Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Deep Purple
Kiadó: EMI Records
Megjelenés: 1973
Játékidő: 34:27
Pontszám: 2.5/5
A „Who Do We Think We Are” az angol hard rock óriás, a Deep Purple hetedik stúdiólemeze volt, és a „Perfect Strangers” (1984) megjelenéséig az utolsó alkotás a rajongók körében legkedveltebb, úgynevezett Mark II felállástól. A világ körüli fárasztó turné után, amely a japán koncertekkel érte el a csúcspontját, és amelyen a monumentális dupla koncertlemez, a „Made in Japan” (1972) készült, a zenekar tagjai szó szerint kifacsarodtak, és égető szükségük lett volna a megérdemelt pihenőre. A kapzsi menedzsment azonban kíméletlenül sürgette őket, hogy minél előbb kezdjenek bele az új anyag felvételébe.
Ian Gillan, a karizmatikus énekes szerint, aki nem sokkal a „Who Do We Think We Are” megjelenése után a basszusgitáros Roger Gloverrel együtt távozott a zenekarból (mindenki megrökönyödésére, aki nem ismerte a kulisszák mögötti játszmákat), ennek végzetes hatása lett a zenekar hangulatára, és ezzel az egész stúdiós alkotófolyamatra. Ez a nyomás önmagában még nem döntötte volna el a Mark II sorsát, hiszen a társaság más körülmények között talán még sokáig együtt maradt volna. Csakhogy Gillan és a szeszélyes gitárzseni, Ritchie Blackmore vitái nyílt ellenségeskedéssé fajultak, úgyhogy a végére a két férfi egyáltalán nem beszélt egymással.
Blackmore piszkálódásának a csúcspontja az volt, amikor egy nap minden előzmény nélkül egy tányér forró spagettit nyomott Gillan fejébe. A karizmatikus énekes a gitáros várakozásával ellentétben nem foglalkozott vele különösebben: megtörölte a fejét, és nyugodtan beszélgetett tovább a barátaival, ami a fekete ruhás férfit végül csak még jobban felbőszítette. Az együttműködés a másik négy tag és Blackmore között, aki többször is bejelentette a szólókarrierje kezdetét, valamint a soha meg nem valósult Baby Face projekt megalapítását Ian Paice dobossal és a Thin Lizzy énekes-basszusgitárosával, Phil Lynotttal, egyre nehezebbé vált. Gillan sem volt sokkal jobb: ő is primadonnaként viselkedett, megváltoztatta a külsejét (szakáll és rövidebb haj), hogy különbözzön a többiektől, minden lépésnél kerülte a zenésztársait, és mindenhová magával cipelte az akkori „nagy és halhatatlan szerelmét” (a következő hónapig), aki egész végig csak mogorván ült mellette, és ostobán vihogott.
A zenekaron belüli rossz hangulat, a külső nyomás és a művészi ihlet jelentős hiánya miatt a „Who Do We Think We Are”, amelyet két különböző helyszínen (Róma és Frankfurt) vettek fel, meggyőző különbséggel a Mark II leggyengébb alkotása lett. Krónikusan hiányoznak róla a klasszikusok, amelyek minőségben akár csak megközelítenék a híres stúdióelőd, a „Machine Head” (1972) anyagát. Az album címét egy rossz kritika ihlette, amely a kultikus koncertlemezről, a „Concerto for Group and Orchestra” (1969) című albumról jelent meg a Rock zenei magazinban, egy meg nem nevezett recenzens tollából. Ő a lemezt lehordó kritikájában azt írta: „kik azok a Deep Purple, hogy azt gondolják, hogy…”, vagyis hogy kinek hiszik magukat.
A „Who Do We Think We Are” lemezen a szerzői fásultság szinte minden lépésnél érződik, és nincs rajta egyetlen szám sem, amelynél a hallgató átélhetné a hard rock mennyországát, legfeljebb annak erőtlen közelítését. A Deep Purple megszokott, magas művészi mércéjéhez még leginkább talán a nyitó örökzöld, a „Woman From Tokyo” áll közel, amelyet az első japán koncertlátogatásuk ihletett. Ez messze a lemez legismertebb dala, és az egyetlen a „Who Do We Think We Are”-ról, amelyet ma is játszanak élőben, ami sokat elárul arról, mit gondol a tagok többsége erről a stúdiómunkáról, amelyet Blackmore a megjelenés után sem tudott abbahagyni kritizálni.
A bevezető rész, amely hamarosan átnő ennek a népszerű koncertklasszikusnak a fő motívumába, egy újszerű gitárriffel és csillogó Hammond-orgona-réteggel indul. A szerelem nyilaitól átjárt Gillan vigasztalhatatlanul énekel a végzetes japán nőről, aki Tokióban császkálva teljesen elvette az eszét. A nyugodt, pszichedelikus rész, a váratlanul álmodozó hangulatú énekkel és gyengéd zongoratextúrákkal, szépen feldobja ennek a meglehetősen minimalista felépítésű, szolid, de semmiben sem drámaian megrázó örökzöldnek a szerkezetét. A vége felé újra felcsendül a fő motívum a dallamos refrénnel, csak épp Lord ezúttal a zongorához ül.
