Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Pink Floyd
Kiadó: EMI Records
Megjelenés: 1975
Játékidő: 44:28
Értékelés: 5/5
A Pink Floyd időtlen remekművük, a „Dark Side Of The Moon” (1973) megjelenése után megállíthatatlanul menetelt előre, és csak idő kérdése volt, mikor foglalják el teljes magabiztossággal a progresszív rock trónját. Ezt a diadalmas lépést a következő konceptlemez, a „Wish You Were Here” biztosította, amely számos művészi részletében még fantasztikus elődjét is felülmúlta. Nem kertelek: szerintem ez a zenekar legérettebb alkotása, amellyel a legendás brit progresszív rock formáció újabb mérföldkövet állított a populáris zene történetében. Minden zenei gurmé a mai napig csakis a legnagyobb tisztelettel beszél róla.
A „Wish You Were Here” keletkezésének idejére a legh��vebb, kezdetektől velük tartó rajongókat leszámítva alig emlékezett valaki a zenekar eredeti arcára, arra, hogy kultikus, de homályos úttörői voltak a pszichedelikus rocknak és az avantgárdnak a 60-as évek második felében: ez alatt az idő alatt a 70-es évek egyik hangzásában legkifinomultabb és legelismertebb rockzenekarává nőttek. Éppen akkor, amikor már teljes erőből sütkéreztek a világsiker fényében, és rekordpéldányszámban fogytak a lemezeik, történt egy váratlan, a zenekar múltjához kötődő esemény, amely döntően hozzájárult az album hangzásának és koncepciójának kialakulásához.
A felvételek közben egyszer csak megjelent a stúdióban egy groteszk, teljesen felismerhetetlen figura, aki mintha valami réges-régen elfeledett múltból érkezett volna. Vajon a zenekar tagjai közül ki ismerte volna fel egykori tragikus sorsú zenésztársukat, Syd Barrettet abban a kopasz fejű, szemöldök nélküli kövér férfiban, aki fogkefével vakarta magát, vidáman ugrándozott, és közben artikulálatlan hangokat adott ki?
Syd, az eredeti gitáros, énekes és fő szövegíró, akiről sokan a mai napig meg vannak győződve, hogy a 60-as évek egyik legtehetségesebb zenésze volt, afféle „csiszolatlan gyémánt”, a populáris zene történetének egyik legtragikusabb alakja marad. Miután a kezdetekben a zenekar fő látnoka és művészi vezetője volt, lelki problémái, amelyeket a különféle pszichedelikus drogok használata csak tovább súlyosbított, lehetetlenné tették számára a zenei pálya folytatását.
A zenekarból való távozását rövid és sikertelen szólókarrier követte, majd végleg abbahagyta a zenélést, később pedig a nővére gondozásában amatőr festészettel kezdett foglalkozni. Pszichés állapota azóta gyakran ingadozott aközött, amit a „szakértők” teljesen átlagosnak, és a nyíltan skizofrénnek neveznének. Nem kevesen kételkednek az „őrültségében”, és úgy vélik, így akart csak megszökni a váratlan hírnév nyomása és a zeneipar elvárásai elől. A legendás művész nyilván örök rejtély marad, amely körül még sok legenda fog szövődni.
Mind a négy egykori zenésztársnak sokáig tartott, mire végre felismerték. Ennél a megrázó találkozásnál könnyek törtek elő Dave Gilmourból, aki Syd helyére érkezett a zenekarba, és Roger Watersből, Syd egykori legjobb barátjából is. Mélyen megrendült Richard Wright billentyűs és Nick Mason dobos is. Ugyanazon a napon – persze merő véletlenségből – Gilmour esküvője is volt, és Syd az esküvő alatt hirtelen eltűnt, azóta pedig soha többé nem jelent meg szélesebb társaság előtt. Az egészben az a legmegrendítőbb, hogy ez volt Syd utolsó találkozása egykori társaival, mielőtt 2006-ban meghalt.
