Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Who, The
Kiadó: Polydor Records
Megjelenés: 1971
Játékidő: 43:38
Pontszám: 5/5
A legendás klasszikus rockpionírok, a The Who nem sokáig tépelődtek azon a nehéz kérdésen, hogyan lehetne méltó utódot találni a „Tommy” (1969) című koncepcióalbum-remekműnek, amellyel a zenei világnak először mutatták be a rockopera fogalmát, egyszersmind új mércét állítottak az okosan felépített, művészien megszólaltatott koncepcióalbumok terén. A gitáros hős és zeneszerző-koncepciós zseni Pete Townshend a „Tommy” utódjának eredetileg egy rendkívül ambiciózus projektet képzelt el, a „Lifehouse” címet viselő futurisztikus rockoperát, amelyet rögtön egy azonos című zenés darab követett volna. A projekt azonban végül elbukott, mert a munkatársai már nem tudtak lépést tartani vele, Townshend pedig majdnem idegösszeroppanást kapott. Végül „összeszedte magát”, egyesítette erőit a zenekar többi tagjával, és úgy döntött, hogy témájában nem összefüggő dalgyűjteményt készít, a „Lifehouse”-hoz eredetileg kitalált kompozíciók egy részét pedig lerövidíti, kihagyja, illetve átaranzsálja. A „Lifehouse”-t aztán csak 2000-ben adta ki szólóelőadóként, hat CD-s válogatáskiadvány formájában.
A „Who’s Next” című albummal a The Who rövid időre szüneteltette az ambiciózus rockoperákat, ami viszont nem jelenti azt, hogy bármilyen szempontból kevésbé lett volna nagyra törő teljesítmény, mint a híres elődje. Éppen ellenkezőleg: a The Who ezzel az albummal még magasabbra emelte a lécet, és a kivételes művészi igényesség, a zeneszerzői-hangszeres újítókedv és a töretlen hangzásbeli fejlődés terén is a csúcsra ért. Townshend zeneszerzői-szövegírói zsenijének egyszerűen nem voltak határai, miközben gitárhősként is tovább lenyűgözött, főleg mint teljesen egyedi, újszerű gitárfrázisok merész megalkotója. A karizmatikus Roger Daltrey a „Who’s Next” lemezen tovább finomította a vokális érzékenységre és a lehető legváltozatosabb énekregiszterek elérésére való kivételes érzékét, az összetett „Won’t Get Fooled Again” mennydörgő üvöltésétől az örök érvényű balladában, a „Behind Blue Eyes”-ban megmutatkozó rendkívüli törékenységig és finomságig, John Entwistle pedig szintén jelentős fejlődést mutatott fel a nagyvonalú basszusgitár-technikájában. A őrült, mégis zseniális Keith Moon sem volt kivétel: tovább csiszolta a masszív-agresszív és finom dobátvezetések összekapcsolásának elképesztő érzékét.
A „Who’s Next” egyúttal valóságos forradalmat hozott a szintetizátor-technológiák akkoriban fejlettnek számító használatában, aminek természetesen Townshend volt a fő szorgalmazója. A King Crimson, a Genesis, a Yes és az ELP vezette prog rock úttörők maroknyi csapatát leszámítva a szintetizátorokat addig a rockzenében többnyire egzotikumnak tekintették, és mellékes kíséretre használták. Pete Townshend gondoskodott róla, hogy a VCS3 és az ARP szintetizátorok textúrái a The Who hangzásának szerves, fontos részévé váljanak. Ez nemcsak a „Baba O’Riley” és a „Won’t Get Fooled Again” klasszikusokra igaz, hanem a kevésbé ismert, de épp ezért szintén remek tételekre is, mint a „Bargain”, a „Going Mobile” és a „The Song Is Over”, amelyeken ugyancsak jól kivehetően hallható Townshend szintetizátoros kalandozása. A „Who’s Next” egyben az első olyan album volt, amelyen előre programozott szintetizátorokat használtak.