Egészen szolid alkotás a kemény rockos „Mary Long” is, szatirikus, szórakoztató szövegével az ismert angol konzervatív, Mary Whitehouse-ról, akivel később a Pink Floyd is leszámolt az „Animals” (1977) című albumon. A gúnyolódó hangulat a pimasz gitárriff és a teljes zsírtartalmú orgonatextúrák harmonikus összjátékának terméke, miközben Gillan igazi bohózatba illő énekelőadást ad elő, a szövegben pedig azt kérdezi, mikor veszíti el végre a neurotikus Mary a szüzességét és a butaságát. A „Super Trouper” ütős természetével megpróbálja követni azt a sikeres szerkezeti képletet, amely a korábbi hard rockos Purple-klasszikusokat létrehozta, de ez a kísérlet teljesen elbukik, mert a meglehetősen sikerületlen refrén lefékezi, amelyben Gillan egy különleges vokális effekt segítségét veszi igénybe. Blackmore megalkuvást nem ismerő gitárszólamai még mindig elég ihletettek ahhoz, hogy az egész ne süllyedjen bele valamiféle szürke középszerűségbe.
A lemez kevés szórakoztató és szerencsés alkotásának egyike a „Smooth Dancer”, amelynek szövege Ritchie tudta nélkül Gillan gúnyolódása a gyakran mogorva, feketébe öltözött gitárvirtuózon. Épp Blackmore szolgál ezúttal, ironikus módon, a lemez legihletettebb gitárfrázisaival, miközben pajkos zongoraszólamok és hatalmas dobhengerek kísérik. Gillan főleg a refrén éneklésénél engedi meg magának, hogy bőven csipkelődjön „a legjobb barátján”. A „Rat Bat Blue” átlagos kemény rock, kirívó blueshatásokkal a gitáron, miközben Gillan hosszú idő után megint eljut néhány kifejezetten magas énekhangig. A meglehetősen egyszerű szerkezetet és az érdektelen refrént, amelyből leginkább egy szellemes gitárfrázis emelkedik ki, idővel sikerült hangszeres rögtönzésekkel fűszerezni. Ez főleg Lordra igaz, aki az orgonán a lemez legjobb szólóját adja elő.
A „Place In Line” elnyújtott blues rock lassú tempóban, amely az álmos ritmusok, a piszkos gitárriff és a siránkozó ének mellett, amely a munkásosztály nehéz társadalmi helyzetéről mesél, sehová sem jut el. Hogy az egész ne legyen átlag alatti, arról a fekete ruhás férfi ínycsiklandó bluesgitár-szólója gondoskodik, amelyet hamarosan kiegészít a ezúttal remek formában lévő Lord orgonamesterkedése. A záró melodramatikus vallomás, az „Our Lady” egy újabb meglehetősen átlagos alkotás, melynek dallamos refrénjében csillogó vokális harmóniák hallhatók, és ezek kissé az Uriah Heep, a hard rockos „sorstársak” néhány klasszikusát idézik, miközben a dinamikus hangulatról az erőteljes gitárfrázisok és a masszív Hammond-orgona-réteg gondoskodik.
Az album újrakiadott CD-változatán, amely a megjelenés 27. évfordulóján jelent meg, a „Who Do We Think We Are” dalainak alternatív és újrakevert verziói szerepelnek, plusz még egy bluesos hangzású rocker „Painted Horse” címmel, amelyet leginkább Gillan elragadó szájharmonikajátéka és Ritchie fenomenális gitárszólója tesz érdekessé. A „Painted Horse” minősége sem jobb, sem rosszabb, mint az eredeti album számaié. A „First Day Jam” egy hosszabb hangszeres jam Lord, Blackmore és Paice között, miközben Glover épp aznap elveszett a forgalomban, és nem tudott csatlakozni a többiekhez a stúdióban.
A „Who Do We Think We Are” messze a legkevésbé ihletett lemeze a Deep Purple Mark II felállásának. A zenekar ebben a nyomasztó légkörben, a menedzsment által rájuk kényszerített stúdiórabszolgaság és a Blackmore–Gillan-féle szüntelen viszálykodás melléktermékeként esett szét, éppen a legnagyobb kereskedelmi sikerei közepette, amikor a kiadványaik minden különösebb erőfeszítés nélkül foglalták el a slágerlisták éléit. Gillan nem sokkal ennek az igencsak átlagos albumnak a megjelenése után, amely jó eséllyel a Deep Purple történetének legrosszabbja, távozott, miután Blackmore-ral semmiképp sem tudták elásni a csatabárdot, és a következő években sikeres önálló karrierbe kezdett. Sokkal piszkosabb részletek kapcsolódtak Glover távozásához: Blackmore azzal fenyegetőzött, hogy azonnal kilép, ha nem cserélik le Rogert, és Lord és Paice titkos támogatásával csendben kiagyalta a tervet, hogyan szabaduljon meg a csalódott basszusgitárostól, és hogyan pótolja a Trapeze énekes-basszusgitárosával, Glenn Hughes-zal. Őt eredetileg Gillan helyettesének is szánták a frontember posztján, de az eredeti tervek, amelyek végeredménye egy újabb megrázó hangzásbeli újjászületés volt, a továbbiakban gyökeresen megváltoztak az akkor szinte teljesen ismeretlen énekes, David Coverdale érkezésével.
Felállás
Ian Gillan – ének
Ritchie Blackmore – gitár
Roger Glover – basszusgitár
Jon Lord – billentyűs hangszerek, orgona
Ian Paice – dob, ütőhangszerek
Producer
Deep Purple
Számlista
1. Woman From Tokyo (5:48)
2. Mary Long (4:23)
3. Super Trouper (2:54)
4. Smooth Dancer (4:08)
5. Rat Bat Blue (5:23)
6. Place in Line (6:29)
7. Our Lady (5:12)