Ez a megrázó találkozás kulcsszerepet játszott abban, hogy a „Wish You Were Here” szélesebb dimenziókat öltött, mint azt sokan várták. Végül sokkal több lett, mint egy újabb kiváló konceptalbum: egyben drámai és rendkívül megható főhajtássá vált a zenekar tagjai részéről tragikus sorsú társuk előtt. Syd halála óta az album még szomorúbban szól, mint valaha, már ha ez egyáltalán lehetséges. Syd emlékének ajánlották az album központi darabját, a „Shine On You Crazy Diamond” című fantasztikus, kilenc tételből álló epikus szvitet is, amelyet két részre bontottak (az album elejére és a végére). Sok rajongó szerint ez a zenekar legjobb alkotása egyáltalán, amellyel csak az felejthetetlen „Echoes” mérhető össze. Az irónia és a tragikus szimbolika pedig még azzal sem ér véget, hogy Syd éppen e monumentális szerzemény készülése közben bukkant fel a stúdióban.
A „bolond gyémánt” felemelkedéséről és bukásáról szóló drámai himnusz az album lényeges, de korántsem az egyetlen koncepcionális szála. A „Wish You Were Here” egyébként sem szokványos konceptalbum, amely egyetlen központi téma vagy cselekmény körül forogna csomóponttal és végkifejlettel: egymással összefüggő, igen mély életbölcsességek gyűjteménye. Közös lírai témájuk a magány, a meg nem értettség és a tehetséges egyén fogságban rekedtsége a modern, technokrata és materialista társadalomban, amely az átlagosságot, a mohóságot és a képmutatást magasztalja.
A zenekar szemszögéből ugyanakkor meglehetősen maró kritika is ez az akkori zeneipar korruptságáról, amelynek a pénz fontosabb volt a művészi teljesítmény minőségénél (erről szól a „Welcome To The Machine” és a „Have a Cigar”). Ennek embertelenségét a zenekar tagjai gyakran érezték a saját bőrükön. Főként Waters vált emiatt az évek során egyre csalódottabbá és megkeseredettebbé. Ez később eltávolodásához vezetett a többi zenekari tagtól, és tovább fűszerezte egyre erősödő lírai cinizmusát.
A örökzöld címadó ballada lírai üzenete pedig az egyik legszebb zenei vallomás a magányról és két ember közeledésének képtelenségéről, akik között más (társadalmi) körülmények közt akár „valami több” is kibontakozhatott volna. Kiválóan utal az elvesztett barátság vagy szerelem felidézésére is, arra a témára, amelyhez a zenekar a következő években is újra meg újra visszatért.
Az albumot eredetileg különálló művek gyűjteményének szánták. Ezt a projektet Gilmour pártolta leginkább, de Waters kezdeményezésére végül a koncepció gondolata győzött. Ez okozta az első repedést Waters és Gilmour között, amely az évek során valóságos szakadékká nőtt, odáig, hogy egyszerűen már nem is beszéltek egymással (és nem csak zenei szinten).
Mindezek mellett az egész albumon végigvonul egy rendkívül melankolikus hangulat, amely kiválóan harmonizál Waters megrázó lírai üzeneteivel az elidegenedésről és magányról egy steril társadalmi rendszerben, amely szétválasztja az embereket ahelyett, hogy összekötné őket. Kimondottan ironikus, hogy a felvételek idején – főként az előző album váratlan, hatalmas sikere miatt – érzelmileg csaknem teljesen kimerült és egymástól jócskán elidegenedett zenekari tagok végül mégis megalkották érzelmileg legérettebb művüket.
A klasszikus Pink Floyd még egyszer bebizonyította, hogy utolérhetetlen mestere az átütő érzelmi tájak megteremtésének, amelyeken keresztül a hallgatót könnyedén elvezeti tudata egyébként elérhetetlen horizontjaihoz. Az egyes zenei motívumok hihetetlen varázslat termékei, amelyet elsősorban Gilmour védjegyszerű, melankolikus és érzékeny slide gitárszólói, Waters társadalmilag érzékeny szövegeinek összefonódása, valamint kettejük énekének drámai kontrasztja teremt meg. Mint mindig, igen fontos szerepet játszanak Wright szintetizátoros mesterművei is, elsősorban a VCS3 szintetizátoron, a minimoogon és a Hammond-orgonán, amelyek a háttérben átütő és éteri szimfonikus hangfüggönyöket szőnek.
