Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Magnum
Kiadó: Polydor Records
Megjelenés: 1988
Értékelés: 5/5
A „Wings Of Heaven” újabb aranyfejezet a melodikus rock nagyjai, a Magnum történetében. Egyik legfényesebb gyémántjukat alkották meg vele, és olyan albumot, amely az AOR évkönyveiben ma is joggal foglal el igen előkelő helyet. A „Wings Of Heaven” folytatta a kiváló lemezek sorát, és stílusában az elődje, a remek „Vigilante” (1986) nyomdokain haladt tovább. A zenekar itt szinte tökélyre csiszolta azt a finom érzékét, amellyel első osztályú dallamos hangszereléseket, többrészes hangszeres harmóniákat és himnikus refréneket kovácsol egybe. Egyúttal ez volt a legnagyobb kereskedelmi sikerük, és ebből a szempontból is a 80-as évek második felének egyik legbecsesebb brit melodikus rock albumaként tartják számon.
Tony Clarkin, a zenekar gitárosa és szellemi vezére remekül kihasználta hatalmas alkotókedvét, és pályájuk legjobb szerzeményei közül írt meg párat. Kiválóan sikerült összeolvasztania korai albumaik art rockos hangzásvilágát az előző két lemez rádióbarát megoldásaival. A „Wings Of Heaven” tele van találékony, jellegzetes riffjeivel, amelyek élességükkel a Magnumot gyakran egészen közel viszik a hard rock vizeihez. A szövegekben ezúttal sem fogta vissza társadalomkritikus és pacifista világlátását, és nem hagyták el az olykor felbukkanó fantasyvonatkozású metaforák sem, amelyek a zenéjükből soha nem tűntek el, pedig a legendák és a fantáziavilágok az AOR-ban sosem voltak népszerűek.
Ha Clarkin mindig is a zenekar agya és gerince volt, a legendás énekes, Bob Catley érzelemdús alakításaival kétségkívül megérdemli a szívük címet. Nehéz kiemelni a pályája legjobb pillanatait, de a „Wings Of Heaven” egészében biztosan azok közé tartozik. A dallamos, zamatos szintetizátorszőnyegek kulcsfigurája – amelyek a produkcióban végig kiegyensúlyozottan állnak a gitár mellett – Mark Stanway billentyűs volt, egy fickó, aki az egyszerű stílusa ellenére is számos meglepetésre volt képes. Mickey Barker dinamikus dobolásával azt bizonyította, hogy miért ő maradt meg legtovább az összes dobosuk közül, miközben Lowe basszusmenetei látványosság nélkül is szilárd alapot adtak. A produkció ezúttal is kiváló volt. Miután Roger Taylor (Queen) és Dave Richards más elfoglaltságai miatt most nem ért rá, Albert Boekholt ugrott be, és aranyat érő munkát végzett. A különbség a „Vigilante”-hoz képest szembeötlő: a billentyűk itt már nem nyomulnak a gitár elé az album során, hanem egyenrangú szerepet kapnak.
A lemezt a Magnum-klasszikus és nagy sikerű kislemez, a „Days Of No Trust” nyitja, amely rögtön felvonultatja a zenekar védjegyének számító elsőrangú AOR minden erényét. Az erőteljes dallamos harmóniák és a himnikus refrén kivételesen szépen simulnak a finom szintetizátorvonalak, a zamatos riffek és a határozott dobátvezetések közé. A remek és jóval drámaibb „Wild Swan” egyszersmind a komplexebb, art rockos gyökereket is megmutatja. Előtérben az ütős gitárriffelés, a váratlan motívumváltások és sok hely a finom billentyűs betéteknek, miközben Catley végig rendkívül átélt énekteljesítményt nyújt. A két romantikus AOR csemegét, a „Start Talking Love” és az „It Must Be Love” kislemezslágereket sem szabad figyelmen kívül hagyni. Mindkettőt kivételesen fülbemászó dallamos refrén és szerelmi viszontagságokról szóló szöveg jellemzi, amely az események női nézőpontját végig egyenrangúan kezeli a férfiéval. Nem meglepő, hogy a Magnum a szerelmes szövegeiben mindig elkerülte az akkoriban szokásos glam metalos macsó közhelyeket és a ki nem élt szexuális fantáziákkal kapcsolatos gyakori túlzásokat.
A „One Step Away” remek elegye a korai, art rockos és a későbbi, AOR-felé forduló Magnumnak, ahol az összetettség és a közvetlenség tökéletes harmóniában van. Itt van hozzá egy megfelelően misztikus szöveg és Catley nagyon jó tolmácsolása. A „Different Worlds” felépítése alapján a „How Far Jerusalem” klasszikus kevésbé drámai utódjának is nevezhető, és társadalmilag tudatos szöveg kíséri világunk szociális problémáiról. A „Pray For The Day” újabb remek, epikus AOR-felrázó, ahol csodálhatjuk, hogyan váltanak az egyes csendesebb és ütősebb motívumok között. A gitárharmóniák és a grandiózus szintetizátorfutamok összhangja megint csak nyalánkság, miközben Catley hangja az egészet a Parnasszus csúcsára emeli. A záró, több mint 10 perces eposz, a „Don’t Wake The Lion (Too Old To Die Young)” pedig újabb kiváló keveréke az art rockos múltnak számos operettes elemmel és akusztikus fogásokkal, aréna rockos drámával és állandóan váltakozó hangulatokkal.
Nem meglepő, hogy a „Wings Of Heaven” gyakran közvetlenül az „On A Storyteller’s Night” (1985) után szerepel a legjobb albumukként emlegetve, és hogy a Magnum vele (igaz, rövid időre) a 80-as évek második felének népszerű zenei színterén az egyik fő sztárrá vált. Megjelenésekor valóban kreatív és kereskedelmi erejük csúcsán álltak, és könnyedén megtöltötték a koncertarénákat világszerte. Tovább egyszerűen nem lehetett jutni, így innen az út lassan lefelé vezetett, de nagy zuhanások és megrázkódtatások nélkül. A Magnum továbbra is figyelemre méltó melodikus/art rockos erő maradt, de a 80-as évekbeli albumaik alkotói lendületét és kereskedelmi sikerét már soha nem tudták megismételni. Hogy mennyire fontos album a „Wings Of Heaven” a zenekarnak, azt az is mutatja, hogy a huszadik évfordulóján, az erre az alkalomra szervezett koncertturnén teljes egészében eljátszották, ezt pedig a „Wings Of Heaven Live” koncertalbum is követte.
Felállás
Bob Catley – ének
Tony Clarkin – gitár
Wally Lowe – basszusgitár
Mark Stanway – billentyűk
Mickey Barker – dob
Producer
Albert Boekholt
Számlista
1. Days Of No Trust (5:23)
2. Wild Swan (6:15)
3. Start Talking Love (3:36)
4. One Step Away (4:39)
5. It Must Have Been Love (5:16)
6. Different Worlds (4:39)
7. Pray For The Day (3:45)
8. Don’t Wake The Lion (10:34)
Az album hossza: 44:07
