Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Van Der Graaf Generator
Kiadó: Charisma Records
Megjelenés: 1976
Játékidő: 53:01
Értékelés: 5/5
A Van Der Graaf Generator azon egyre ritkább progresszív rock úttörők közé tartozott, akik a múlt század hetvenes éveinek második felében is meg tudták őrizni stúdiómunkáik irigylésre méltó színvonalát, és amikor eljött az (ideiglenes, de hosszúra nyúlt) feloszlás ideje, elégedett mosollyal az arcukon búcsúzhattak. A „World Record”, amely majdnem harminc évig (2005-ig) a klasszikus Van Der Graaf Generator-felállás utolsó albuma maradt, közvetlenül a punkrobbanás, az új hullám felfutása és az NWOBHM-szcéna születése előtt jelent meg.
Peter Hammill, az énekes-kaméleon és látnok zeneszerző, aki ekkoriban egyre aktívabban fordult a szintén rendkívül termékeny szólókarrierje felé, a ragyogó orgonista Hugh Banton, a minden elképzelhető virtuóz trükkel felvértezett fúvós David Jackson és a dobos-nagyúr Guy Evans a „World Record”-dal (nem csak a zenei) világnak üzente: sötét, posztapokaliptikus vízióik sajnos egyre gyorsabban válnak valóra a hetvenes évek egyre cinikusabb közepén, amikor a meglehetősen naiv hatvanas évek utolsó illúziói is elpárologtak, és közvetlenül a mohó, materialista nyolcvanas évek előtt, amikor megszületett a neoliberalizmus.
Az együttes második lemeze 1976-ban, a „Still Life” mesterműve után, szó szerint újabb progresszív rock klasszikus volt. Egyúttal számos olyan hangzásbeli elemet tartalmazott, amely már előrevetítette az imént felsorolt irányzatok megjelenését, így még tovább erősítette a kultikus banda látnoki státuszát. A „Still Life”-hoz hasonlóan a „World Record” néhány szerzeménye is embrionális formában már egy évvel korábban megszületett, a „Godbluff” (1975) klasszikus felvételei idején, amikor a tagok a „holtak közül” való visszatérés után valóságos szerzői-alkotói robbanás közepén találták magukat.
A „World Record” viszonylag ingerült, kissé kaotikus hangulatban nyit, a cinikusan fűszerezett „When She Comes”-szal, amelyben a vokális kaméleon Hammill a feldühödött orgona- és szaxofonrohamok közepette nem fukarkodik a nők „kaméleonságán” érzett tüzes haragjával – ez a téma egy évvel később kiváló szólóalbumát, az „Over”-t (1977) is meghatározza. Néhány briliáns, jazzes irányú improvizáció és a középrész bombasztikus ritmusváltásai készítik elő a mennydörgő folytatást, amely a szenvedélyes refrénben csúcsosodik ki, miközben az éneklő „mennydörgőt” szinte szétszaggatja a düh.
Haragja az „A Place to Survive”-ban egy pillanatra lecsillapodik, a sötét, posztapokaliptikus hangulat viszont másodpercről másodpercre fokozódik, miközben az orgona, a szaxofon és a dobok hamarosan vad harci táncba kezdenek. Fölöttük végig a „nyelvdoktor” éneklő mennydörgése uralkodik, aki remeg a dühtől, Evans pedig megállás nélkül tüzes dobpergésekkel tovább fokozza a pokoli hangulatot. A tagok itt is pont a megfelelő pillanatokban mutatják meg, milyen rendkívüli ötletesség és spontaneitás jellemzi szellemes improvizációikat. Valaki egyszer azt mondta, hogy az ördög a bandájával a pokolban nagyjából úgy szólna, mint a VDGG, és ez nincs is messze az igazságtól.
A „Masks”, egy újabb briliáns, megannyi kiszámíthatatlan fordulattal teli szerzemény, szövegében azokra a „maszkokra” utal, amelyeket a „fejlett” világ lakói minden nap magukra öltenek a nyilvánosság előtt, hogy eljátsszák társadalmilag kijelölt szerepüket. Utal arra a gyakori jelenségre is, hogy éppen a komédiások, bohócok és tréfamesterek, akik naponta nevetésrohamokat csalnak ki a közönségből, magánéletükben gyakran a legboldogtalanabb emberek, miután az előadás végén könnyes szemmel leteszik a maszkjukat.
