Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Pallas
Kiadó: Mascot Records
Megjelenés: 2011
Értékelés: 5/5
Az elmúlt években a rockvilág néhány zenekara nagy lelkesedéssel készít olyan albumokat, amelyekkel karrierje csúcsteljesítményeit szeretné folytatni. Ez a trend egészen a közelmúltig főként a heavy metal bandákra volt jellemző, de úgy tűnik, mostanra a progresszív rockban is teret nyer. Csak idő kérdése volt, mikor szánja rá magát erre a lépésre a kultikus skót neo prog rock csapat, a Pallas, amely a „XXV”-tel úgy döntött, hogy konceptuális utódot készít a legtöbbre tartott lemeze, a „The Sentinel” (1984) mellé.
Az ilyen kísérleteknek általában csak két kimenetele lehet, és (szinte kivétel nélkül) a folytatás sosem éri el az elődje színvonalát, főleg ha több mint két évtizeddel később jelenik meg: vagy teljes csőd, vagy rendes folytatás. A „XXV” az utóbbi kategóriába tartozik, és az elődje, a „The Dreams Of Men” (2005) mellett a zenekar három legjobb stúdióteljesítménye közé sorolható. Ehhez biztosan hozzájárult, hogy csak konceptuálisan folytatja a történetet, zeneileg nem, ami persze teljesen anakronisztikus és antiprogresszív lett volna, vagyis ellentétes a zenekar szerzői filozófiájával.
A Pallas az album megjelenése előtt fontos változás közepén találta magát: 26 év után távozott a régi énekes, Alan Reed. A helyére Paul MacKie került, aki korábban leginkább a népszerű Grand Theft Auto videojátékhoz való hozzájárulásáról volt ismert. Ez kétségkívül rendkívül kockázatos lépés volt, de a zenekar több mint harmincéves pályafutása során sok hasonlót tett. Szerencsére MacKie – ezt a „XXV”-ön nyújtott teljesítménye bizonyítja – teljesen igazolta a bizalmat karizmatikus elődje utódjaként. A hangszíne helyenként kicsit még Reedére is hasonlít, vagyis ugyanúgy tud drámai és teátrális lenni. A düh kifejezésében pedig még Reednél is meggyőzőbb, ami ezen az albumon nagyon fontos, hiszen a Pallas eddigi egyik legsötétebb, de egyben legmélyebb munkájáról van szó.
A „XXV” ugyanis apokaliptikus koncepciót tartalmaz, amely közvetlenül folytatja a „The Sentinel” történetét, ahol a hallgató az ősi Atlantisz és Lemúria civilizációjának pusztulásának volt tanúja. E két emberi civilizáció tulajdonképpen földönkívüli lények mellékterméke volt, akik huszonötezer éve szálltak le bolygónkon. A hatalmas, csúcstechnológiás civilizációk egy pusztító háborúban vesztek el, a kataklizmát azonban túlélte a magas mesterséges intelligenciájú gépi konstrukciók hada, élén a rejtélyes Őrszemmel, a földönkívüliek vezető képviselőjével, aki azért maradt, hogy figyelmeztesse és óvja az emberiséget egy esetleges katasztrófától, illetve annak megismétlődésétől. Az Őrszem az Atlantisz bukását követő évszázadokban csendben maradt és figyelmesen szemlélte az eseményeket, anélkül hogy beavatkozott volna az egyes történésekbe és konfliktusokba, miközben az emberiség lassan újra kikászálódott saját haszontalanságának sarából… hogy aztán megint visszaessen bele.
A 21. század elején az emberiséget ugyanis ismét a pusztulás fenyegeti a nyugat és a kelet vezető hatalmai közötti háborúban, miközben mindkét Korea és a Közel-Kelet lángokban áll. Az Őrszem, akit egyesek naivan a régóta várt messiásnak kiáltanak ki, újra aktívvá válik, és úgy dönt, hogy eljött az ideje a közbelépésnek. Kulcsesemény az ENSZ-palota elleni terrortámadás. Hiába figyelmezteti a világ vezetőit, hogy tegyék le a fegyvert és új alapokra építsenek civilizációt (sőt, még segítséget is ajánl, hogy konfliktusoktól mentes aranykorba vezesse az emberiséget), azok süket fülekre találnak, ezért úgy dönt, rendet tesz, és mechanikus, technológiailag jóval fejlettebb seregével megbünteti a gonosz emberiséget, még mielőtt az határtalan arroganciájában egymást irtaná a bolygó feletti uralomért. Földönkívüli elméje ugyanis felismerte, hogy az ember maga a saját legnagyobb ellensége, és a bolygó biztonságosabb lesz, ha az apokalipszis után a gépek új faja őrzi, amíg az emberiség fejlődési ciklusa újra el nem kezdődik (és egyszer végre pozitív kimenetellel zárul).
A „Falling Down” bombasztikus, szinte agresszív felütése az albumnak, egyben híd a „The Sentinel” és a „XXV” között. Mondhatni MacKie énekének tesztpályája, ahol rögtön meggyőz arról, hogy a Pallas újabb, széles érzelmi skálán mozgó énekesre tett szert. A kiváló vokális teljesítmény mellett kiemelkednek Colin Fraser dobfutamai, Niall Mathewson pedig nem fukarkodik a drámai gitárpasszázsokkal. Ronnie Brown szintetizátorainak szerteágazó textúrái és fantasztikus szólója még tovább fokozzák az élénk, optimista hangulatot, amely teljes ellentétben áll az apokaliptikus szöveggel.