A Pink Floyd ezúttal is hihetetlen módon egyesítette az egyes hangszeresek eltérő stílusát és gazdag zenei múltjának hatásait, a tökéletesség képére formálva. A billentyűk légies hangfüggönyei mellett, amelyek folyamatosan rendkívüli ezoterikus hangulatot biztosítanak, és Gilmour messziről felismerhető, többnyire blues irányultságú gitárfutamai mellett helyet találtak a kiterjedt szaxofonszólóknak is, amelyek ismét a különleges vendég, Dick Parry munkái. Az albumon néhány kisebb kísérletezés is hallható a jazz fusionnel és az akusztikus pásztoridillel, amely régebbi anyagaikon is jelen volt. Ez utóbbi további nosztalgikus patosszal gazdagítja a lemezt, amely egyébként a legtöbb szerzeményen átvonul.
Az album monumentális nyitánya a „Shine On You Crazy Diamond (Part One)”, a felejthetetlen epikus remekmű első része, amelyet a „bolond gyémánt” meg nem értett zsenijének emlékére szenteltek: ez az a műalkotás, amely a mai napig a progresszív rock évkönyveinek egyik legnagyobb teljesítménye. Már maga az is elegendő ok a tökéletes érzelmi és lelki extázisra, ahogyan kifinomultan adagolják az egyes zenei motívumokat, és lassan szövik a megrázó, melankolikus hangulatot.
Az első tételt egy ambient bevezető vezeti fel, amely Wright szintetizátorainak melankolikus hangfüggönyeivel nyílik meg. Ezek később helyet adnak a rövidebb Hammond-orgonafutamoknak, miközben a háttérben számos szintetizátoreffekt szól. Idővel belép Gilmour síró slide gitárszólója, a gitáreffektek bő használatával. Ez epikus méreteket ölt, és még tovább fokozza a melankolikus hangulatot. Aztán hirtelen egy titokzatos motívum érkezik, amely az egész harmadik tételben még többször megismétlődik. Gilmour a folytatásban sem fukarkodik az erejével, és újabb ínycsiklandó, rendkívül szubtilis gitárszólót visz be, amely pillanatok alatt a szívbe markol. Végül Nick dobjai is becsatlakoznak, majd drámai riffeken keresztül a szerzemény lassú tempója kissé felgyorsul.
Ezzel tér át a dal a teljes szvit központi, monumentális motívumára, amely a szemünk előtt egy pillanat alatt felrajzolja Syd tragikus történetét. A negyedik tételben leginkább Wright minimoog-szólója nynyűgöz le, valamint Gilmour harmadik gitárszólója, amely ezúttal kissé blues-os fűszerezésű. Az ötödik tételben belép Waters éneke, amelyet a refrénekben drámai módon Gilmour, Wright és a két vendég énekesnő kísér vokálharmóniákkal. A kiváló, szívszaggató énekteljesítmény után előtérbe kerülnek a kettős gitárharmóniák, amelyek végig ugyanazt a riffet ismétlik. E fenomenális szerzemény amúgy is rendkívül széles művészi dimenzióit tovább fűszerezi Parry bariton- és tenorszaxofon-szólóinak bevonása, amelyek némi jazzes bájt is adnak a számnak. A szintetizátorszólókkal együtt, Gilmour arpeggióinak szárnyán az epikus remekmű első része egyszer csak elhal.
