Előadó: Elvis Costello & The Roots
Kiadó: Blue Note Records
Megjelenés: 2013
Játékidő: 55:54
Értékelés: 4.8/5
Fiatalabb koromban egyik Elvist sem bírtam – akár Presley volt a vezetékneve, akár Costello –, az ok pedig egyszerűen az volt, hogy az egyiknél engem a saját mércém szerint hamis nyálasság zavart (annak ellenére, hogy a lemezei úgy fogytak, mint a cukrozott kenyér), a másiknál viszont a siránkozó melankóliát, a Tom Jones-os zenekari pompát és a tökéletlenül lagymatag, tojás nélküli posványt utasítottam el, amelyben a fülem egy kollégám – egyben Costello-szakértő jó barátom – bemutatója során megakadt. A állítólag sokszínű brit zenész diszkográfiáját így nem ismertem annyira, hogy akár egyetlen huszonöt stúdióalbuma is meglett volna nálam, arról nem is beszélve, hogy azt állítsam, minden kulisszák mögötti dologgal tisztában vagyok, ami ehhez az igazán különc karakterhez kapcsolódik. A Wise Up Ghost And The Other Songs iránti figyelmem leginkább a jazz-soul-hip-hop minőségi házasságából fakadt, a The Roots névre hallgató formációval való együttműködésből, amelynek az Organix debütje vagy a kiváló Phrenology könnyebben és gyakrabban csúszik be a fülembe. A pont az i-re pedig az Elvis Costello-rajongók felháborodása volt (én személy szerint egyet sem ismerek …), akik a Wise Up Ghost-tal minden voltak, csak elégedettek nem, úgyhogy az intrika túl erős volt ahhoz, hogy magam is ne vessem bele magam az esszenciába.
A Questlove-féle The Roots és a megalkuvást nem ismerő, makacsul lázadó Grammy-díjas Costello közös munkája egyébként már négy éve elkezdődött, amikor fellépett a Jimmy Fallon Show-ban. Costello rajongása a Voodoo albumért, amelyet a részletek iránt érzéki érzékkel megáldott producer- és zenei guru, Questlove nemesített D’Angelo számára, olyan vágyat ébresztett Elvisben, hogy némi lendület, tehetség és tökös hozzáállás az ő dalaiba, tehát az ő zenéjébe is bekerüljön. A High Fidelity radikális változata és az I Don’t Want To Go To Chelsea remixei pozitívan megpecsételték az egyezséget, így már csak az volt a kérdés, mikor látja meg a napvilágot egy konkrét album. És megérkezett – éles, intelligens leszámolás formájában, teli zenével és a brit elkeseredett ember átható szövegírói tollával, amely a háború, a béke, a demokrácia új világterrorja, az első fekete elnök Fehér Házba vetett, be nem váltott ígéreteivel kapcsolatos csalódás és még sok más kérdését feszegeti. Elvis Costello a múltban számos együttműködést megpróbált a zenei kémia kipróbálásából valami erőteljessé formálni, ám az utolsó közös munkával már kijelenthetjük, hogy eljutott valami megbocsáthatatlanul maró, könyörtelenül jó és szinte szonikusan függőséget okozó felfedezéséhez, ennek pedig ezúttal egy kicsit érettebb, koherens szövegcsomag és zene a kútfeje, amely a jelen és a forradalom küszöbén álló terek rezonáns hangját szólaltatja meg, a rendszer fordulatét, sőt az egész világ ismeretlen irányú fordulatét. A társadalom teljes összeomlása és szétesése itt van, a pozitív értékek és az optimizmus egyre érzékelhetőbb bomlása közepette pedig a kisember áll a középpontban, akit a szétszakadás és a rosszból még rosszabb felé való akaratlan csúszás trendjei annál inkább érintenek.
„Gather some stones and make them atone,” énekli a Meantimes című dalban Costello puha hangja, és ebben tükröződik is a neo-soul-costellós kollaboráció alapjának baljós, fenyegető, sűrű és sötét anyaga. De ne rohanjunk előre, térjünk rá azokra az apró részletekre, amelyek a Wise Up Ghost And Other Songs albumnak nemesfém-illatot adnak. A feladat, hogy a The Roots eljátszadozzon Costello régi szerzeményeivel, több mint sikeresen teljesült – sőt: az album sokkal több egy remixlemeznél, még ha néhány dalban hallani is a múlt visszhangját, ami idegesítheti a változatlanság és a relikviák meg a múlt emlékeinek érinthetetlensége makacs hívei között a megcsontosodott megszokást. A Wake Me Up így a Bedlamet és a The River In Reverse-t alaposan megfűszerezett funk-gulyássá olvasztja, a Stick Out Tongue pedig a szőrszálhasogatókat emlékeztetheti Costello kezdetleges és sikertelen rapelési kísérletére a Pills And Soap című dalban, egy újabb ötlet, a National Ransom színében, a korábban kényszeredett szövegfolyam azonban ezúttal oldottabb, a lazító soul-funk-jazz-hip-hop szakértőinek kellő lökésével. A szilárdság és koherencia tükröződése az egész albumon átjár, tetten érhető a Steven Mandel és a tehetséges Questlove nevével fémjelzett más, telibb produceri kéz, akik ezúttal Costello saját víziójának darabkáit boncolják és ragasztják egy teljesen új, korábban sosem látott kollázzsá.