Kissé nehéz elhinni, de a „Crah And Burn” még az előzőnél is ütősebb szerzemény. Különösen lenyűgöző az összetett hangszeres rész, igazi dobkataklizmával és fenyegetően kiélezett gitárfrázisok ágyútüzével, energikus Hammond-orgona kíséretében. A dal fontos konceptuális pillanat: az Őrszem serege lelövi azt a repülőt, amelyen az ENSZ-konferenciáról menekülnek a rémült világvezetők, hogy kikerüljék az elkerülhetetlen katasztrófát.
A dolgok rövid időre kissé megnyugszanak az éteri „Something In The Deep”-en, ahol a Pallas az óceán mélyére vezet minket, ahol az Őrszem újra felfedez egy elhagyatott atlantiszi bázist, benne az emberiség megmentésére szőtt terveihez használható technológiával. A szintetizátorok ambient rétegei békés hangulatot teremtenek, és bemutatják a zenekar finom, gyakran kevésbé feltárt oldalát.
A „Monster” rendkívül sötét szerzemény, ami főleg a szövegre igaz, amely világosan feltárja, miért rohan az emberiség egyre inkább a vesztébe. Az ütős gitárfrázisokat Paul tajtékzó éneke támasztja alá, így még fokozza a paranoia és a közelgő vég feszült hangulatát. Az érzelmi intenzitáshoz Niall síró gitárszólója is nagyban hozzájárul.
„The Alien Messiah” keleties hangulatával kétségkívül az album csúcspontjai közé tartozik. Itt mutatkozik meg először az Őrszem a világnak, beszédét a gízai piramisok előtt tartja. Fiatalok ezrei kiáltják ki messiásnak, és zarándokolni kezdenek Egyiptomba, hogy meghallgassák. Az egész – a sok ambient minta jóvoltából is – tényleg úgy szól, mintha egy nagy koncertfesztiválon lennénk a világ egyik csodája előtt. A szerzemény percről percre fokozza az intenzitást, aminek kulcsa az energikus ének és a metálosított gitárfrázis. Paul a beszélt prédikációt szinte hibátlan „BBC”-angolsággal adja elő, ami egy skótnak nem mindennapi teljesítmény.
A „XXV Part 1” az album kulcspillanata, amikor az emberiség elutasítja az Őrszem ajánlatát a földi paradicsomra, és a gonoszság folytatása mellett dönt. Egyebek közt nem tud megegyezni abban sem, hogy az Őrszem jóindulatú javaslata szerint huszonöt becsületes, megvesztegethetetlen vezetőt válasszon, akik az aranykorba vezetnék (innen az album címe). Ez is egy rendkívül nagy intenzitású szerzemény kiváló, érzelmes énekkel és fenséges szimfonikus hangszereléssel. Az ütős „Young God” átitatja az agresszív hangulat, hiszen az Őrszem türelme elfogyott, ezért kihirdette az emberi romlottság halálóráját. A dal számos kontrasztot tartalmaz, a billentyűk gyorsujjú bűvészkedésétől a brutális gitárfrázisokig, amelyek felett tajtékzó ének cseveg.
A kemény rockos „Sacrifice”-ban vágtató ritmus és kiélezett gitárriff uralkodik a kompakt dallamon át. Az emberiség itt úgy dönt, hogy kísérleteinek hiábavalósága ellenére harcolni fog az atlantiszi technológia ellen. A „Blackwood” ambient hangszeres darab Melissa Allan kísérő női vokális harmóniájával, egyben felvezetés a gyönyörű balladához, a „Violet Sky”-hoz, amelyben az emberiség végre ráeszmél, hogy elszalasztotta az utolsó esélyét, és most már mindennek vége. Az okosabbak abban találnak vigaszt, hogy létezésük utolsó pillanatait a legközelebbi szeretteikkel töltik. A zongora gyönyörű, jazzes dallama és Paul érzelmes éneke minden idők legszebb prog rock balladái közé emeli a dalt.
A „XXV Part 2” az apokaliptikus finálé, amikor már semmi remény nincs az emberiségre, és az Őrszem fejlett technológia segítségével úgy dönt, hogy kimerít minden oxigéntartalékot a Földön. A szintetizátorok hatalmas függönyei, a zongora érzékeny hangszerelései, a szívet tépő ének, valamint Niall újrafogalmazott és kibővített gitárszólója a „The Sentinel” klasszikusából, a „Rise And Fall”-ból fenomenális zárást adnak ennek a minden tekintetben kiváló albumnak.
Az apokalipszis zenei előrejelzése rég nem szólt ilyen jól, mint a „XXV”-ön. A megújult Pallas jól döntött, amikor a megfelelő pillanatban úgy határozott, hogy felvesz egy folytatást a legnagyobb remekművéhez. Az album szemléletes bizonyítéka annak, hogy az énekescsere sikere után a zenekar újra tele van lendülettel és friss ötletekkel, ezért igazi kár, hogy a „XXV” a prog rock világán kívül valószínűleg nem kap nagyobb visszhangot. A Pallas huszonhat évig érlelődött, és most végre visszatért arra a minőségi szintre, amelyre a rajongók évekig türelmesen vártak. Kicsit nehéz elhinni, hogy mindössze a hatodik stúdióalbumukról van szó, de aki ismeri a zenekar múltját, emlékezni fog, milyen balszerencse kísérte őket még évekig a „The Sentinel” megjelenése után. Ennek most vége, hiszen a „XXV” a megerősödött Pallas új korszakának hírnöke.
Felállás
Paul Mackie – ének
Graeme Murray – basszusgitár, kísérőének
Niall Mathewson – gitár
Ronnie Brown – billentyűs hangszerek, kísérőének
Colin Fraser – dob, kísérőének
Produkció
Pallas
Számlista
1. Falling Down
2. Crash And Burn
3. Something In The Deep
4. Monster
5. The Alien Messiah
6. XXV [part 1]
7. Young God
8. Sacrifice
9. Blackwood
10. Violet Sky
11. XXV [part 2]