A „Who’s Next” minden egyes szerzeménye bekerülhetett volna a klasszikusok közé, vagyis az album az emberiség történetének legjobb rocklemezei közé tartozik. A mindig elképesztő nyitó epikus remekmű, a kislemezként is megjelent „Baba O’Riley”, minden idők egyik legképszerűbb zenei alkotása, a szerzeményi-hangszeres tökéletesség és a tiszta zsenialitás megtestesítője a tizedik hatványon, amellyel a The Who legenda fényesebben ragyogott, mint azelőtt vagy azóta bármikor. A halhatatlanok státusza a rock Elízium mezein ezzel véglegesen megpecsételődött. Ezen a klasszikusok klasszikusán minden tökéletes az A-tól a Z-ig. Ez már a himnikus bevezetőre is igaz, amelyet Townshend frenetikus, ciklikus, beprogramozott Lowrey Berkshire Deluxe TBO-1 orgonaritmusai jellemeznek egy ARP szintetizátoron keresztül, és amelyek idővel harmonikusan olvadnak át egy hatalmas gitárriffbe. Amikor beesik Daltrey ingerült éneke, a hangulat még magasabb sztratoszférába emelkedik, és a monumentális refrénben éri el a csúcspontját. Moon agresszív dobátvezetései bejelentik a képszerű, rendkívül változatos hangszeres szekciót, amelyet Dave Arbus különleges vendég hegedűjének élénk hangjai jellemeznek. A remekmű főszerepe azonban természetesen az epikus refréné és a pozitív érzelmek mindent átható, hangulatos kitörésé. A cím Townshend filozófiai és zenei példaképeinek, a misztikus Meher Babának és a zenész Terry Rileynak a nevéből összegyúrt szóösszetétel, a szöveg pedig a hippigeneráció hanyatlására és minden túlzására utal, ami a hatvanas évek végével következett be. Erről tanúskodik az eredeti, munkacím is, a „Teenage Wasteland”, ennek az örökzöldnek a kulcsverse.
A harcias hangulatú, megzabolázatlan kemény rockdalban, a „Bargain”-ben, ahol a nagy újító Townshend zsíros gitárriffel kiteljesedik, Daltrey pedig ismét irigylésre méltó énekbeli változatosságot mutat, az ARP szintetizátor hangjait is lehet élvezni. A The Who itt szépen megmutatja másik, kamaszosan koszos oldalát is, amellyel már a korai években híressé vált, csak most sikeresen ötvözi számos kifinomult hangzásbeli díszítéssel, így a nyers, szilaj fiatalos energiát sikerrel párosítja a rafinált művészettel.
A könnyed „Love Ain’t for Keepin’” eredetileg kemény rockdalként indult, de akusztikus gitárral fűszerezett bluesos balladává vált, amelyben Townshend kicsit becsípettnek hangzó éneke egészen különleges hangulati kifejezést kap. Townshend ezen az albumon kétszer is a fő énekes cipőjébe lépett, ezzel még tovább fokozva a lemez kivételes hangulati kontrasztosságát. Az akusztikus dallam ellenére ez a klasszikus még mindig elég ütős ahhoz, hogy az akkori turné nyitódalaként használják. A „My Wife”, az album egyetlen Entwistle-szerzeménye, zongorás dallamokkal színezett kemény rockdal, amelyben főleg Townshend újszerű gitárfrázisa nyűgöz le, Moon az akkori időkhöz képest hihetetlenül agresszív dobkrósejei pedig minden alkalommal elállítják a lélegzetet. A közbeékelt fúvós szekció remekül illeszkedik Entwistle drámai énekteljesítményéhez.
A csodálatos ballada, a „The Song Is Over” egyszersmind a temperamentumos art rock prototípusa, ahol megint Roger finom éneke uralkodik. Mellette sokféle szimfonikus díszítés kap helyet, például Nicky Hopkins különleges vendég zongorája, és nem hiányzik a képszerű, blues rock tempójú gitárszóló sem. A VCS3 szintetizátor drámai hangjai tovább fokozzák e remek kompozíció rendkívüli hangszeres változatosságát. A „Getting In Tune” a kopottságot nem ismerő énekdallamokkal paprikázott power ballada, amelynek közepén a hatalmas refrén nyűgöz le leginkább, miközben a zongoradallam végig hihetetlen nosztalgiát ébreszt a hallgatóban.
