Kiadó: Frontiers Music Srl.
Megjelenés: 2023. 5. 5.
Producer: Kip Winger
Játékidő: 56.22 perc
Stílus: Hard Rock / Art Rock
Értékelés: 9.0/10
A Winger idén májusban tért vissza új stúdióalbumával. A hetedikkel. A címe? „Seven”. Hogy is lehetne más? A zenekarnak az albumok igazán lassan készülnek el a keze alatt. Hogy mégse merüljenek feledésbe, azt az ismert név tartja a felszínen, amelyet a Winger az első három klasszikus lemezével szerzett magának. Ez azonban régen volt.
És milyen a Winger több mint harminc évvel később? Egészen másképp szól, mint abban az időben, amikor a testosteronfelesleg sok mindenben eldöntötte, merre induljon a zenekar karrierje. Az új évezredben viszont az a helyzet, hogy Kip Winger nem vág bele szükségtelenül új anyag felvételébe. Ha nem érez kreatív hevületet, pihen. Ez az egyetlen helyes út. Kevesebb több. A „Seven” pedig, amely jó kilenc évvel a „Better Days Comin’” megjelenése után végre itt van, az alkotói érettség felé vezető úton halad tovább, amelynek határozott hírnöke már a „Karma” (2009) volt, a „Better Days Comin’” (2014) pedig csak megerősítette ezt az elmozdulást. Szóval? A Winger már rég nem glam metal, de még csak nem is hard rock zenekar. És arról sincs szó, hogy az első három album régi dicsőségén lovagolnának. Ez a fajta pátosz Kip Wingernek és társainak szóba sem jön.
Az utolsó három album – a legfrissebb „Seven”-nel együtt – ezért az magas oktánszámú, bődületesen groove-os art/hard rock nemes és színes keveréke, amely féktelenül kacérkodik a progresszív elemekkel, a szerzői színvonal pedig a zenei csábítás és fülbemászóság fenntartása érdekében ravaszul puhítja a maga csiszolt természetét a pop art hangzású retorikával. Mindezzel az album remek dinamikával bontakozik ki a játékidő során, és számtalan hangulatváltást tartogat. Persze a pompa és a drámai színház érzése sem hiányzik, ez a lemez záró részében, a It All Comes Back Around című, kiváló mini-epikus szvitben éri el művészi csúcspontját. Az ütős Proud Desperado, Heaven’s Falling vagy valamivel később a Resrrect Me izzó, a bőr alá kúszó rohamosztagosok, igen emlékezetes refrénekkel, amelyekkel az album a másik oldalon kifejezett töltetet és a megkövetelt rockos ütőerőt adja.
Az új album eredménye ismét a sajátos művészi kifejezésmód bemutatója, vagyis egyedi és önálló zenei történet, amely egyúttal megerősíti, hogy a Kip Winger – Reb Beach páros nemcsak a zenekar zenei karakterének esszenciális része, hanem kutató jellegű vizionárius szemléletével az évek során hihetetlen művészi ugrást tett meg a zenei kifejezőerő érésében.
A dalok a legapróbb részletekig kicsiszoltak, és mindent tartalmaznak. A bőr alá kúszó zeneiséget, Kip Winger jellegzetesen torokhangú vokális (‘forte’) karakterét, a mid-eight részeket, amelyeket az egyedülálló gitáros nagymester, Reb Beach remekei fűszereznek (a dalok ezen részei a kompozíciókon belül a maguk nemében csemegének számítanak). A dalok erős motívumokra épülnek, amelyek világos különbséget tesznek a tételek között. Ez azt jelenti, hogy a szerzői színvonalnak nem ismeri botlásokat, sem ügyetlen, kibékíthetetlen művészi megoldásokat, amelyek elvennék az album dinamikáját és az események áramló, magas fokú folyamatosságát.
A „Seven” egyébként magas zenei színvonalat képvisel, ami leginkább a refrénekben csúcsosodik ki. Ebben egy pillanatra sem veszíti el a vezérfonalat. Ugyanakkor a kompozíciók tele vannak a színes átvezető fordulatok, a mid-eight részeken belüli váratlan csavarok részleteivel, és mesterien „meghosszabbították” őket előrefrénekkel is, ez pedig magasabb szintű odafigyelést kíván a hallgatótól, vagyis az album nem csúszik be azonnal a bőr alá, hanem néhány további hallgatást igényel. De ahogy mondtam. Önálló művészi személyi igazolványt hordoz, és nem ismeri el a komponálás „triviális megoldásait”, amelyek az öreg leves felmelegítésének vagy a művészi generikusságba süllyedésnek az érzetét kelthetnék. Kitűnő album, amely megtölt pompával, ütőerővel, a kreatív ihlet csínytevéseivel (amitől a „Seven” kifejezetten hajlik), folyamatosan leköti a hallgatót, és számtalan további finomságot és részletet tár fel a kompozíciókból.
A „Seven” tehát egy legendás zenekar kiemelkedő teljesítménye. Művészi értelemben teljesen egyenrangú folytatása két kitűnő elődjének, a „Better Days Comin’” (2014) és a „Karma” (2009) albumnak, és bizonyíték arra, hogy Kip Winger és társai nem hagyják abba a legjobb nyújtását. Reméljük, hogy a következő Winger albumra nem kell újra jó kilenc évet várnunk.
Szerző: Aleš Podbrežnik
Dallista:
1. Proud Desperado
2. Heaven’s Falling
3. Tears Of Blood
4. Resurrect Me
5. Voodoo Fire
6. Broken Glass
7. It’s Okay
8. Stick The Knife In And Twist
9. One Light To Burn
10. Do Or Die
11. Time Bomb
12. It All Comes Back
Felállás:
Kip Winger – ének, basszusgitár, billentyűs hangszerek, akusztikus gitár
Reb Beach – gitár, vokál
Rod Morgenstein – dobok
Paul Taylor – billentyűs hangszerek, gitár
John Roth – gitár, vokál