Az album mechanikus hangokon át közvetlenül átcsúszik a sötét és meglehetősen szkizoid „Welcome To The Machine” című remekműbe, amely Waters zenei-lírai zsenijének tükörképe. Éles támadás a zeneipar ellen, amelynek a pénzéhség fontosabb annál, hogy a zenei fejlődést és a teljes művészi szabadságot támogassa. Egyúttal a zenekar nyíltan elutasító viszonyát sugározza a modern technokrata és embertelenedett világhoz. Nemcsak lírailag, hanem zeneileg is az egyik legjobb és legmélyebb alkotásuk, amely drámaiságával és a szabadság utáni tehetetlen kiáltás metaforikájával minden korban aktuális marad.
A Pink Floyd itt ismét nagy újítónak és kísérletezőnek bizonyul az akkori fejlett zenei technológiák terén. Az egész szerzeményben ugyanis színes palettányi feldolgozott effektet használnak, többnyire VCS3 szintetizátorokon. Az ismétlődő, visszhangos hangzást teremtő effektek után megjelenik Gilmour gyötrött énekével. Hangjából annak teljes beletörődése érződik, aki alulmaradt a technokrata uralommal szemben, és már csak a szintetikusan megmunkált sivatagban kiáltó hang. A megrázó szöveg ezúttal Waters szokásos szarkazmusa nélkül szól. Az akusztikus gitár drámai futamai, a szintetizátorok többrétegű textúráival és a melankolikus effektek egész tengerével alátámasztva rendkívül sötét és szomorú, szinte már depresszív hangulatot teremtenek, amilyet csak ők tudtak megteremteni, és amilyet Waters a következő lemezeiken már csak fokozni fog.
Szirénaszerű effektusokon át hangos beszélgetés felvételei törnek be. Közvetlen átmenet következik a kiváló „Have a Cigar”-ba, Waters újabb szerzeményi és lírai gyöngyszemébe, amelyben a fő éneket a népszerű brit folkénekes, Roy Harper vendégként énekli. Itt is a zeneipar képmutatásának újabb kompromisszummentes leleplezéséről van szó, csak ezúttal Waterstől kissé tipikusabb, szarkasztikus módon. A szöveget tovább ihlették a zeneipar néhány emberével történt kellemetlen esetek, akik addig gyakran azt hitték, hogy a Pink Floyd valami szólóbanda Pink nevű frontemberrel.
A szerzemény énekileg egyike azon ritka pillanatoknak a zenekar történetében, amelyben nem a zenekar valamelyik tagja énekel. Waters állítólag sehogy sem tudta eltalálni a kívánt magas hangokat, és közben majdnem megsértette a hangszálait. Így igazi szerencse volt, hogy véletlenül éppen a stúdió közelében járt Harper, akinek még hasonló is volt a hangszíne, és remek munkát végzett. Drámai, szarkasztikusan fűszerezett énekexpressziója ugyanis ennek a pompás számnak a magja. Az album többi szerzeményéhez képest a „Have a Cigar” jóval közvetlenebb és kompaktabb rockalapokra épül, amelyben az elektromos gitár és a basszus izzó riffjei állnak az előtérben. Ezeket hullámzó textúrák egészítik ki szintetizátorokon és elektromos zongorán. Az egész egy újabb kiváló Gilmour-gitárszólóval zárul, amelyet a szintetizátorok szokatlan effektjei szakítanak meg.
Egy rövid közjáték után, amely különböző rádióállomások kivágott részleteiből összerakott kollázsnak hangzik, az egész album legismertebb darabja, egyben a zenekar egyik legismertebb száma egyáltalán következik. Természetesen a halhatatlan akusztikus balladáról, a „Wish You Were Here”-ről van szó, amely a fény, a remény és az optimizmus ritka pillanatát hozza el, bár itt is kiváló melankólia és Waters lírai beletörődése uralkodik. A szöveg az emberek közötti elidegenedésről és a normális egymás közötti kommunikáció képtelenségéről szól a modern, anyagilag telített, beteg kapitalista világban. Egyúttal újabb megható főhajtás a „bolond gyémánt” előtt, akit még halálában sem értenek meg.