https://www.youtube.com/watch?v=tuCptcW9BN8
Costello politikai felhangot és hírnöki szerepet kap, amely új, őszinte élével és aktualitásával képes megragadni. „And we’ll stand in the light of your new killing ground and we won’t make a sound,” ez az acélos tengely, amely mentén a líraiság a világi oligarchák gonosz karmai elleni lázadás hálójává szövődik, azok ellen, akik eltiporják a tömegeket, és csendes, engedelmes vazallust követelnek, az újkor demokráciával és kapitalizmussal „felszabadított” jobbágyát vagy rabszolgáját. A zűrzavar megalopoliszának külvárosában tett első séta, a Walk Us Uptown így meghívó a sötétség útvesztőjébe, a The Roots könnyed groove-ja mellett pedig a politikai füstfüggöny szmogját és sötétjét is könnyebb lenyelni, hogy a kirakós minden darabját megismerhessük. A Sugar Won’t Work sötét és hideg zenekari felhangja visszahozza a rusztikusság érzetét, a káosz és a baljós sejtelem árnyai pedig ott lopakodnak a tudat hátterében annak ellenére, hogy lényegében egy costellós szerelmi költemény kitöréséről van szó két összeférhetetlen lélek meghallatlan együttélésének tárgyában. A Refuse To Be Saved ütős funkja egyáltalán nem karcol, a jó dobütés, a fúvósok és a koszos Hammondok pedig a korábban ingerületlen végződések teljes függőségének helyes irányába rúgnak. A szerves ritmusérzék, a hang és a zenekari nemesítés csodás játéka, valamint Elvis szemtelenül kompatibilis éneke ugyanúgy robogtatja a vonatot a nem kevésbé koszos briliáns, a Wake Me Up, az ébresztő felé, amely aztán újra a harcmezőkre hív a törékeny, kristálytisztán csengő Tripwire dalával. Az érzékiség minden pórusból árad, miközben Costello a kiváló The Roots-szal altatódalt énekel a hamis ringatás rendszerében élő összes birka pusztulásáról és megsemmisüléséről, az új világrend rendszerezőinek és építészeinek meleg ölelésében. A Satellite hangzása, a háttérben pedig a visszafogott, elfojtott kísérővokálokból és fúvósokból épített siratóének további értéket ad a már hallottaknak. A már említett visszatérés a funk-hoppos élénkség frekvenciájára a Stick Out Your Tongue dallal aztán torzabban zúg tovább a Come The Meantimes-szal, amelyben benne van egy teljes, lendületes dal minden eleme és ismérve. Questlove a pergődobütésekkel uralkodik, a háttérben orgona, vonósok, triangulum és a kísérővokálok jó fala szól, no meg Costello szenvedő hangja, amely ezúttal egyre inkább a szívünkhöz nő. A (She Might Be A) Grenade az erotika és a szexepil igazi megtestesülése minimalizmus formájában, megfelelő hangnemben, amilyet a hetvenes években már hallhattatok (a fiatalabbak főleg az ebből a valóban híres és jó, termékeny alkotókorszakból származó zenékben). A Cinco Minutos Con Vos már-már bondos módon úszik be az örökké aktuális The Gorrilaz világába, Costello vokális feszültségének örökké megtört töredezettségét pedig itt jól nemesíti a rezonáns és határozottabb Marisol ‘La Marisoul’ Hernandez mély, spanyolos soul-szexepilje, aki a dalban engedetlen dominaként uralkodik. Öt perc veled, énekli mindkettő, mi pedig egy jól megtervezett feszültségpillanat részesei lehetünk, amely a Viceroy’s Row utcai sétájának könnyedségével a hazai, mégis olyannyira elidegenedett városok utcáin vezet tovább az újonnan épített sirámfalak és lázadás felé. Az amerikaiak az első fekete elnök őszintétlenségét rótták fel, akibe minden reményüket vetették, mi többiek pedig egyre szervesebben utasítjuk el általában a politikát, a játék viszont tovább zajlik mellettünk – a rendszerbeli kijátszás outsiderei mellett. A címadó Wise Up Ghost a koszos bondiáda, lázadás, ellenállás, idegesség hangzásbeli átjátszásának terepe, de édes módon. A lázadás a föld alól izzik, az oligarchák hiúságának áldozati oltárán pedig mindannyian ott vagyunk. Az ellenállás szükséges, de intelligensnek kell lennie, nehogy valóban átlátszó, testetlen árnyékává váljunk önmagunknak. A Wall Street a rosszul szervezett tüntetők lázadására nem dőlt össze, a szlovén önkényurak pedig a még rosszabbul szervezett, felbőszült tüntetők klikkje alatt sem – akik ugyan a rendszer ellen voltak, de nem az alternatíva és a megoldás számított nekik, hanem olyan részletek, hogy párt lesznek-e vagy mozgalom –, a leigázás viszont több mint két lépéssel tovább ment. A szükségszerűség és elkerülhetetlenség nevében. A háttérben pedig a kiváló The Roots ismétlődő hipnotikus erejének jó kompletje zúg Costellóval és Brent Fischer zenekarával. A lezárás végleges és sokatmondó. Az If I Could Believe a keserűség példázatát teljes hangnemben zárja zongorával és Costello hangjával, az ironikus gospel pedig lezárja az egészet azzal, hogy a hazugságoknak a kis képernyőkről egyszerűen nem szabad bedőlnünk, a jóba vetett hit és a jobbra fordulás pedig megvalósítás és aktiválás nélkül nem fog megtörténni ezen a puhány ötlettelenség világán, vonja le a következtetést Costello. Ideális és álomszerű!