A „World Record” központi helyét a több mint 20 perces, epikus magnum opus foglalja el, a „Meurglys III (The Songwriters Guild)”, amely nem csupán a VDGG pályafutásának, hanem a hetvenes évek teljes progresszívrock-mozgalmának is az egyik legjobb fejezete. Ennek a szuperepikus darabnak a szokatlan címe valójában Hammill elektromos Guild gitárjának neve, amelyet a szöveg egyetlen barátjaként jelöl meg, akiben megbízhat. A szövegbeli figura egyébként nem önéletrajzi: egy kitalált zenészről szól, aki teljesen bezárkózott a saját világába, miután annyira elidegenedett az emberi fajtól, hogy már csak állatokkal, növényekkel és a gitárjával beszélget.
Az elidegenedésről szóló epikus saga posztapokaliptikus hangulata az első másodperctől kezdve sűrűsödik, ahogy a vad szaxofonmenetek összefonódnak az élesre fent elektromosgitár-frázisokkal és a baljós orgonavariációkkal. A szenvedély és a pátosz, amelyet Hammill az énekteljesítményébe önt, ismét csak külön osztály, miközben az elektromos gitárján számos nagyon agyafúrt és eredeti riffet csal elő. A szuperepikus darab közepén érkező hosszabb instrumentális szakasz is, felkorbácsolt improvizációival, amelyek fokozzák a baljós atmoszférát, külön fejezete a zenei kalandnak. Érdekes fordulatot hoz a teljesen váratlan, mégis bátor és szellemes átmenet egy hosszabb, instrumentális reggae-szakaszba, ami minden bizonnyal e látnoki progrock legendák történetének egyik legkülönösebb pillanata.
A grandiózus fináléban a VDGG egy epikus örökzölddel, a „Wondering”-gel szolgál, amely pályafutásuk egyik legfenségesebb pillanata, és gyakorlatilag tökéletes búcsú legtermékenyebb alkotói korszakuktól. A gyönyörű orgonaaranzs ragyogóan támasztja alá Peter extravagáns énekteljesítményét, amelybe minden költői hevületét beleteszi, miközben a szövegben ügyes metaforákkal érzékletesen megjósolja, hogy a VDGG a klasszikus felállásban egy napon még diadalmasan visszatér. A diadalmas és egyben balzsamos, többszólamú harmóniákkal gazdagított refrén sokáig a fülünkben marad az album végeztével is.
Annak ellenére, hogy a „World Record” a „Still Life”-hoz képest gyakran kapott némi fölényes legyintést, valójában alig volt gyengébb teljesítmény, sőt a klasszikus Van Der Graaf Generator-felállás ezzel az albummal alkotta meg hosszú időre az utolsó stúdiómesterművét. A minimális hangzásbeli újítások és stílusváltások legfeljebb használtak nekik, ami azt jelenti, hogy a tagok ismét a legjobb szerzői és hangszeres erényeiket húzták elő magukból. Az akkori kritikusok közül is jó néhányan kedvezően fogadták a „World Record”-ot, és páran még azt is megjósolták, hogy a VDGG a lemezzel kereskedelmi szempontból is megnyílik, ez azonban sajnos (vagy szerencsére; nézőpont kérdése) nem következett be.
Nem sokkal a „World Record” megjelenése után a VDGG pályafutása során először átkelt az Atlanti-óceánon, és fellépett Kanadában és az Egyesült Államokban, a turné azonban anyagilag kudarcot vallott. Banton ekkorra megelégelte a fárasztó turnékat, és több időt akart szentelni a családjának. Jackson is több pihenőre vágyott, és ez vezetett a klasszikus VDGG-felállás idő előtti széteséséhez. Hammill és Evans a következő évben úgy döntött, hogy az együttes lerövidített nevén, „Van Der Graaf” néven folytatja, ezért a következő stúdióprojektben való közreműködésre meghívták egykori tagot, a basszusgitáros Nic Pottert és a hegedűs Graham Smitht (ex-String Driven Thing). A rövidített néven, megváltozott felállásban futott időszak csak egy évig tartott, de ennyi is elég volt még egy stúdióalbumra („The Quiet Zone/The Pleasure Dome”, 1977) és egy dupla koncertlemezre („Vital”, 1978), majd váratlanul több mint huszonöt éves csend következett, amikor a VDGG elkápráztató világához a legközelebb Hammill szólólemezei vittek.
Felállás
Peter Hammill – ének, gitár, zongora
David Jackson – szaxofon, fuvola
Hugh Banton – orgona, mellotron
Guy Evans – dob, ütőhangszerek
Produkció
Van Der Graaf Generator
Számlista
1. When She Comes (8:03)
2. A Place to Survive (10:05)
3. Masks (6:57)
4. Meurglys III (The Songwriters Guild) (20:52)
5. Wondering (6:36)