A meglehetősen szomorú szöveget leszámítva ez az egyik legszebb balladájuk, elsősorban Gilmour kiváló ének- és hangszeres teljesítményének köszönhetően. Ahogy az akusztikus gitáron finom és hipnotikus pásztori dallamot alkot ízlésesen lerakott riffekkel, a színes szólóról nem is beszélve, a leghidegebb szívet is meglágyítja. Hangjának hihetetlen melegsége és dallamossága pedig az, amellyel itt végleg meghódította a zenekar azon rajongóinak szívét, akiknek kedvesebbek az érzelmekkel teli romantikus aranzsmanok, mint a gyakran szürke egzisztencialista filozófia, amely Waters művészi vonalában található. A romantikát, a nosztalgiát és az éteri hangulatot Wright minimoog- és zongorafutamai fűszerezik tovább.
A halhatatlan akusztikus klasszikus a szél zúgásával (a VCS3 szintetizátor effektjei) és átúszással zárul, helyesebben a fantasztikus epikus szvit és az album központi darabjának visszatérésével és folytatásával. Az ötödik tételt, a „Shine On You Crazy Diamond (Part Two)”-t zörgő basszusriffek és melankolikus szintetizátorfutamok nyitják. Miután Gilmour gitárja tartja a ritmust, az egész egy újabb szubtilis steel gitárszólóba olvad, amelyet a háttérben a minimoog átütő hangjai támasztanak alá. A hetedik tételben ismét felbukkan az ötödik tétel azonos, de lerövidített motívuma: az a megrázó refrén, amely Waters énekére épül kísérő vokálharmóniákkal. A nyolcadik tétel az elektromos gitár finom riffjeinek és a basszus zörgésének váltakozására épül, közben pajkos szintetizátorfutamok sétálnak át. A záró tétel a szvit legmegrázóbb része, mert olyan, mint egy gyászinduló, a dobokon és billentyűkön drámai fokozással. A szerzemény kicsengésében, a szintetizátorok egyre távolodó hullámzásán át, rövid részlet hallható a „See Emily Play” központi dallamából, Syd egyik védjegyszámából.
A „Wish You Were Here” nemcsak a zenekar pályájának egyik legnagyobb teljesítménye, hanem a modern zeneművészet egyik csúcsa is, amely a progresszív rock évkönyveiben ma is csökkenő erő nélkül ragyog. A Pink Floydnak sikerült egy újabb zenei műalkotást létrehoznia, amely egyben az egyik legszebb zenei főhajtás egy emberi lény előtt. Szerintem ezzel érte el a Pink Floyd klasszikus korszakának csúcsát, hiszen elsősorban zenei-lírai üzeneteinek örök aktualitása és emberisége révén megalkották legérettebb és legteljesebb művüket, amelyen még egységes zenekarként működtek. Ennek sajnos vége szakadt a következő években: a tagok közötti nézeteltérések egyre nagyobbak lettek, és Waters idővel átvette a teljes művészi irányítást. Ez még társadalmilag elkötelezettebb, cinikusabb és sötétebb vizekre vezette őket, amelyeket két következő konceptalbumuk testesít meg. Egyre inkább terjedni kezdett a Gilmour–Waters viszony tönkremenetelének csírája is. Egy olyan zenekarnál, amely ennyi kiváló albumot sorakoztatott fel, nagyon nehéz eldönteni, melyik a legjobb, de ha választanom kellene a kedvencemet, az biztosan a „Wish You Were Here”. Ennek köszönhetően a „bolond gyémánt” szelleme tovább fog ragyogni csökkenetlen fenséggel.
Felállás
David Gilmour – gitár, ének
Roger Waters – basszusgitár, ének
Richard Wright – billentyűs hangszerek, vokál
Nick Mason – dobok, ütőhangszerek
VENDÉGZENÉSZEK:
Dick Parry – bariton- és tenorszaxofon
Carlena Williams – vokál
Venetta Fields – vokál
Produkció
Pink Floyd
Számlista
1. Shine On You Crazy Diamond (Part One) (1-5)2. Welcome To The Machine
3. Have A Cigar
4. Wish You Were Here
5. Shine On You Crazy Diamond (Part Two) (6-9)