https://www.youtube.com/watch?v=Z0SMu_IHaEA
A sötétség és az összes elem rendkívül rezonáns összekapcsolódása valóban hihetetlen arany kombinációt épít, az összes rész igazi alkímiáját, amelyeknek egyszer még folytatniuk kell az útjukat. Wise Up Ghost a szívósság, a koherencia, a jó összhang és a rettenthetetlenség fenomenális bemutatója, amely a tucatnyi igazán jól hangolt dal mindegyikét jellemzi. Elvis a maga módján állandóan dühös és kifinomult egyszerre, a The Roots mérgezően mély, funkis-soulos hangulatú és forradalmi, már az első találkozás után pedig nem kétséges, hogy a lemez még nemegyszer forogni fog a lejátszóban. A minőség, az integritás és az intellektus nevében, amely ezúttal át van szellőztetve, escheri, összezárt lépcsőházakkal, ha egy képet kölcsönveszek, bár minden egy ponthoz vezet – magához Costellóhoz –, a jól hallható hang, a már lejátszott múlttal való rendkívül manipulált játszadozás ezúttal teljesen új üzenetre van kalibrálva. A régi rajongók ezért átverve érezhetik magukat, úgy érezhetik, hogy a mester felesleges rövidítéseket választott a cél felé, mi, kevésbé elfogultak viszont valami teljesen újat, frisset látunk benne, és ez a lényeg, minőségibbet, mint a múlt soha el nem koptatott szerenádjai. Éppen ezért remélem, hogy a mester, Elvis Costello és a The Roots még folytatja az együttműködést, de nem a tőke, a kényszer vagy a tömegek elvárásai nevében, hanem teljesen önálló, önző okokból, a többletérték, a még nemesebb hangzás és a még mélyebb üzenetek kedvéért, amelyek legközelebb a kritika mellett – ki tudja – talán még a mai kor útvesztőjéből kivezető megoldást is felkínálhatják!
Felállás
Elvis Costello – Ampeg mini basszusgitár, gitár, orgona, zongora, ének, wurlitzer
Pino Palladino – basszusgitár
Ray Angry – csengettyű, klavinet, fartista orgona, billentyűk, orgona, zongora
Damon Bryson – szúzafon
The Roots:
Questlove – dobok
Kirk Douglas – akusztikus és elektromos gitár, ének
Mark Kelley – basszusgitár
Frank „Knuckles” Walker – csengettyű, ütőhangszerek, tamburin, csörgők
The Brent Fischer Orchestra:
- Robert Berg – brácsa
- Sally Berman – hegedű
- Alex Budman – basszusklarinét
- Matt Cappy – szárnykürt, trombita
- Mark Cargill – hegedű
- Bob Carr – basszus, nagybőgő
- Drew Dembowski – basszus
- Chris Farr – fuvola, szaxofon
- Mike Ferrill – hegedű
- Brent Fischer – karmester, hangszerelés
- Sam Fischer – hegedű
- Alex Gorlovsky – hegedű
- Steve Hughes – eufónium
- Roland Kato – brácsa
- Anna Kostyuchek – hegedű
- Miguel Martinez – cselló
- Kazi Pitelka – brácsa
- James Poyser – billentyűk, zongora
- Bill Reichenbach – tuba, basszusharsona, eufónium
- Korey Riker – bariton- és tenorszaxofon, szaxofon
- Kevan Torfeh – cselló
- Cecilia Tsan – cselló
- Ken Wild – basszus
- Elizabeth Wilson – hegedű
Vendégzenészek:
Marisol „La Marisoul” Hernandez – ének
Diane Birch – kísérőének
Produkció
Elvis Costello, Ahmir ‘Questlove’ Thompson, Steven Mandel
Számlista
1. Walk Us Uptown
2. Sugar Won’t Work
3. Refuse To Be Saved
4. Wake Me Up
5. Tripwire
6. Stick Out Your Tongue
7. Come The Meantimes
8. (She Might Be A) Grenade
9. Cinco Minutos Con Vos
10. Viceroy’s Row
11. Wise Up Ghost
12. If I Could Believe