Az akusztikus színezetű, ébresztő csemege, a „Going Mobile” egy újabb felejthetetlen klasszikus és nagy sláger, amely tovább erősítette a The Who-legendát. Fő erényei a gyengéd, pasztorális akusztikusgitár-dallam, a lovagló ritmus, egy újabb szokatlanul eredeti gitárriff, az ARP szintetizátor élénk hangja és Townshend vokális kaméleonsága. A „Behind Blue Eyes” könnyedén a legszebb ballada a The Who történetében, egyúttal minden idők egyik legjobb rockballadája, amely később számtalan feldolgozást ihletett. A törékeny akusztikusgitár-dallamot Roger karrierjének egyik legjobb énekteljesítménye kíséri, hiszen a göndör hajú fickó metaforikusan, elképesztő vokális pátosszal tárja a hallgató elé a szívét, miközben az ébresztő refrén hihetetlen hipnotikus erővel bír. Az agresszívabb, torzított részbe való átmenet teljesen váratlan, de remek kontrasztot ad.
E stúdióműremek végén található egy újabb art rockkal fűszerezett remekmű, a „Won’t Get Fooled Again”, amelyben Townshend ismét ARP szintetizátorokon űzi a ma is csodálatra méltó kalandozását.. A pulzáló szintetizátorhatással megidézett fenséges bevezető után összetett keményrock-szekció következik, amelyet maszatos gitárriff és kesernyés hangulatú ének irányít, miközben a dobos fanatikus Moon ritmikus ízesítésként valóságos kanonádot zúdít masszív-dinamikus dobátvezetésekből. A The Who ezúttal is sikeresen egyesíti a lázadó, kemény rockos energiát az art rockos kalandvággyal és érzékenységgel
Kevés rockklasszikus büszkélkedhet olyan messzire ható befolyással az eljövendő generációkra, mint ez a fenséges zenei teljesítmény, amely akkor született, amikor a The Who karrierje csúcsán állt. A zenekar tagjai akkoriban, a remekművek egymás után való kiadásának időszakában még jóformán nem is igazán tudták, mekkora fejlődést értek el a banditás „mob” r’n’b-s kezdetekhez képest. A „Who’s Next” jelentette karrierjük kreatív csúcsát, amellyel egyedül rockoperettes utódja, a „Quadrophenia” (1973) tudott egyenrangúan versenyezni, amelyen újfent kitolták az art rockos koncepcióalkotás határait, és megerősítették hírnevüket minden idők egyik legjobb rockzenekaraként.
Felállás
Roger Daltrey – ének, szájharmonika az „I Don’t Even Know Myself” című dalban
Pete Townshend – gitár, orgona, VCS3 és ARP szintetizátor, vokál, zongora a „Baba O’Riley”-ban, fő ének a „Going Mobile” és a „Love Ain’t for Keeping” dalokban, társ-fő ének a”Baba O’Riley”, „Bargain” és „Song Is Over” dalokban
John Entwistle – basszusgitár, vokál, fő ének és zongora a „My Wife” című dalban
Keith Moon – dob és ütőhangszerek
VENDÉGZENÉSZEK:
Nicky Hopkins – zongora a „The Song Is Over” és a „Getting in Tune” dalokban
Dave Arbus – hegedű a „Baba O’Riley”-ban
Produkció
The Who és Glyn Johns
Dallista
- Baba O’Riley (5:00)
- Bargain (5:33)
- Love Ain’t For Keepin’ (2:12)
- My Wife (Entwistle) (3:41)
- The Song Is Over (6:16)
- Getting In Tune (4:50)
- Going Mobile (3:42)
- Behind Blue Eyes (3:42)
- Won’t Get Fooled Again (8:32)
