megjelenés dátuma: 2018. október 19.
kiadó: AOR Heaven Records
az album hossza: 39:49
producer: Xavier Millis
értékelés: 7.0 / 10
A White Widdow érdekes zenekar. Pontosabban mégsem az. Zeneileg semmiféle forradalmat nem hirdetnek: AOR-revivalisták. A „Victory” az új stúdióalbumuk, és az azonos című debütálás óta eltelt nyolc évben összesen az ötödik. Annyiban érdekesek, hogy az új évezredben egy szinte kihalt zenei műfaj hagyományából merítenek ihletet, amely a nyolcvanas években rendkívül népszerű volt.
A „Silhouette” elődjükkel a White Widdow valahogy megállapodott. Meghatározták a zenei kifejezésmódjukat, és egy bevált, biztosan működő recepthez tartják magukat. A hallgatóság, amely befogadta őket, elégséges, ráadásul az ilyen zene írása és szerzése nagy örömükre szolgál, ami természetesen a legfontosabb.
A White Widdow érdekes módon teljesen a nyolcvanas években ragadt. A mai zenekarok (főleg az északiak), amikor az AOR revivalizmusába kezdenek, a produkciónál leggyakrabban kiegyensúlyozott hangzáshoz ragaszkodnak, vagy a gitárriffeket tolják enyhén-erősen „előre” (ez inkább a német revivalizmusra jellemző). Az ausztrál White Widdow viszont, érdekes módon, általában a billentyűk hangzását helyezi előtérbe. Nem csoda, hiszen a zenekar billentyűse, Xavier Millis a produceri teendőket is ellátja minden albumukon, így a „Victory”-n is. A billentyűk a szintetizátorhullámok jellegzetesen suhogó hangzását idézik, ehhez pedig kitűnően illeszkednek a többnyire középső fekvésű, ultranyakatekert dallamú, harmonizált refrének. A White Widdow soraiban kiváló gitáros játszik: Enzo Almanzi, aki sok mesterfogást olyan nagyoktól tanult el, mint Eddie Van Halen. Tehetsége, ötletei és magas szintű technikai felkészültsége azonban kihasználatlanok maradnak a White Widdow zenéjében. A gitár időnként az hangszerelésben egyenesen alárendelt, hangzásban háttérbe szorított szerepet kap. Ilyen „kirándulást” enged meg magának a zenekar például a Reach Up című számban, az albumot pedig később teljesen lehúzza az unalmas Anything című ballada. A szintetizátorok „függönyei” néha olyan vastagok, hogy a gitárt csak „a második síkban” veszed észre.
A White Widdow egyébként ismét rendkívül hatékonyan kamatoztatja a bevált zenei képletet, az album viszont megint azt az összbenyomást kelti, hogy a dalok túlságosan hasonlítanak egymásra. Oké, tény, hogy az AOR-ban nehéz „balra” vagy „jobbra” letérni, mert a műfaj kifejezésformái világosan körülhatároltak, mégis előfordul, hogy az ötletek szinte azonosnak hatnak, csak kicsit másképp vannak becsomagolva a kompozíciókban (az akkordmenetek a frazeálásban, a dallamok a versszakokban). Ezt az érzést már az elődje, a „Silhoutte” (2016) is keltette. A régi jó Bajaga egyszer azt mondta: „Doboš, udara samo na dva”. Ez azt jelenti, hogy a zenekar „szigorúan matematikus”, és a négynegyedes dalocskázásból nem lép ki, még ha egyes átvezető részek ismétlései a középnyolcas szakaszokban egyáltalán nem is elégítenek ki, hiszen a White Widdow a sablonokat követve nem használja ki a rendelkezésére álló teret, amelyet további gitárszólókkal tölthetne meg. A White Widdow-nak egy jó producerre és talán még egy gitárosra volna szüksége, vagy arra, hogy érdemben változtasson a hangszerelésen, és sokkal jobban kihasználja Almanzit, mert valóban kiváló zenész.
Hangzásban a White Widdow azoknak érdekes, akiket az új korszakban vonz az olyan zenekarok „lágyabb” hangzása, mint a Houston vagy a Work Of Art, meg néhány „tisztességes” Def Leppard-utánzó, mint a Grand Design. A White Widdow mindenesetre a klasszikus nyolcvanas évekbeli AOR-zenekarok, például az FM és/vagy a Giuffria vívmányait hozza felszínre, ami természetesen várható volt. A „Victory” is nagyon be fog válni a klasszikus AOR-hangzás rajongóinak: méltósággal „felmelegített”, „lefordított” és az új időkre „újracsomagolt” anyag. A White Widdow azonban kezd önmagát ismételni, és így aligha lesz még egyszer olyan érdekes és „friss”, mint amilyen az első három stúdióalbumuk anyaga volt.
szerző: Aleš Podbrežnik
számlista:
1 Victory (3:34)
2 Fight For Love (3:34)
3 Second Hand Heart (4:51)
4 Late Night Liaison (3:47)
5 Danced in the Moonlight (4:43)
6 Love And Hate (3:58)
7 Reach Up (3:46)
8 Anything (4:02)
9 America (4:28)
10 Run and Hide (3:41)
felállás:
Jules Millis – ének
Xavier Millis – billentyűs hangszerek, kíséretének
Enzo Almanzi – gitár
Ben Webster – basszusgitár
Gavin Hill – dob
