes újjászületést éltek át. Banks elhagyta a zenekart, helyét a fantasztikus Steve Howe vette át. Steve beépülése a zenekarba a fő bűnös a metamorfózisban, amely után sem a világ, sem a Yes nem volt többé olyan, mint korábban. Steve azonnal bebizonyította, hogy könnyedén eljátssza elődje teljes hagyatékát. A zenekarok a tagcserék és a hézagok betöltése során általában azzal küszködnek, hogy pótolják a hiányzó láncszemet, abban a reményben és azzal a céllal, hogy az újonc minél sikeresebben másolja a távozó elődöt.
A Yes esetében viszont elég furcsa módon ez a tény számukra a legkevésbé sem számított. Ami igazán fordulópontot jelentett, az az volt, hogy Steve Howe volt ennek a teljes megújulásnak a kezdeményezője: egy csomó újdonságot hozott, a Yes pedig óriási minőségi ugrást tett meg zenei kifejezésmódjában. Steve nemcsak sokoldalúbb volt, mint előtte Banks, hanem az új ötletek is csak úgy záporoztak belőle egymás után. A stílusában sokszínű gitáros mindenből értett egy kicsit, a boogie-s country kirándulásoktól (The Clap, vagy a Starship Trooper Disillusion nevű szakasza) a dalokon belüli szólók jazzes kísérletezéséig. Az is világos volt a különlegessége, hogy a túl hosszú akkordtoporgás halálosan untatja, ezért minden átmenetben igyekszik helyet találni, amelyet aztán szólóban kiszellőztet és a feje tetejére állít. Ezért előszeretettel használja ki a melodikus hátteret tartó billentyűs vonalakat, hogy a dalokba mindenféle különlegességet szőjön. Steve stílusa alapvetően a jazzből ered. Egy rockzenekarba beillesztve a stílusa valódi forradalmat jelentett. Előtte senki sem szólt úgy, mint ő, és (szerencsére) soha nem is fog. Egyetlen szóval egyszerűen „howe-osan”! A Yours Is No Disgrace közvetlen bizonyítéka annak a sajátos hangnak és sokszínűségnek, amellyel a gitáros fel van fegyverkezve. A kis slágerben, a Your Move-ban portugál vachaliával (egyfajta gitár) játszadozik, a zenekar pedig egészében rendkívüli lágyságot és kifinomultságot áraszt. A banda sem szólt többé úgy, mint korábban. Steve mindenkit magával húzott egy magasabb minőségi szintre. T. Kaye a Hammond B3 orgonán nehéz vonalaival gondoskodott arról, hogy a dalok ne essenek szét motívumokra, és megőrizzék tömörségüket. A zenekar történetében először hangzik igazán találónak a „progresszív” kifejezés. Steve improvizálásának teljes mértéke tökéletesen földet ér a Hammond-vonalakon keresztül, miközben a ritmusszekció Steve-vel még több mozgásteret kapott, és még több dallamosságot vitt a Yes teljes kifejezésmódjába, ezzel pedig a zenéjükbe további kontrasztot is.
Talán ironikusan hangzik, de a Yes keményebb és könnyebb lett egyszerre. Keményebb a hangzásban, könnyebb az hangszerelésben. Könnyebb főleg abban az értelemben, hogy megtalálták a motívumválasztás összhangzó kombinatorikájának képletét, amelynek elemei a dalokon át „prímán” egyensúlyban vannak, és folyékonyan áramlanak. Keményebbek elsősorban Chris basszusának hangzása miatt lettek, amely egyre hangsúlyosabbá vált, és Tony említett orgonálási módja miatt. Ha ehhez hozzávesszük Jon Anderson nélkülözhetetlen, rekedtes szopránját, az újjászületett Yes bátran indult a legtermékenyebb korszaka felé.
Szerző: Aleš Podbrežnik (a kritika először 2003-ban jelent meg a Firegoat zenei portálon)
English version:
AAA!!! Forgive me, but this review is more like „A Story of Steve Howe”. This is where a real take off for the band starts. It changed band’s musical expressions forever. Peter Banks leaves the band, Steve Howe joins in. As a band’s new recruit Steve was already very familiar with Peter’s guitar playing style and that was more than obvious, ’cause he has integrated very easily into the band’s musical directions.
Funnily enough, perhaps even ironically this seemed to be the less important fact for the band. When comes to splits of original line ups it is usual problem for the band to find appropriate replacement and to find a guy who would be successful in copying his predecessor’s playing style. But the point where Peter and Yes parted their ways was, looking back now over thirty years, not only of extreme importance for the band’s further musical directions, but also for the entire rock scene. Highly talented and gifted newcomer served not only as Peter’s replacement, he was also the income of fresh ideas that were new to the band. Steve developed his own guitar style that influences even now days on many young guitarists. Guy brought a good portion of jazz inside the music. And specialty which was translated into new Yes language sounded as nothing else ever sounded or will ever sound. It can be described as strictly „howeish”. Term „progressive” in Yes music, becomes more appropriate for the first time.
Whole sound becomes cleaner and structures are figured now on much tighter and compact way and beside that assembled together on a way that leaves motives to run smoothly and more fluidly as on first two records. Generally speaking the whole sound becomes heavier thankfully to the chunky Hammond B3 organ dashes (Perpetual Change, Yours Is No Disgrace, Starship Trooper) and of course Chris’s heavy bass drives, that began to sound more and more thunderous. On the other hand it seems as if band learned to compose in a much sophisticated and subtle way (Your Move). At those days no one even think about that challenging Steve’s integration into Yesworld would be of such great importance. Steve’s advantages were not only that he was more diverse skilled than Banks (don’t get me wrong Peter, I respect all you’ve ever done for Yes), but also cause his uniqueness and the way how he freely and spontaneously delivered the whole Yes sound a new qualities. So „The Yes Album” (1971) is somehow band’s new beginning, a rebirth if you wish. Listen Yours Is No Disgrace. Howe’s involvement of putting all those unmistakable diverse touches surely outstands in that song. Other guys just followed him. Rhythm line also becomes more melodic then ever before. Accompanied with Anderson’s soaring irreplaceable vocals and Kaye’s keyboard lines that helped in keeping all songs not to fall apart, renewed and stronger Yes moved now bravely forward into their most productive period.
Számlista:
1. Yours Is No Disgrace (9:36)
2. Clap (Recorded Live at the Lyceum, London) (3:07)
3. Starship Trooper: Life Seeker / Disillusion / Wurm (9:23)
4. I’ve Seen All Good People: Your Move / All Good People (6:47)
5. A Venture (3:13)
6. Perpetual Change (8:50)
a 2003-as újrakiadás bónuszdalai:
7. Your Move (single version) (2:59)
8. Starship Trooper: Life Seeker (single version) (3:27)
9. Clap (studio version) (4:01)
Felállás:
Jon Anderson – ének, ütőhangszerek
Steve Howe – akusztikus és elektromos gitárok, portugál 12 húros gitár a 4. számon, vokál
Tony Kaye – Hammond orgona, zongora, Moog szintetizátor
Chris Squire – basszusgitár, vokál
Bill Bruford – dob, ütőhangszerek
